„Még erdőnk is van!”– újságoltuk barátainknak boldogan, amikor birtokba vettük a hegyi kertet. Sűrűn nőtt akácos volt ez az „erdő” a kert végében, alig átjárható, elég volt megtalálnunk valahol a közepe táján a határjelző oszlopokat. Gyümölcsöst terveztünk a helyére, de hamar kiderült, nehéz fába vágtuk a fejszénket, amikor akácba… A feléig sem jutottunk, amikor inkább beláttuk: elegendő lesz ennyi is gyümölcsösnek, az akác meg épp jó helyen áll ott a kertvégben, határjelzőként. Ám az akác nem ismer határokat: már az első évben felverte gyomhajtásaival a fiatal gyümölcsöst, és később is gyökérzetét a felszínhez közel szétterjesztette, és gyökérhajtásokkal szakadatlanul nyomult előre, a gyümölcsfák közé.
Az akác szervezett rendben támadó hadsereg, kezdetben a kerítésen kívüli támaszpontjairól küldi harcba a barackokat bukórepüléssel támadó madárhadat, később mind közelebb jön, a gyümölcsfák közé beékelődik, hogy lakói onnan naponta ostromolhassák a legszebb gyümölcsöket. A kint maradottak erdővé sűrűsödő, tömör láncban elzárják a kertet a friss levegőtől, a köd és a nyári záporok párafelhője megül a lombon, nyomában megtelepszik a gomba, a közeli szomszédok ezért megvetéssel elfordulnak a gondatlan kerttulajdonostól, s jó, ha a köszönését fogadják…
Ilyenkor tél végén, tavasz elején az a dolgunk, már csak a szomszédok miatt is, hogy az egyéves akáchajtásoktól megtisztítsuk a gyümölcsöst. Most volna ennek az ideje, de ez a nedves havat kevergető szél kedvemet szegi. Arra gondolok, talán ez a néhány akáchajtás akár maradhat is, ha a később érkező jó idő más, akkor időszerű munkákra szólít, és ez az év kimaradna végképp a ritkításból. Már csak az illatáért is hadd maradjon, győzködöm magam, nincs is annál gyönyörűségesebb kerti élmény, mint alkonyattájt beszívni mélyen a bódító akácillatot…
Amióta nem vagyok fiatal, sokszor gondolok arra, hogy ha fiatal volnék, nem is ültetnék gyümölcsfákat a hegyi kertbe. Gyümölcsös helyett arborétumot telepítenék erre a csodálatos fekvésű dombhajlatra, teleraknám a legkülönfélébb növényritkaságokkal, sétautakat építenék közéjük, pihenő padokkal – a gyümölcsöt megvenném a piacon, és a padon üldögélve Irénnel együtt eleddegélnénk a lombok hűvösében.
Azt még nem tudom, miféle növényegyüttesből állna ez az arborétum. Csak az bizonyos, hogy a szélén valahol sűrű akácos illatozna. Nem kellene telepítenem, odaszegődne magától.
*
– Van türelmed meghallgatni? – kérdezem Iréntől.
– Olvasd! – válaszolja.
Hankiss Elemér könyve van az ölemben, Irén nem látja ezt, eltakarja előle az asztal lapja.
„…A kert az emberiség egyik legjobb találmánya és eszköze arra, hogy önmagát otthon érezhesse ebben a világban. Ha az én házam az én váram, akkor az én kertem az én szentélyem vagy menedékem. Gyönyörűségünket leljük kertünk paradicsomi harmóniájában, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy megvédjük a külső világ, az idegen világ erőivel szemben, ahogy annak idején Mihály és Gábriel arkangyal védelmezte kivont karddal az Édenkertet. Bár ezt a kertet mi általában gyomlálókéssel helyettesítjük. Kertünk gyomlálása része az idegen világgal való (részben öntudatlan) küzdelmünknek, annak a küzdelemnek, amelyet mindazon gyomok, bogarak, gombák, baktériumok és más veszélyes idegen lények ellen folytatunk, amelyek folyton-folyvást be akarnak hatolni a mi világunkba. A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és ellenőrzött világ. Szentély, amelyben az idegen világ emberi világgá szelídül.”
– Ez nemcsak igaz, hanem nagyon szép is. – Irénnek elismerés van a hangjában. – Most írtad?
– Nem én írtam. Ebből olvastam. – És mutatom Hankiss könyvét: Az emberi kaland.
Irén meglepődik:
– Ez épp olyan, mintha rólunk szólna.
– Rólunk is szól, de a Mihály és Gábriel asszója az Édenkert pástján csak gyanús lehetett volna…
– Igaz. Meg a gyomlálókés. Azt mifelénk kapának mondják közönségesen, csak hát, gondoltam, irodalmiaskodva lehet az gyomlálókés is…
– Ilyen véleménnyel vagy rólam? Hogy irodalmiaskodva?
Együtt nevetünk, aztán gondolatban már a kertben járunk, kezünkben gyomlálókéssel…
Csak jön már az a tavasz!
*
Fehér a reggel, megszállt a tél minket kevély pehelysereggel, gyönyörködünk, és nem szegi kedvünket, készítjük magunkat a tavaszra, előkeressük a metszőollókat, alkalmasak-e még bevetésre. Mert szükségünk lesz rájuk, jól tudjuk, valamiféle rendet kell vágnunk magunk körül, mielőtt végképp elnyelne minket a kert lopakodó dzsungele. Pihenőudvarunk legyalult, sárga vadföld korában sem volt óriási, mostanra meg talán feleakkora a területe. A szegélynövények megnövekedvén, négyfelől burjánozva nyomulnak előre, körkörös támadással, s ha nem figyelünk, évente újabb és újabb sávokat hódítanak el előlünk. Ha van még időnk vissza annyi, előfordulhat, hogy a négyzet alakú kék asztalnak marad csak hely a közepén, és talán a négy széknek körülötte, ám nyújtózkodó ághegyek csiklandják a rajtuk ülők tarkóját, figyelmeztetésül, hogy tenni kéne már valamit.
A kert fejlődésének három szakasza van: az elsőt felülnézeti, a másodikat oldalnézeti, a harmadikat pedig alulnézeti szakasznak mondhatjuk, ha az változásokat a gazda gyönyörködő tekintetének nézőpont-változásával írjuk le. A frissen telepített növények felett a tekintet akadálytalanul átsiklik, átfogja a kert egészét, s az örömforrás ilyenkor a kert egésze, a kerti növénytársulás összhatása. Később egyre több a zavaró elem, a bokrok és a fák szemmagasságba érnek, szélességükben is sokszorosára növekednek, elfedik egymást, elállják az addig kényelmes séta és öntöző utak némelyikét: szűknek bizonyul a tér közöttük. Akinek van türelme, és nem kap ritkító fejsze vagy fűrész után, az metszőollóval is célt érhet később. Így teszünk mi is: az eperfa benyúló ágait ritkítjuk, és megkurtítjuk a megmaradókat is szükség szerint, s ezt tesszük a két hatalmas fügebokorral is, ha a fagy a szabályozást helyettünk elé nem végzi; a kerítés mellett a fenyő és a hamisciprus törzsét szemmagasságig megszabadítjuk az ágaktól; szemközt a két nyírfa és a hatalmas, leomló lombú szomorúfűz is sorra kerül, és nem szabad kímélnünk a babérmeggy és a tűztövis bokrot sem közöttük. A szomszéd épületet eltakaró tujasor növekedésének magassági határt szab az ollónk, hogy felettük kihajolhassanak a kíváncsi orgonák és jázminok friss hajtásai.
A „gyerekkor” és „kamaszkor” után ez a kert végső, „felnőtt kori” állapota, a megnövekedett térközökkel, ez a kert életének alulnézeti szakasza, amelyben az elmaradó, korábbi örömökért kárpótlást nyújt a lombok sátras baldachinja, az árnyékok enyhülést adó sűrűsödése, és kitűzzük majd ugyan, mert megszokott dekoratív eleme kertünknek, de igazából már alig van szükség a kék asztal közepébe szúrható óriási, piros-fehér cikkelyes napernyő művi árnyékára.
Amíg ezt írtam, két-három centimétert növekedett kint a hóréteg, és csaknem egy óra múlott el észrevétlen. Most kimegyek, elsöpröm a havat, jókedvűen, mert tudom és érzem: az idő már nekünk dolgozik.
*
A tavasz kezdetét naptári napokhoz kötjük: március elsején veszi kezdetét a meteorológiai tavasz, a csillagászati tavasz pedig március huszonegyedikén köszönt be. Ám ahány ház, annyiféle tavaszkezdet: nálunk ez jóval március hónap előtt szokott bekövetkezni, amikor meghozza a posta a nagy kertészeti cégek színes prospektusait. Az én kedvesem ettől kezdve gondolatban már a kertet járja: nézegeti a színes képeket, és megindul a fantáziája, az sem zavarja, hogy minden olyan becsapósan színes, hiszen ilyen sárga, ilyen piros nincs a valóságban, különösen a kékek eltúlzottan kékek. Irént ez nem zavarja, nem is szeretné, ha ilyen ronda lenne a kert, ezekkel a színekkel, ő azonban nem képeket lát, hanem valóságos növények csoportjait a valóságos kertben, a helyük megvan már, pontosan tudja, melyik hová kerül majd a maga idejében.
Idén elmaradt ez a lapozgatás, pedig úgy emlékszem, megérkeztek a szokott prospektusok. Rákérdezek. Megjöttek, de nem érdemes lapozgatni, az árak túlnőttek rajtunk, mondja. Majd a vásárban körülnézünk. És a közeli piacokon. Ezt komolyan gondolhatja, mert virágföld vásárlását már tervezi, ez jó jel: elkezdődött mégiscsak a tavasz minálunk is. Ami pedig a kertépítést illeti, elég ahhoz a fantázia: keze nyomán tőosztással szaporodik a páfrány a fenyők tövében, hogy kicsipkézze a lombok nyiladékait, és kitölthesse az ürességet a levelek izgalmas rajzolataival; a futórózsát hirtelen ötlettel ívben a földig hajlítja, hogy a szárról függőlegesen feltörő hajtások végén bólogatva a rózsák ablakunk egész szélességében balkonvirágként beköszönhessenek; egy véletlenül nőtt hajnalkát rávezeti egy görbén behajló nádra, és azzal együtt diadalívként az épület és a tuják közti közlekedő út felett átíveli. Kertépítő ötleteivel elbűvöl: a sűrűből előhajló tűzliliomok égő színével, az ágaskodva rám köszöntő mexikói napvirágok sárgán felfénylő sziromkoszorúival, a legkülönbözőbb – barátnőktől kapott – virágcsoportok váratlanságával. Bekerít virágfolyondár karokkal, körbeveszi az életemet, elvarázsol egészen.
Olvasom az interneten: Zalában ma is dühöng a tél, egyre több az elzárt, járhatatlan útszakasz. Én azonban tudom, hiába erőlködik, itt a tavasz visszavonhatatlanul, holnap Pécsre megyünk, a Tesco áruházban elfogadható áron hirdetik a virágföldeket.
Ötven literes zsákokra gondolunk, az a leggazdaságosabb.
Hozzászólások