Vonalmányozó

Abban az évben történt, erre jól emlékezett, amikor Mihail Solohov megkapta az irodalmi Nobel-díjat, hogy éppen Magyarországra látogatott a nagy író. Akár találkozhatna is vele, gondolta, de egyáltalán nem gondolta ezt komolyan, csak hogy ő is itt van Magyarországon, Solohov is, kis ország ez, hogyne volna rá esély, ezzel a magánhasználatra szánt – arra is gyengécske – humorral nyugtázta a sajtóhírt, tréfás gondolatfutam volt ez inkább, és továbblapozott az újságban.

Aztán komolyra fordult a dolog. Híre jött, hogy Solohov ellátogat abba a faluba is, amelynek az iskolájában ő akkoriban dolgozott, pontosabban abba a hat községbe, amelyeknek az összefogása hozta létre az országos hírű termelőszövetkezetet, amelynek a híre, lám, fölkeltette a Nobel-díjas szovjet-orosz író figyelmét is. Azért jön, mondták, hogy megtekintse a téesz száz férőhelyes hipermodern tehenészetét, és ha már itt van, a pincegazdaságát is a palackozó üzemmel, persze. Csak semmi protokoll – üzenték fentről -, életszerű legyen az egész, a nagy írót az élet érdekli, azt kell megmutatni.

Ezzel ő is egyetértett, csodálkozott is később az előkészítő bizottság tagjaként, hogy kerül akkor a száz férőhelyes tehénistálló csöpp pihenőszobájába a nagy író nagy regénye, a Csendes Don. Majd odaviszik, mondta a párttitkár, mégpedig az elnöki irodából, ahová ő azt előzetesen a telefon mellé az asztalon elhelyezi – mert az övé volt a könyv -, hadd lássa az író elvtárs, ha már ennyit utazott, hogy nem hiába írta ezt a vastag könyvet.

A jelenetet így kellett elképzelni:

Belép a nagy író az elnöki irodába, illendően köszön, beözönlik utána a népes kíséret, csak állni tudnak, annyian vannak, magyar elvtársak, országosak, megyeiek, járásiak, ebben a sorrendben, az utóbbiaknak már csak az előszobában jut hely. Az elnök fölnéz, hüvelykujjával behajtja a könyv sarkát, hogy visszataláljon később a szövegbe, ez fontos, aztán kezet nyújt a nagy írónak. A könyvet úgy helyezi el az asztalon, hogy szemből látni lehessen, Solohov könyve az, nem másé.

Az élet váratlan többlettel toldotta meg az eredetiség híján lévő, vérszegény rendezői elgondolást. Solohov – talán hogy viszonozza a vendéglátók figyelmességét, vagy csak merő szórakozottságból – kezébe vette a könyvet, megpörgette a lapokat, megállott egy helyen, és világító mosoly jelent meg az arcán.

– Gyétyi – mondta, és a belső címlapra mutatott, ahol a legalkalmasabb volt a felület erre, valami létra forma rajz volt látható, ügyetlen, gyakorlatlan kézzel összetákolt párhuzamosok, apró vonalkákkal összekötve, mintha létrafokok volnának. A párttitkár elvörösödött, a kislánya firkálta össze a könyvet: „vonalmányozó”, mondta akkor magyarázatképpen a rajzra mutatva. A vasutat akarta volna megnevezni ezzel a vonatra utaló szóleleménnyel, a síneket, ahol a vonatok közlekednek, a rövid vonalkák ezek szerint nem létrafokok, hanem vasúti talpfák voltak. Jót nevettek a találékonyságán (hallottad? vonalmányozó – de ilyet!), és a családban hosszú ideig a vasút helyett azt mondták mindig, hogy „vonalmányozó”, és nevettek hozzá. Most nem volt kedve nevetni, ki kellett volna radíroznom, gondolta röstelkedve a párttitkár; ceruzarajz volt, talán nem is látszana a helye, csak hát nem gondolt rá, hogy ott van ez a rajz a könyvben. Aztán, hogy látta, a nagy író megértően derül a szálkás gyerekrajzon, és hogy ettől oldottabb lett a légkör, már nem is bánta, hogy ott van.

Mindezt maga a párttitkár mesélte el másnap, ennél hitelesebb forrás csak az lehetett volna, ha nemcsak hallja, hanem láthatta volna is, de nem láthatta. Nem kapott meghívást a látogatás eseménysorára. Az utolsó percig várta, kifelejtették talán, majd csak az eszébe jut valamelyiknek, ott volna a helye, még megorrol rá valamelyik járási vagy megyei vezető, hogy tüntetően távol maradt, erre is gondolhatnak, de hát hívás nélkül csak nem megy, gondolta, pedig nem bánta volna, ha ott lehetne. Arcról jól ismerte az írót, olvasott is tőle, de a személyes találkozás az más. Annak varázsa van, ahogy elvegyül tisztelői körében. („Alakja kimagaslott a tömegből, fölébük nőtt: egy óriás járt-kelt közöttük.”) Magasnak képzelte, de elbizonytalanodott, a keskeny archoz jobban illik a filigrán termet, meg az idő is eljárt felette, lehet, hogy módosítania kell az elképzelését. („Körbevették az emberek, ott állt valahol közöttük, ott állott emberektől koszorúzottan, középen, ahol a legsűrűbb volt a sokaság, hullámai elborították, elveszett egészen a szeretet hullámverésében.”) Majd megkérdezi a párttitkárt, gondolta.

Őrá kellett hagyatkoznia a tehenészfiú pihenő szobájában történtek rekonstruálásában is, a hiányokat kipótolta a fantáziája. Ez a szoba hófehér falú, egyszemélyes kis lyuk volt, heverővel, kicsi asztallal és egyetlen székkel; oda az ügyeletes tehenészen kívül jó, ha egy személy befért, az író volt ez a személy, természetesen, a párttitkár csak a küszöbig jutott, mellette szorongott a tolmács, ha beszélgetésre kerülne sor. A kíséret tagjai a folyosón rekedtek, a végén a járási elvtársak egyrésze már a szarvasmarhák között téblábolt várakozva. A tehenészfiú a nagy író regényét olvasgatta éppen, amikor Solohov belépett. Láthatóan zavarban volt a fiú – ismeretlenek előtt zavarba jött rendesen, hát még ha ennyire ismeretlenről s hozzá Nobel-díjasról van szó -, úgy tette az asztalra a nehéz könyvet, háttal, kinyitva, hogy a lapok visszaperdültek lassan, a kötés még feszes volt, nem roppantották össze az eresztékeit az agyonolvasás viszontagságai, csak a kemény zárófedél nem fordult rá a kötetre, a belső címlap került felülre, függőlegesen állt egy darabig, és úgy ereszkedett lefelé, mintha egy film lassított felvételén volna látható, és egyre kivehetőbben látszott rajta egy különös, oda nem illő ábra, egy létra forma rajz, gyakorlatlan kezek alól kikerült girbe-gurba vonalakkal; az alkotói szándék szerint párhuzamos egyenesek és az azokat összekötő és itt-ott azokon túl is folytatódó vonalkák rajzolata. A párttitkár a küszöbről behajolva rácsapta gyorsan a fedelet, de nem volt biztos benne, hogy elég gyorsan cselekedett-e. Vonalmányozó, tolult a vér az arcába, mégiscsak ki kellett volna radíroznom. A nagy író rezzenéstelen arca megnyugtatta, reménykedett, talán nem vette észre mégsem.

A tolmács tudta a dolgát, frappáns beszélgetést rögtönzött az író és olvasója között, ő volt az egyedüli, aki mindkét nyelvet beszélte, a tehenészfiú is tartotta magát a rendezői utasításhoz:

– Szpasziba – mondta elköszönéskor és a nagy író regényére mutatott. Nem volt egészen biztos a dolgában, ez látszott az arcán, hogy nem úgy van-e helyesen, hogy „szpaszíva”, úgy volt ezzel a szóval, mint a magyarban azzal, hogy szerbusz, amit néha szervusznak ejtett, de ilyenkor körülnézett mindig, hogy nem röhög-e rajta valaki.

A nagy író pedig boldog mosollyal távozott, megállapítva magában, hogy nagyszerű dolog nagy írónak lenni, merthogy ilyenek történhetnek vele. A párttitkár szerint legalábbis. Mert lehetséges egy másik változat is, gondolta őt hallgatva: hogy a nagy író arcáról lehervad a mosoly, hallgatag lesz, rosszkedvűen fordul ki a pihenőszobából. Ehhez kellett volna a jelenlét, hogy megítélhesse a hatást. Csakhát nem kapott meghívást. Nem először esett ez meg vele, igazgatóként a vezetők közé sorolódott ugyan, de valahogy nem magától értetődően, hanem amolyan „külsősként” volt jelen mindig, mások jóvoltából, meghívottként, ám ha úgy adódott, minden indoklás nélkül mellőzték. Elővették, ha szükség volt rá, máskor meg nélkülözhető eszközként a falhoz támasztva kerülgették addig is, amíg majd újra szükség lesz rá. Most is így lehetett: nem elfelejtették meghívni, hanem eszük ágában sem volt ez. Különben a párttitkár másnap szabadkozott volna, hogy jaj, milyen feledékenyek is voltunk, de nem tette, ehelyett ezt mondta:

– Majdnem látogatókat kaptál tegnap.

– Ugyan kiket?

– Itt volt a Solohov lánya is, pedagógus, és amikor a tehenészetből a pincéhez hajtottunk, az útról látszott az iskola fehérre meszelt, hosszan elnyúló, világítóablakos épülete, házak sehol a közelben, azt hitte, egy másik istálló. Rákérdezett, és amikor mondtam, hogy iskola, ujjongani kezdett, de jó, nézzük meg, nézzük meg, izgalomba jött egészen, de szó sem lehetett róla, csúszott volna az egész program, meg hát a könyvet is átirányítottam már a pincészetbe.

Lám, mégiscsak majdnem találkozhatott a Nobel-díjas nagy szovjet-orosz íróval. Hálás volt ezért az ismeretlen pedagógusnőnek, Solohov lányának. Az elbeszélés nyomán maga elé képzelte alakját, őszes haja a fülénél csigavonalban megtekerve tömött fonatokban koszorúzta a homlokát; szépnek látta és méltóságteljesnek. Neki köszönheti, hogy kis híján találkozott a nagy íróval; akár így is történhetett volna, kevésen múlott, hogy nem így lett.

Elkérte a könyvet a párttitkártól, valahogy kedvet kapott hozzá, újraolvassa legalább, nyugodtabb körülmények között, most már mentesen a kötelező olvasmányokat övező viszolygástól.

Legelőbb a belső címlapot nézte meg, de hiába kereste a létre formájú, talpfák darabolta sínt, a rajz már nem volt ott, kiradírozták gondos kezek, de csak a grafitréteg tűnt el, a gyakorlatlan kéz ott hagyta a lenyomatát: kitörülhetetlen bemélyedés őrizte tovább a láthatatlan rajzot; a láthatatlan vonalak belevesztek a felület fehér végtelenségébe, a párhuzamosok meglódultak, a térség mérhetetlenül kitágult, a láthatatlan sínpár felett mintha láthatatlan vonat zakatolna, hallotta a lüktetését: vonalmányozó, vonalmányozó – visszhangzott benne ez a jelentés nélküli, üres szó, mintha valóságos tartalmat hordozna – az üres síneken valahol mintha üres vonat zötykölődne zakatolva, üres csattogással: vonalmányozó, vonalmányozó – és a rakománya, úgy látta, szétsodródik lassan mindenfelé.