A nap hétágra sütött azon a napon. A madarak vidáman csapongtak odakint, s fáról fára szállva ünnepelték végre a meleget.  Násztáncuk vidámsága boldogsággal töltött el. Ahogy a föld zöldellett az üde, friss fűtől, az emberben feltámadt az a remek gondolat, hogy miért is tölti az idejét iskolában, mikor annyi rengeteg dolgot lehet művelni a szabadban! De mi idebent vagyunk, és hallgatjuk a világ „irodalmi hírességeinek” a csodás életét és munkásságát. Ahogy körbe nézek a teremben, az osztály komor arccal, álmatag tekintettel küzd az elalvás ellen. Csak páran jegyzetelnek, de az ő tolluk mohón karcolja a sárga lapokat. Az én gondolataim is messze járnak innen, s tekintetem arra az öreg fára szegezem, ami az út mellett ácsorog.

Persze tudom, nem lehetünk együtt. De mégis, mi lenne, ha egyszer megjelenne a suli előtt teljes életnagyságban, és csak azért, hogy találkozzunk? Kapva kaptam az ötleten, s tovább bonyolítottam a szálakat. Ránéztem a nagy kerek órára a falon, s láttam, hogy a mutatók csigalassúsággal vonszolják magukat előre, s úgy döntöttem, van elég időm rá, hogy elgondolkodjak a dolgon.

Agyam úgy kattogott, hogy magam is meglepődtem rajta. Rengeteg ötlet jutott az eszembe, s már egy egész kis történetet találtam ki, mikor elmélkedésemnek a csengő visító szava vetett véget. Elpakoltam a füzetem és könyvem, majd hátamra vetettem a táskám és otthagytam az üres termet. Örültem, hogy vége az órának, mert ez azt jelentette, hogy végre kiengednek minket ebből a „tudományos börtönből”, ki a friss levegőre. Mindenki boldogan lépte át az iskola kapuit, s hazafelé indult.  Úgy döntöttem, hogy elsétálok még a pályára, ami pár utcával arrébb volt, addig is élvezhetem a nyár gyorsan jött forróságát, úgyhogy a szekrényembe pakoltam a könyveket, s táskámba gyömöszöltem a sportfelszerelésem. Már épp indulni akartam, s még az ajtót is kinyitottam, mikor feleszméltem arra, hogy valaki a nevemet kiabálja.

– Á, George, hello. Ne haragudj, nem hallottam, hogy szólsz – üdvözöltem George-ot. Azt a fiút, aki eltántoríthatatlanul folyton velem akar lenni. Persze, tudom, hogy nemcsak barát szeretne lenni, de én meg abban vagyok száz százalékig biztos, hogy én igen.

– Semmi baj! Délután mit csinálsz?

– Oh, sajnálom, George, ma délután edzés, és ma jön haza Matt is.

– Matt?

– Igen, Matt.

– Te Matthew Hastings-szel jársz? – kérdezte, s csodálkozó pillantásokat vetett rám.

– Nos, ami azt illeti, nekem nagyon úgy tűnik – mondtam mosolyogva, s kinyitottam az üvegajtót. – De ha gondolod, holnap kimehetünk a pályára.

– Ühüm – mondta csalódott hangon, s becsukta utánunk az ajtót.

– Hű, de meleg van idekint! – mondtam meglepődötten, de ő válaszul elhúzta a száját, ami egy erőltetett mosolygás lett volna.

– Tényleg, sajnálom George, majd máskor, most mennem kell – mondtam s magunk mögött hagytuk az iskola téglavörös épületét.

Amint az utcára léptem úgy hatodmagammal, valami hangos pufogás ütötte meg a fülem.  Egy fekete kabátban levő fiú zúgott el előttünk motorjával.

– Őrült! – korholta le George, de nekem úgy tűnt, hogy igazán szeretne ő is ilyen motoron ülni és elhúzni az iskola előtt.

Aztán egy még hangosabb zaj kerekedett fölül az előzőn. A váz hófehérségéből kiemelkedő éjfekete kerekek úgy tapadtak a betonhoz, hogy sikítva füstfelhőt hagytak maguk után.  A titokzatos idegen tett egy kört az utcában, majd visszatért a bejárathoz. Mindenki őt figyelte, beleértve engemet is. George ámulva bámulta a motort, de én arra voltam kíváncsi, hogy ki ennek a gépezetnek a gazdája.

Megállt. Lejjebb húzta a kabátján a cipzárt, levette fekete kesztyűjét, s felnyitotta végre sisakja fekete plexijét.

– Mi újság? – kérdezte, s én elmosolyodtam.

– Semmi – válaszoltam.

– Jössz?

– Igen – mondtam, s elindultam felé, mikor valaki megfogta a karomat.

– Felicia, ne menj! – mondta George aggódó arccal.

– Semmi baj George – mondtam, s fejemmel visszafordultam a motoros irányába.

George elengedte a kezem. A motoros kinyújtotta a kezét, s segített felszállni. Még el sem indultunk, de már éreztem, hogy milyen erő van ebben a vasparipában. Kezemmel átkulcsoltam a derekát, s nekifeszültem a hátának.

– Mehetünk?

– Mehetünk – mondtam.

S hangos csikorgások és durranások közepette elindultunk. Nem tudtam merre megyünk, de keringtünk egy kicsit a kanyaros utakon a házak között, majd rátértünk arra az útra, ami a földekhez vezetett. Az erdőtől nem messze megálltunk, és leszálltunk a motorról.

– Azt hittem meg fogsz lepődni jobban – mondta.

– Meglepődtem – válaszoltam.

– Te, mit gondolsz, irigyeltek a többiek téged?

– Nem tudom, talán – mondtam, s elgondolkoztam a kérdésen. – De az nem számít.

– Hanem?

– Hanem az, hogy itt vagy – elmosolyodtam, mire ő is visszamosolygott rám. – Azt hittem nem jössz.

– De itt vagyok.

– Itt. Bolond vagy, Matt – mondtam megint mosolyogva.

– Miért? – kérdezte meglepődve.

– Mert csak. Őrült vagy és kész, de én így szeretlek!

– Én is. Megmondtam, hogy visszajövök!

– Igen. Örülök neki.

– Én is.

– Na, gyere, menjünk haza. – mondta, s fejére húzta a sisakot.

Én még néztem egy darabig a természetet, az előttünk elterülő növénysokaságot.

Tényleg visszajöttél, nem hazudtál! – gondoltam, majd én is a fejembe húztam a sisakot és hangos pufogással elindultunk.

Megosztás

Tweet