Tér szögletében rezignált bokor,
Köszvényes ágán roskadt utcapor,
Elrejt szuvas, félig korhadt padot.
(Hány igaz s hazug esküt hallhatott!)

Ottfelejtették. Pár koldus galamb
Látogatja s néha az estharang.
Mondják, mondják, mindig csak ugyanazt,
Számára mégis megváltó malaszt,

Mert érzi, hallja, nincsen egyedül,
Bár gyötrő baj sajog, roppan belül,
Nem bánja. Csapong, töpreng réveteg:
Feltár beomlott, ifjú éveket.

Segítőül a szobrot kérdené,
De ő is háttal áll, a tér felé
Bámul, bronz-hajában veréb matat;
Rokkant torzó, lába kő-talpazat,

Lassan lehámlik róla névjegye:
„Leonardo…” Ki törődik vele?
Egy lány a padra rég sokszor leült,
Néha párjával, néha egyedül…

Hallja, kezében a könyvlap zizeg,
Da Vincit tréfásan érinti meg,
Majd barátjához huncutkodva szól:
„Ilyen férfit találnék valahol!”

Míg lépked kopott térkövek felett,
Két halma hullámzó imát rebeg,
Csókok közé szökik emlékkacaj,
Mit rég elnyelt idő, szmog, utcazaj.

Megosztás

Tweet