Az október hamisítatlan nyári meleggel búcsúzott. A temető virágait rajokban lepték el a vadméhek, a fénylő nyírtörzsek feketén varasodó kérgébe már bevackolódni készülődtek a suszterbogarak, most csodálkozva jöttek elő, zavarodottan szemlélődtek előbb, aztán naplementéig élvetegen sütkéreztek a sötétebb síremlékek átlangyosodó peremén. November első napján meg már a tél zörgette meg hajnalban a temetőkaput. Az ősz beszorult valahová a két évszak közötti szűk időbe, talán az éjszaka sötétjében lopakodott végig a temetőkert virágdíszes sírhelyei között, cikcakkos földutakon, észrevétlen. Ilyen időre még a legöregebb emberek sem igen emlékezhetnek, gondolta a feketeruhás, kicsi öregasszony, és nekifeszült minden erejével a gonoszul rohamozó szél nyomásának. Attól lehetett tartani, hogy alákap egy-egy hidegen tekeredő fuvallat, s átnyalábolva testét megemelinti és elragadja magával, egybekeverve a töpörödött és szárazon zörgő falevelekkel.
A kicsi öregasszony tartotta a lépést a fölfele igyekvőkkel, talán csak a ritmust szaporázta kissé, tipegve. Ez nem volt könnyű: a karját egyre jobban húzta a maga gyártotta koszorú súlya. Otthon jó ötletnek találta a műanyag zacskóba töltött nedves homokot, ami megtartotta és koszorú formába rendezte a beleszurkált rövid szárú krizantémokat. Ezt a lányától tanulta, és nemcsak annak örült, hogy könnyű volt elkészíteni és szemet gyönyörködtetőre formálni a koszorút, hanem hogy a nedvesség hosszú ideig frissen tartja majd a virágokat, nem hervadnak el olyan hamar, mint a virágboltok drágább koszorúi szoktak. Akkor persze arra nem gondolt, hogy mekkora súlya tud lenni egy kis zacskó vizes homoknak. Csak bírja erővel. Emberek jöttek, mentek az úton, virággal, koszorúkkal; elvegyült közöttük. A legszívesebben hazafelé indult volna, elfáradt nagyon, a szél is átjárta, tovább ment mégis, a temető legtávolabbi sarkáig, ahol a legrégebbi keresztek álldogáltak látható csalódottsággal, elmerengve a lejárt szavatosságú örökkévalóságukon. Egyformák voltak ezek a homokkőből készült síremlékek, az öregebbekről letörlődött már az írás, némelyiken egy-egy karcolás őrizte még a valamikori betűk lenyomatát, másokon nem látszott egyéb, csak a durva kő érdes-simára csiszolódott felülete. A szemüveg most jól jött volna, sajnálta nagyon, hogy otthon hagyta, pedig jó időben odatette a varrógépre, hogy kéznél legyen, amikor elindul. Aztán csak elment mellette. Most meg vakoskodhat. Már tavaly sem volt biztos abban, hogy csokrát a keresett sírra tette-e valóban, nehezen ismerte ki magát a folytonos rátemetések változásai közepette. Nyolcvan év alatt sokat változott itt minden, és hiába, hogy már nyolcvan éve jár évente a gyerekkorában elhalt lánytestvére sírjához, minden évben nehezebben tud rátalálni, legutóbb meg az volt az érzése hazafelé menet, hogy nem is arra a sírra tette a csokrot, ahol a testvére nyugodott. Megkérdezni már nem lett volna kit, csak néhány biztos iránypontja volt: egy gazdagabb rokon márvány síremléke az egyik, ez jelölte meg számára a sír magasságát a domboldal meredekén, és egy különösen nagyra nőtt bukszusbokor, amit azonban kivághattak, nem látni sehol, és ettől valahogy minden átrendeződött. Hiába nézelődött, nem találta a sírt. Három egymáshoz hajló megroggyant sírkereszt jöhetett szóba, sír már egyikhez sem tartozott, a megrokkant dombocskákat beterítette lassan a magasabban fekvő sírokról lecsorgó hordalék, s betakarva úgy álltak ott ezek a keresztek, mintha derékig belesüppedtek volna a földbe. Ha lett volna is rajtuk írás, eltakarta volna azt kutató tekintete elől a fölhalmozódott földréteg. Elbizonytalanodott. Ugyanezt a határozatlanságot érezte tavaly is, ezért tétovázott akkor, és ezért gondolta utólag, hogy nem is jó síron gyújtotta meg a gyertyát. Nem mintha sokat számítana, bántotta mégis. Most nem akart még egyszer ugyanabba a tévedésbe esni. A három kereszt közül az egyik láthatóan kisebb volt a másiknál, arra gondolt hát, hogy az lehet, a gyereksírokra talán kisebb kereszt került annakidején. Erre nem emlékezett, hogy így lett volna, csak most utólag gondolta így, hogy mégis valami kiindulási pontot találjon a kereséséhez. Lehet, persze, hogy ez nem is kisebb, csak mélyebben van besüppedve, meg talán hogy megdőlt előrefelé, attól látszik kisebbnek. Mégiscsak az lesz az, gondolta, annak kell lennie, úgy döntött hát, hogy annak a tövébe helyezi el a koszorút, és ott gyújtja meg a gyertyát. Gondozatlan volt a temetőnek ez a sarka, benőtte sűrűn a temetői gyom, fölverte lassan a bozót. Megpróbált följebb kapaszkodni. A fűcsomók között keresett támasztékot, ahol megvethetné a lábát, de csak egyik talpának talált helyet, a másik visszacsúszott folyton a meredek oldalról, amikor a testsúlyát áthelyezve keresett újabb alkalmas helyet, hogy följebb léphessen. Szüksége volt a kezére is, ridiküljét a koszorút tartó karjára akasztotta, jobbjával belekapaszkodott a lila füzérekkel integető, segítőkész kecskerágó ágába, de visszacsúszott újra és újra. Aztán elkészült az erejével, és megállt csendes belenyugvással az imént még hevesen ostromolt magaslat alatt. Most kezdett csak fázni, eddig nem is figyelt a hidegre, nem érezte a szél sunyi oldalvágásait. Nem adta föl mégsem: úgy határozott, hogy itt lent, a legközelebbi elérhető sírra helyezi a koszorút, és itt gyújtja meg a gyertyát is. Arra már otthon is gondolt, hogy ebben a szélben nem lesz könnyű dolga a gyertyagyújtással. Az első szálak úgy lobbantak el, hogy a lángjukat nem is látta, csak a kavargó füstcsíkok jelezték a próbálkozások sikertelenségét. A szél nagy erővel ráncigálta a kabátját, és váratlan kanyarokkal férkőzött az imbolygó lángokhoz, sorra elfújta a fellobbanó gyufaszálakat. Ahogy a dohányos férfiaktól látta, szétnyitott kabátszárnyai szélárnyékában gyújtotta meg a gyufát, ám mire a lángocskát a gyertya kanócához igazította volna, a legtöbb kialudt rég. És ha mégsem, a szél az imbolygó, gyenge gyertyalángot fújta el azonnal. Meggémberedett ujjaival nehezen tudta elővenni a gyufaszálakat a gyufásdobozból, vakon tapogatózva kotorászott közöttük, bütykös ujjai közül néhány a földre hullott, aztán ellobbant reménytelenül az utolsó szál is, hiába próbált köré szélterelő ellenzőt formálni a tenyerével. Dolgavégezetlenül, kielégületlen lélekkel indult haza. Útközben még arra gondolt, hogy jövőre gyertya helyett mécsest visz majd, annak a lángját a szél nem tudja kioltani.
Szóljon hozzá!