Kell egy hely, hol otthon vagy. Kell egy asztal, hol neked is van terítve. Kell egy pódium – egy deszka –, hol elmondhatod, elénekelheted azt, ami benned született. Kell egy tér, ami a miénk. Mindezt egy pizzériává átalakított egykori villában találtuk meg, a Mecsekoldalon.
A Villa-deszka pizzéria hatalmas ablakait betölti a pécsi látkép: lent a völgyben szilajul lármáz, zajong és zenél a város.
Fent a Villa-deszkában – a Deszkában – szilajul lármázunk, zajongunk és zenélünk mi is.
Néha a két zaj kioltja egymást, máskor felerősödik: orkánná dagad. Néha az is előfordul, hogy a pizza meleg íze mellett mást is hazaviszel. Vagy nem…
Egyik este Viki ül le mellénk. Leveti a kabátját, rendel egy forró kakaót és mesélni kezd:
Fent, a Kis-Tubesen arcomba fújt a szél, mondja. Az alkony vérvörös fénye már leolvadt az égről. Hűvös volt, de nem hideg. Kigombolt kabáttal dőltem a rideg vaskorlátnak, kezemben tartottam Jürgen levelét, a „Brief”-et, ahogy ő maga mondaná. Alattam szürke volt minden. Az egész táj úgy nézett ki egészen a Tenkesig, mint egy bánya: egy szénporral befedett meddőhányó. Mintha valaki vasreszelékkel szórta volna be a mezőket és az alattam fekvő várost. A pécsi utcák fényei lávafolyamként kanyarogtak a grafit színű házak között.
A városon túl észrevettem a Malomvölgyi-tavat is, mondja Viki, messze volt, de mégis láttam a hideg víztükrét, amiben tépett, ólomszínű felhők úsztak. A nyáron ott is megfordultunk Jürgennel. Akkor még zöldellt körülöttünk minden. Úgy bicikliztük körbe a tavat, mondja Viki, hogy egymás kezét fogtuk, miközben csak fél kézzel kormányoztunk. Ez így meglehetősen nehéz mutatvány, sokat nevettünk a bénázásainkon. Jürgen egyszer majdnem átbiciklizett egy békés horgászon is: kis híján belehajtott a tóba. Ahogy a tört magyarságával megpróbálta a gumicsizmás horgászt kiengesztelni, azon olyan jót mulattam, hogy még a szemem is könnybe lábadt. Ebben a pillanatban lettem szerelmes belé. Félórával később felkerekeztünk az egyik kilátóhoz. Egy kiolvasott újság lapjaiból repülőket hajtogattunk. Azokat dobáltuk a tó fölé, versenyeztünk, kié marad legtovább a levegőben. Mindig én nyertem, Jürgen nem volt tehetséges repcsikészítő. Amikor egyszer ő nyert végre, megcsókolt.
Fent, a Kis-Tubesen arcomba fújt a szél, mondja Viki. A göcsörtös, kopasz fák vénnek és öregnek tűntek a kilátó és a városszéli sátortetős házak között. A rideg korlátnak dőlve bontottam fel a „Brief”-et. Tudtam mi lesz benne. Az utóbbi hetekben egyre ritkábban telefonáltunk egymásnak. Ha beszéltünk is, akkor se sokat, inkább hallgattunk. Miután nem vettek fel a pécsi egyetemre, nehéz ezt az ezer kilométert áthidalni, írta. Talán jobb lenne, ha befejeznénk – Schluss zu machen – írta. Ennek így nincs értelme…
Fent, a Kis-Tubesen arcomba fújt a szél. Csend volt, mintha az egész környéket befedő vasreszelék rátelepedett volna a város zajára is, mondja Viki. A városi fények parázsként izzottak a szürke völgyben. Az volt az érzésem, ha jönne egy erősebb szél, lángba borulna az egész város. De nem jött. Nem ég itt már semmi. A levélből – a Briefből – repülőt hajtogattam és belehajítottam a fémszínű tájba. A szél felkapta, a Brief magasra lendült, és a vén fák göcsörtös ágai felett úgy repült, mint egy igazi madár. Mint egy Briefmadár!
Amikor elindultam a Misina felé, arra gondoltam, hogy ezt a szójátékot már senkinek sem kell lefordítanom németre. Fájt is meg nem is…
Remekmű. Gratulálok.
Köszönöm szépen.