Egy kisfiúról mesélek, az édesapádról, aki nekem most, felnőtt apaként is az unokám, hát még akkor, hét éves korában…
– Nekem már most úgy hiányzik a Mama – mondta a hét éves kisfiú az első napon, kifele jövet a kórházból.
Ennél többet akkor erről nem tudott mondani, ennyitől is lefele görbült a szája, és nem akart szégyenben maradni.
– Olvassak? – kérdezte később a Mamától, amikor már hazakerült, és választ sem várva húzta székét a Mama ágya mellé. Jól tudott olvasni, mint egy felnőtt, négy éves korában magától jött rá a betűk titkára. Első olvasmánya a Mama hűtőszekrénye volt:
– LEHEL – olvasta akkor, és ezen ő maga csodálkozott a legjobban. Tőle tudom, nekem ezt a szót olvasta váratlanul egy pécsi tejbolt falán: VANILIÁS KRÉMTÚRÓ. „Te tudsz olvasni?”– kérdeztem meglepődve. „Igen”– mondta a középső csoportos óvodás, mintha ez magától értetődő volna.
Most örült, hogy hasznát vehette tudományának, olvashat a Mamának. Aki szerette hallgatni, csak ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban álomba ringatta az unokája hangja.
– A Mama meg fog halni? – kérdezte egyszer váratlanul. S hogy megtudta az igazságot, változatlan kedvvel olvasott tovább.
Az utolsó napig.
– Visszamehetek? Bent maradt a pénzem – állt meg az ajtóban, megállítva a temetésre együtt induló hozzátartozókat.
– Mire kell az?
– Virágot veszek a Mamának.
– De hiszen viszünk virágot.
– Azt nem én vettem. Én is szeretnék vinni. Fréziát. Azt szerette a Mama legjobban.
Ezt már nem az a legörbült szájú kisgyerek mondta. Egy gyerek termetű fiatalember állt a helyén a becsukódó ajtó előtt.
*
Mi leszel, ha nagy leszel? Apád építészmérnöknek készült. Tudtad? Egészen kicsi korában építőkockákkal kezdte: tornyokat épített, és amikor már jó magasra nyújtózkodva kibillentek egyensúlyi helyzetükből, megállíthatatlanul tudott ezen nevetni. Aztán meglódult a fantáziája, és házakat, házcsoportokat állított össze a legkülönbözőbb készlet-elemekből, ezeket később üres dobozokkal egészítette ki. Egy-egy nagyobb dobozba beköltözött maga is, ilyenkor napokig kerülgetni kellett a kiépített lakótelepet, hogy másnap ott folytathassa, ahol az előző napon abbahagyta. Kamaszodván „kisházakat” épített magának, otthonosakat, kedvére való szabadtéri építményeket, ezekkel nagy szerencséje nem volt, olyan helyekre telepítette ezeket, amelyek akkor nagyon alkalmasnak látszottak erre a célra, csak később derült ki mindig, hogy útban vannak. Egy ilyen kisházat (szánom-bánom…) én bontottam el, miután három évszakon át kerülgettem a kertben kapával, kaszával és egyéb szerszámokkal, végül a tél beállta előtt – amikor már játszóhelyül úgysem szolgálhatott volna tovább – először az épület tetőzetét alkotó gallyakat szedegettem le, aztán a szárazon rakott téglafalak következtek, végül pedig a nagyobb kövekből kirakott „bútorokat” távolítottam el, hogy az őszi talajmunkákat még időben elvégezhessem. Építészmérnök lesz, mondta egészen kicsi korában, és már ekkor fejben elkészítette a diplomamunkáját: egy olyan nagy ház tervét, amelyben mindenki elfér, akik fontosak számára, hogy együtt ehessen mindig mindenki a családban. Arra a kérdésre, hogy mi legyen azokkal, akik vele szívesen laknának együtt, de egymással mégsem akarnának naponta találkozni, kapásból felelt: egymást elkerülő folyosók vezetnének az épület más-más oldalán elhelyezkedő kertrészekbe, udvarokba, mert szép parkot is telepítene az épület köré, virágoskertet, évelő cserjéket, díszfákat, ott megtalálhatná mindenki a maga helyét, és közel lehetnének egymáshoz, akiknek ez fontos. Másként alakult. Elcsábította édesapádat a számítógép: egyetemi tanulmányok után élethivatásául választotta a számítástechnikát. Ezzel közel került az eredeti elképzeléséhez: virtuális világában megvalósult a „nagy ház”: a skype segítségével bárkivel úgy beszélgethet mindenki, mintha a másik a szomszéd szobában volna. Csak igény kell erre. Akiben ez nincs meg, az az „elkerülő folyosókon” közlekedhet kedvére.
A skype-on láttam: van már „kisházad”, vetődéssel vetted birtokba, négykézláb rohangáltál az ajtóin ki-be, mint aki egyszerre szeretne bent is lenni, meg kívülről látni, hogy tényleg bent van… Láttam, az építőkockák is a kezed ügyében vannak. Apád nyomdokain elindulhatsz bátran. Azt kívánom, hogy ne legyen szükséged elkerülő folyosók építésére, bármerre vezet is az utad.
*
Hiába is keresgélsz, hiányzik a magyar irodalom kincsestárából egy kisregény. Vasudvar volna a címe, és ha volna mégiscsak, akkor a P-betűs szerzők között kellene keresgélned, hogy rátalálj írójára, Papp Andrásra. Ismerős a név? Nem névrokonról van szó, apádat kellene gyanítanod a név mögött, és jó nyomon járnál, ha erre gondolnál, mert ő kezdett bele hét évesen a regényírásba, képes volt naphosszat a papír fölött görnyedni heteken át. Igaz, nem unatkozhatott, mert gyerekekről volt szó ott is, barátságokról és ellenségeskedésekről, pofonok is elcsattantak időnként, ha a Vasudvar becsülete ezt úgy kívánta. A Vasudvar volt a helyszíne a történéseknek, ott járt ő valóságosan is, és ha hazaérkezett, ott folytatódtak a füzetében az események, ahol hazafelé jövet abbamaradtak. A nagybeteg Mamának is elkerekedett a szeme, amikor beállított, csatakosan a sártól azon a február végi napon. A Vasudvarból jött kimerülten, még harci láztól égő tekintettel. „Hogy fog ez holnapra megszáradni?” – csak ennyit kérdezett a Mama. „Akaszd a radiátor fölé!” – mondta, mert fölkelni már nem tudott, hogy segíthetett volna.
Olvastam én azt a könyvet, megkaptam kéziratban, hogy segítsek a kinyomtatásban. Hogy igazi könyv legyen. Különös élmény volt végigolvasni: a vége felé egyre jobban felgyorsultak az események. Ezt igen egyszerű eszközzel érte el a szerző: egyre nagyobb betűket írt a füzetlapokra, négy sor alig fért egy oldalra, később három csak, és egy-egy sorban is csak két-három szó tudott összekapaszkodni… Láthatóan arra törekedett a könyv leleményes írója, hogy minél „vastagabb” legyen a műve. Hogy minél jobban hasonlítson azokhoz a könyvekhez a polcon, amelyek közé beilleszteni szerette volna a sajátját.
Hogy nem így lett végül is, azért én vagyok a hibás. Kézen-közön elveszett valahogy ez a kézirat. Gondatlan voltam. Beboríthatták íróasztalomon a hivatalos irataimból folyton újrakeletkező papírhalmok, hozzáfoghattam valamelyik iratköteghez, nem tudom, sosem került elő.
Arra gondolni sem merek, hogy ellopta valaki, és egyszer csak kiadja a saját nevén… Ehelyett arra gondolok szívesebben, hogy kedvet kapsz a folytatásra, a nevetek úgyis azonos, és újraírod apád regényét. A címe már megvan: „Vasudvar”. Innen már csak elhatározás dolga az egész. Ahogy Örkény csinálta az Ezüstpisztrággal. Ezt írta könyve előszavában: „…Még sohasem láttam ezüstpisztrángot, de a neve mindig nagyon tetszett. Régóta készülök rá, hogy „Ezüstpisztráng” címen írok egy könyvet, melyben csak remekművek lesznek. Most megtettem.”
Hogy te sosem láttad a Vasudvart?
Na ugye…
*
A te apukád kicsi korában gyakran autózott velem. Ha rövid útra mentünk, sosem ült le, szívesebben állt a hátsó ülések előtt, középen, onnan nézett előre. Azt gondoltam, az utat fürkészi, hogy jobban lásson, azért hajol előre a két ülés között. Nem az utat nézte. Hanem mit? El nem hinnéd: a kilométerórát. A számok gyors futását a kilométeróra számlapján. Megfigyelte, hogyan lesz a méterekből kilométer, a kilométerekből tíz, azokból meg száz kilométer, a kisebb egységek hogyan váltódnak be, ha elérik a maguk határát. Ezt csodálta. Aztán túltett az órán, nemcsak egyesével, hanem hármasával, ötösével, kilencesével is tudott sorokat alkotni, bármennyivel, és nemcsak növekvő sorban, ahogy az óra, hanem visszapörgetve is. Még nem volt iskolás, amikor egyszer Orfű felé egész úton azzal szórakoztatott bennünket, hogy kívánságra úgy folytatta a soralkotást, ahogy „megrendeltük”: tízesével, ötvenesével, kétszázasával, ötezresével, aztán vissza négyesével, háromszázasával, és megint előre, oda-vissza egymilliós számkörben. Jól emlékszem erre az útra, útközben hatalmas vihar kerekedett, óriási eső zúdult le a fekete felhőkből, mintha vízszintesen zuhogott volna, úgy sodorta a szél az esőnyalábokat, félelmetes volt. Abaligetre érve meg is álltam a házak között, amíg elvonult a zivatar. Csak apukád nem vett észre ebből semmit, a számok birodalmában bolyongott elbűvölve, ott világosság volt és biztonságos rend, és otthon érezte magát.
Amikor ennek a nyárnak vége lett, akkor ment iskolába. Könnyű szívvel néztem utána: olvasni már két éve magától megtanult, a számok között meg úgy eligazodott, hogy arra gondolhattam, a jelest játszva megszerzi év végére.
Nem úgy lett. A nehézségek már az első héten megmutatkoztak: sorban hozta haza a pityergős macifejeket, pedig ő mosolygós után vágyakozott, de legalább egyenes szájúra. Osztályzatok helyett ezzel a kis rajzzal fejezte ki elismerését vagy rosszallását a tanító néni, és semmi okot nem talált arra, hogy mosolyos képű macival ajándékozza meg, ám nap mint nap bekerültek a matekfüzetébe a lefittyedt szájú, szánalmas kis maci figurák. Amikor meg már osztályzatokkal mérték a teljesítményt, hármast kapott először matematikából, később négyeseket, ötöst már csak a középiskolában. Jeles matematika érettségi után pedig programozó matematikusként szerzett felsőfokú végzettséget.
Minden jól végződött, gondolhatnánk, és ez így igaz, visszatekintve ki gondol már a gyerekkor elérhetetlen, mosolygósan felfelé ívelő szájú macifejeire?
Ha már tudod fogni a ceruzát, és kellő gyakorlatot szereztél a karikák rajzolásában, azért rajzolj apának egy jó nagy macifejet, jó nagy mosollyal a képén, csak arra vigyázz, nehogy lefelé görbüljön a szája…
Biztosan örülni fog neki. És figyeld meg, olyan arcot vág majd, hogy könnyen össze lehet téveszteni a maciéval.
Hozzászólások