Malőr

Ami aznap a gimnázium egyik rajzóráján történt, arról alighanem minden családban beszámoltak az ebédre hazaérkező diáklányok. Ugyanaz a történet természetes módon mindenütt sajátos hangsúlyokat kapott, és a hozzá fűzött megjegyzések is különböztek egymástól.

– A vaksi szemével nem láthatta, mibe kapaszkodott az öreg…

– Jó, hogy nem sikított meglepetésében szegény lány…

– Kihasználta az alkalmat a vén kéjenc. Visszaélt a helyzettel…

Később, ahogy egyre többen elmesélték a történteket, csiszolódott a szöveg, és egységesedett is sok részletében. Mire az érettségi találkozókra eljutott, ahol mindig nagy viháncolást kiváltó sikertörténetté lett, már minden fontosabb mozzanatát úgy mondták el, ahogy az előző évben is elhangzott. Ettől az alapszövegtől csak az a változat tért el némiképpen, amelyik Olivér tanár úr emlékezetében élte a maga külön életét, aki ezt a sokszor megemlegetett rajzórát tartotta, és aki aznap maga is hazaérkezvén délidőben – ellentétben másokkal – nem mesélte el az otthoni ebéd mellett az iskolában történteket, és önmaga számára is csak egyetlen szóba sűrítette az események lényegét: malőr. Ezt gondolta, malőr, és nagyon találónak tartotta, örült, hogy rátalált erre a szóra, amelynek általános jelentése (kellemetlenség) és szaknyelvi jelentésváltozata (szövéshiba) közötti konkrét összefüggést nyelvi humorforrásként tudta értelmezni vigasztalan helyzetében, és ez legalább elterelte a figyelmét valamennyire.

Történt pedig, hogy Olivér tanár úr – miközben szórakozott sétaköreit rótta a rajzbakok között, megállva az ablaknál kis időre, hogy azt tükörnek használva, háttal az osztálynak, kiemelje üvegszemét, és zsebkendőjével gondosan megtörölgetve visszahelyezze megint – az egyik elmélyülten rajzolgató diáklány fölé hajolt, és miután meggyőződött arról, valóban van valami rendellenesség az ölében ráncokat vető vékonyszövésű szoknya szövetszálai között, csak ennyit mondott:

– Pardon, kisasszony! – és jobb kezének egymás felé görbített középső és hüvelykujja közé csippentve – miközben merev kisujját messze eltartotta a többitől -, finomkodó mozdulattal, merő figyelmességből, mintegy lovagi szolgálat gyanánt rendet tett a ferdén ráeső sugarak fényében felfedezett folytonossági hiány dolgában.

Olivér tanár úr nemrég került a gimnáziumba, előtte sokáig a kisváros egyik általános iskolájában hasznosította a középiskolai tanári oklevelét. Sokan tudni vélték, politikai okok állnak a háttérben, hogy mifélék, nem firtatta senki, talán egy nyugati rokon, disszidens családtag, ilyesmi, nem eget rengető ügy, el is jelentéktelenedett később. Amikor a középiskolába került, új lapot nyitott az életében. Mintha most kezdődne minden. Ami eddig volt, azt az előzmények közé sorolta.

Ez itt egészen más.

És akkor most belekerült ebbe a lehetetlen helyzetbe, amiért csak magát hibáztathatja. Ártatlansága önmaga előtt nyilvánvaló volt, ösztönösen cselekedett, gondolkodás nélkül, a jószándék reflexe mozdította a karját, hosszú cselekvéssor végrehajtása után döbbent rá: valami ostoba illetlenséget követett el, kínos helyzetbe hozta meggondolatlanságával egyik ártatlan növendékét, és hát saját magát is, persze, nevetségessé vált a tanítványai előtt, a dolgot nem lehet meg nem történtté tenni. Mentséget tud találni a maga számára, utólag, hiszen lehetett volna az szövetszál is, miért ne, úgy helyezkedett el a ruházaton, mintha csak összesodródott fonaldarabka volna, fölfeslő szál, amely egy szövéshiba folytán kiszabadult a ritkás szövésű anyagból; lehetett volna hajszál is, egy kunkori tincsből kibomlott s összepödrődött szálacska. Csakhát nem az volt. Annál vastagabb, göndörebb és merev szálú. Sprőd. Ezért tudott áthatolni a szövet anyagán, szinte elképzelhetetlen, hogy is gondolhatott volna erre. Csak amikor az engedetlen szál váratlan makacssággal ellenállt a mozdulatának, akkor hőkölt vissza egy pillanatra, mintha oda volna nőve, jóságos ég, és ekkor ahelyett, hogy hagyta volna az egészet úgy, ahogyan van, végül is mi köze hozzá, konokul megrántotta újra, és hogy most is elmaradt a várt eredmény, meghúzta erősebben, szinte hallotta, ahogy halk kis pattanással engedett az anyag, megadta magát az értelmetlen erőszaknak, kiszakadt a helyéről, ez nem lehet igaz, hogy ez vele történik, és ott állt az ujjai között egy elszabadult szőrrel, nem merte megnézni, attól félt, valóban az, amire gondol, és ez ránézésre is egészen nyilvánvaló, mások is látják ezt, és senki nem akar hinni a szemének, mindenki tudja mégis, hogy az történt itt, amire mindenki gondol, íme a corpus delicti, egyértelműen utal a tettesre, és az áldozatra is, persze, aki nem biztos benne, hogy az a kis sikoly, amelyik ott belül még mindig visszhangzik valahol, elhagyta-e az ajkát valóban, vagy sikerült-e visszagyűrnie, még mielőtt mások számára is hallhatóan kiszakadt volna belőle…

A legfurcsább az egészben az volt, hogy Olivér tanár úr mindeközben azzal a rossz érzéssel vett részt a történésekben, hogy itt most a végzet vezeti a mozdulatait, átvillant a lelkén az a vibráló bizonytalanság, hogy ez már mintha megtörtént volna vele, a helyzet ismerősnek tűnt, és ez óvatosságra inthette volna, mégis hagyta, hogy a végkifejletig végbemenjenek a dolgok. pedig akkor, régen – emlékezett vissza – megállott a végrehajtásban. Sosem gondolt rá többet, most meghökkent, hogy milyen részletességgel tudja az emlékezetébe idézni azt a jelentéktelen epizódot.

– Olivér, kérem, segítene? – kérdezte akkor az anyósa, és egy zsilettpengét nyomott a kezébe. – Ezt a bőrkeményedést kellene kivágni.

Meglepődött a kérésen, nem számított rá, nem volt fölkészülve a visszautasításra, nekikezdett hát, pedig nagyon félt, hogy belevág és vérezni fog, mit kezd akkor vele, de nem volt otthon senki, hogy átháríthatta volna a felelősséget, egyébként sem akart volna férfiatlan színben feltűnni.

Az üvegajtón erős fény áradt be, jól megvilágította a munkába vett bőrfelületet, és azon is túl az asszony lábait, a szétnyíló combokat és közöttük a világoskék női nadrágot, amelyen azonnal észrevette a vékony anyagon átfúródott kunkori szálacskát, amelynek eredetéről kétsége sem lehetett, mégis ösztönösen nyúlt volna már, szinte kényszert érzett, hogy eltávolítsa, tudatalatti, ösztönös mozdulattal, pardon, mama, mondta volna… Aztán ez mégsem történt így. Verejtékezni kezdett, amikor ráébredt, milyen kevésen múlott.

Mindezt Olivér tanár úr már az ágyban gondolta végig, amikor az elalvás előtti rendes szokásának megfelelően visszapergette emlékezetében a nap eseményeit. Csak most – a szokottól eltérő módon – nem fordított minden mozzanatra a történés szerint arányos időt, ehelyett hosszan elidőzött annál az akaratlan mozdulatánál, amely következményeivel felzaklatta. Mégis hamar elaludt, nem gondolta volna, tartott tőle, hogy izgatottsága miatt ez nehezen fog menni, fáradtsága azonban felülkerekedett, és mély álomba döntötte. Álmodott is, de el is felejtette azonnal. Mostanában szokottá vált a számára, hogy rendre elfelejti az álmait. Csak valami homályos kép marad benne arról, hogy álmodott, nagyritkán egy-egy helyszín, személyek is néha, de mindenféle összefüggés nélküli, mozaikos összevisszaságban. Ebből a mostani álmából is csak töredezett képek maradtak meg benne, pedig hosszú álom volt, és kellemes érzéseket hagyott maga után. Mintha egy hatalmas teremben lett volna, leginkább egy templombelsőhöz hasonlított, padok sorakoztak a félhomályban, de nem a szokott templomi rendben, és a formájuk is egészen másmilyen volt, rajzbakok lehettek talán, szórt elhelyezéssel, akárha rajzórán lett volna, csakhogy nem diáklányok ültek a padokon, hanem öregasszonyok, orgonaszó vette körül őket, valahonnan prédikáció hallatszott, kellemes férfihang visszhangzott a falak közt, mégis, mintha ő maga olvasta volna a szöveget, maga előtt látta az apróbetűs írást a két hasábba tördelt oldalon, a Biblia részletére ismert (…És lőn ezek után, hogy Pótifárné Józsefre veté szemeit és mondá: Hálj velem! De ő nem hallgata rá…), ráismert Károli Gáspár fordítására; ezt a felismerését közölni szerette volna a mellette ülővel, aki fityulát és apácaköpenyt viselt, mint a kedvesnővérek az elemi iskolában, de nem tudott szólni hozzá, mert fölállott éppen, és ahogy a lábát átemelte a rajzbak fölött, kivillantak hosszú, fehér combjai, és azt is látta, hogy kis világoskék nadrágot visel a sötét köpeny alatt. Ebben nem volt egészen bizonyos, mert igen sötét volt a helyiségben, lehet, hogy hozzáképzelte csak, talán álmában még, de az is lehet, hogy fölébredve gondolta ezt már, hogy így lehetett.

Mindamellett Olivér tanár úr meglepetéssel tapasztalta, hogy milyen friss volt az ébredése. Mintha megfiatalodott volna. Arra gyanakodott, hogy még nincs is ébren, csak az álma folytatódik ilyen különös módon, mintha ébren volna. Hanyatt feküdt, és a gerince felforrósodott fektében. Nagyot nyújtózott, a teste íjként megfeszült, duzzadó erőt érzett magában, csak a tarkója és a sarka érintette a lepedőt. Visszaereszkedve olyan kellemes, bizsergő érzés járta át, amelyről azt gondolta, nemcsak a testéből, az emlékezetéből is kiveszett már régen. És minthogy ez az állapota hosszabb időn keresztül sem akart alábbhagyni, óvatosan bizonyságot szerzett róla a maga megnyugtatására, hogy nem érzéki csalódásról van-e szó csupán. Valami erotikus álmom lehetett, gondolta, de nem tudott belőle felidézni semmit. Roppantul sajnálta, hogy öregségére ennyire megromlott az emlékezete.