Amikor a kezébe akadt egy régi családi fényképalbum, és azt lapozgatni kezdte, szórakozottan előbb, aztán fölcsillanó érdeklődéssel, egyre hosszasabban, még nem gondolt semmire. Újra és újra kézbe vette esténként, és nagyítóval vizsgálgatta a megfakult, elmosódott részleteket. A belső lapoknál keményebb, szürkés borítólapok között sötét színű fotókarton-lapokra voltak fölragasztva a csipkézett szélű kezdetleges felvételek; egyik-másik már meg sem volt, csak a vastagon beragasztózott felület jelezte a helyüket; néhány ezek közül még elszabadulva meghúzódott itt-ott a szamárfüles lapok szorításában, többségük azonban kézen-közön elveszett az idők folyamán, elkallódott, megsemmisült, ki tudhatja. Ami megvolt még, azokon is annyira kicsinyek voltak az emberalakok, hogy a nagyításra minduntalan szüksége volt. Rég elfelejtett rokonokat fedezett fel a szülők, nagyszülők és leszármazottaik között; megtalálta önmagát is, kopasz kis kölyökként, durcás ábrázattal (undok alak lehettem, gondolta); aztán lapozott tovább, elő-előkapva időnként nagyító üvegét. Ismeretlen arcok néztek vissza rá, sosem látta őket, vagy csak egészen kiskorában, közülük néhányat mégiscsak azonosítani tudott, mások családi állását csak valószínűsítette, s amikor végképp megakadt, segítséget kért: a még élő rokonságból fölkereste a legidősebbeket, s szavaik nyomán egyre előrébb jutott fölfedező útján, újabb és újabb szálakat bogozott ki abból a kusza csomóból, amely ahelyett, hogy lépésről lépésre kisebbedett volna, annál nagyobbnak látszott, minél több szálat sikerült kihúzkodnia belőle. Rajzpapírt vett elő, ceruzát, és fölvázolta aprólékosan a föltárt rokoni kapcsolatokat. Csak amikor elkészült a munkával, akkor látta meglepődve, milyen terebélyes fa ábrázolata került ki a keze alól. Gyönyörködve nézegette kiterjedt koronáját. Micsoda gyökérzete lehet, gondolta, amikor a vastag törzs alá a talajt is odarajzolta.
Meglehetősen jellegtelen, sematikus rajz, állapította meg kritikusan. Meg nem mondaná senki, milyen fa lehet. Családfa. Megkísérelte ugyanezt a témát jegenye formában megfogalmazni: a törzset megnyújtotta, az oldalágakat a törzs mellett fölhajlította, és az elágazásokat is beszorította a jegenyenyár jellegzetes koronaformájába. A részletekkel elbíbelődött: letöredezett ágvégek, beszáradt ághelyek, forradások, apróbb és nagyobb sebhelyek a törzsön – maga is meglepődött, milyen jól sikerült. Ezen aztán felbuzdult, és azonnyomban áttranszponálta a kompozíciót diófa-formátumba. Vastagabbra vette a törzset, egészen picit ferdített rajta, vigyázva a képi egyensúlyra. Az oldalágakat széles lombkoronát formálva növesztette minden irányban; arra gondosan ügyelt, hogy forgásirányban ezek a vázágak mintegy természetes lépcsőként kapcsolódjanak egymáshoz, ha ágai közé fölmászni támadna kedve bárkinek, erre alkalmas legyen, s a föntebbi elágazások ülőhelyül szolgálhassanak, ha a lombok között olvasásra vagy kiadós beszélgetésre kedve szottyanna valakinek.
Megszállottként tette át aztán mindezt az akác, a hárs és még sok más ismert fa formavilágába, később már facsoportokkal is sikerrel próbálkozhatott, s mindeközben egyre tökéletesedett a rajzkészsége: nemcsak a művészi kompozíció, hanem a részletek aprólékos és finom kidolgozásának technikája is sajátjává vált.
Ezzel mintegy párhuzamosan a külső világ is kezdett megváltozni körülötte. Azt nem tudta utólag megállapítani, hogy mikor kezdődött, csak arra emlékezett, hogy ezt a változást először a Király utca kirakatai között sétálva vette észre. Régebben, emlékezett rá, gyönyörűség volt számára végigsétálni a város főutcáján. Vonzották a csillogó kirakatok.
Mostanában – ezt figyelte meg – már egyáltalán nem így állott a dolog. Pedig nem lettek csúnyábbak a kirakatok. Sőt. Mégis: érdektelenné váltak számára. Nem keltették föl a figyelmét. Azt pontosan tudta, hogy nem esztétikai problémáról van szó: érzékelte és meg tudta ítélni a színek és formák megtervezett harmóniáját, mégsem érzett semmiféle késztetést, nem fedezett fel benne őhozzá intézett üzenetet. Mintha mások számára készített kirakatok lettek volna ezek a mostaniak, egyre inkább az volt az érzése, hogy neki nincs hozzájuk köze, és ez az elutasítóan közönyös viszony közte és a kirakatok között korántsem egyoldalú: kölcsönösségen alapul. És nemcsak közömbösséget érzett, hanem kitaszítottságot. Hogy nem is rajta múlnak a dolgok. Közömbössége már csak okozat. Mintha a kirakatok el volnának zárva előle, egy másik világ tartozékai volnának, és abba a világba neki nem volna érvényes belépője. Ki van ő onnan rekesztve, és észre sem vette, hogyan történt ez, és mikor, gondolta. És hangosan is mondta egyszer, mert úgy látta, más is áll ott, hadd hallja csak, nem titkolni való ez a felismerés, de aztán, amikor kimondta már, rájött, hogy nincs is ott senki más, akit látni vélt, az nem valóságos ember, hanem csak tükröződés. A tükörkép mégis megnyugtatta, mert ebből legalább az bizonyossá vált számára, hogy a kirakat előtt áll valaki, hiszen különben mi tükröződne az üvegen.
Egyre gyakrabban és a legkülönfélébb helyzetekben támadt az az érzése, hogy jelenléte személytelen, és esetlegesek a cselekedetei; inkább csak előfordul a különböző helyszíneken, minden különösebb aktivitás nélkül, jelenléte föl sem tűnik a környezetének, és ő is leginkább a helyszínek változásaira figyel föl maga körül, mintha létezésének a díszleteit csereberélnék egy furcsa színpadon, amely voltaképpen üres. Kirekesztődött lassan mindenhonnan, elidegenedtek a körülötte lévő dolgok, úgy érezte, nem is őt veszik körül, hanem tőle függetlenedve kerülnek kapcsolatba egymással, ő kimarad egészen, minden úgy megy végbe, mintha ő nem is létezne, és ez akár így is lehetne, csakhát tud a dolgokról, ami mégiscsak valamiféle bizonyíték a létezése mellett.
Csak a fák maradtak a régiek. Megmaradtak fának. Közel engedték magukhoz továbbra is. Közöttük minden valóságosnak tűnt. Már egyetlen fa biztonságos fogódzót jelentett számára, a facsoportok, ligetek földerítették, s az erdő a legmeghittebb otthonosság érzetét keltette benne. Ha elfáradt köztük, egy-egy vastagabb törzsnek támasztotta a hátát, és elnézte hosszan a feje feletti ágrengeteg szövevényét. Ez visszaidézte gyerekkorát, az oltalmazó karjait kitáró öreg diófa ismerős ágbogait.
Az ősz ebben az otthonos világban is a kedvét szegte: elkedvetlenedve nézte a maradék levelek ráérős tollászkodását az ágvégeken, elhallgatta a szél csendes, kaparászgató szöszmötölését a már lehullott száraz levelek között, s tudta: a kopár ágak rácsai nem nyújtanak védelmet, réseik közt átszüremlik lassan az elmúlás.
Csak a vastagodó avar lépteit kísérő zörrenése nyugtatta meg. Belőlük lesz a humusz, gondolta, a víz lemossa, s a gyökérben erő szivárog, hogy a fa újabb leveleket növelhessen.
Amikor még hidegebb lett, az erdei séták helyett szívesebben rajzolgatott otthon. Nagy, életerős fákkal vette körül magát. Gyökeret is rajzolt mindegyiknek, és gondosan vigyázott rá, hogy azok kiterjedtsége egyensúlyban legyen a lombkoronával. Amikor a gyökerekkel meglett, talajt satírozott föléjük, s betakarta velük a fák gyökereit, így aztán azokat az elkészült képen nem is lehetett látni. Jó volt tudni mégis, hogy ott vannak.
Szóljon hozzá!