Emlékezem. Az utóbbi időben egyre többször és egyre többet. Lassan már csak az emlékeim töltik ki az életem? Valamikor azt olvastam valahol, hogy a visszatekintés élesíti a jövőbelátásunkat. Pár évtizede – de furcsa ezt leírni – egy irodalmi csoport író-olvasó találkozóján lehetőség nyílt arra, hogy ifjú titánok is felolvassák zsengéiket. Az én „visszaemlékezésemet” egyik bátrabb társam olvasta fel, mert én nem vállaltam be, mindig is izgulós voltam. Aztán vártuk a kritikát. A meghívott vendégek egyike, egy írónő, azt mondta, hogy emlékezni csak egy bizonyos kor után illik. Én egy kissé csodálkoztam ezen, hiszen vannak ifjúkori emlékek is. Vagy talán azok nem elég fajsúlyosak? Lehet. Akkor egy kissé az önérzetemben megsértve vettem tudomásul az ítéletet. Aztán pár hónap múlva egy igazi író volt a vendégünk. Ő viszont – ha csak pár szó erejéig – méltatta, jónak tartotta a visszaemlékezésemet. De én azóta sem vagyok biztos, hogy mindenkinek tetszenek.
Most azonban úgy hozta a sors, hogy újra vissza kell emlékeznem. Egy olyan emberre, íróra, költőre, akivel csak pár óra erejéig találkozhattam, és akivel csak pár elektronikus levelet váltottam. Veress Zoltánnal 2003-ban találkoztam Pécsett, egy az EKE (Erdélyi Könyv Egylet) kiadványokat népszerűsítő előadáson. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor személyesen találkozhattunk.
De Veress Zoltán neve számomra már ismert volt a Napsugár oldalairól, ahol a 70-es években minden hétvégén vártuk a Tóbiás és Kelemen folytatólagos történetét. Aztán eltelt pár évtized és felnőtt fejjel újra ráakadtam a nevére. Ezúttal az EKE szerkesztőjeként. Svédországból próbált segíteni az otthonmaradt magyaroknak. Értékmentőként. Mementó állítóként.
Valamikor a 70-es évek vége felé az Erdélyben is fogható recsegő hangú Petőfi Rádió egyik kultúr rovatában Sütő András arról mesélt, hogy jártában-keltében összefutott Alpár Gézával, az „Eresz alatt fecskefészek” nóta, műdal szöveg- és zeneszerzőjével. A zeneszerző számára a legnagyobb dicséretnek az számított, hogy Erdélyben minden vigasságban, lagziban népdalként éneklik az ő szerzeményét. Közszájon forog, mindenki ismeri. Most jogosan kérdezhetik, hogy kerül ide ez az újabb emlék?
Amikor pár éves kisfiaimmal hazalátogattunk apósom, Sanyi-tata valahonnan a könyvespolc eldugott zugából – ugyanis a gyerekei már felnőttek – elővarázsolt egy kissé elrongyolódott képes könyvet, a „Tóbiás és Kelement”. És olvasni, majd mesélni kezdett. Egész strófákat betéve, könyv nélkül mondott el. Kisfiaim nagy örömére. Ekkor jöttem rá, hogy az évtizedekig agyonhallgatott, indexre került, majd a szülőföldjüket elhagyni kényszerült nagyjainkat nem lehet kitörülni egy nemzet emlékezetéből. Ők ott éltek/élnek a mesterien megfogalmazott verssorokban, amik között sokszor többet lehetett kiolvasni, mint egész történelmi regényekből.
A fiaim ma már csak halványan emlékeznek a két viaskodó kakasra. Elhatároztam, ha haza megyek, én is megvásárolok egy Tóbiás és Kelment, vagy Irgum-Burgum Benedeket az unokáim számára.
Veress Zoltán 2013. február 4-én elhunyt Stockholmban. Kihunyt egy Napsugár.
Szóljon hozzá!