A szarkaláb idén alacsonyabbra nőtt, megviselte s visszavetette a hőség, kék, fehér és narancsszín füzérei ágaskodva sem érik el a kúpvirág divatosan lecsüngő karimájú kalapjait, rájuk talál mégis, mélyrepülésben érkezik bizarr küllemű specialistájuk, előre szegezett szívókával, amely beleillik éppen az apró szirmocskák trombitát formázó kunkori kelyheibe: sietősen mártogatja, ráérne pedig, hiszen kívüle alig akadhat vállalkozó a szarkaláb-nektár gyűjtögetésére, mert ugyan ki más rendelkezne ilyen praktikus célszerszámmal, amely a test hosszát meghaladva mered előre s el-eltűnik a kelyhek mélyén szüntelenül; pihenőt sem tart, vagy némi nyalakodásnyi időt tölthetne legalább a rakottabb edényeknél, zizzenő szárnyait szaporázva lebeg süllyedve-emelkedve körkörösen a szirmok mentén, hátrafele repülve visszatér olykor, ki ne maradjon egy sem, a gyors rezgéstől gömbszerűvé lesz teste körül a szárnyak hártyás anyaga, áttetszővé válik s a szárnyvégek belevesznek a forrón kavargó levegőbe, csak a szárnytövek narancsos színe határozott körvonalú s kivehető, ahogy a felső testét borító szürke mellényéhez kapcsolódik derékban; ott lebeg csípőre tett szárnyakkal, talán csak elegáns potroha illik igazán e szárnyakhoz, buggyos szabású fekete selyemmel borított ez a testrész s kétoldalt világos, élénk pettyekkel ékes; követem ámulattal, madárként kolibri volna, kecses mozgása s fáradhatatlansága lenyűgöz, a szárnycsapások fordulatszámához hozzárendelem azt a csöndes zúgást, amely régóta ott remeg a kert virágai közt, ott lengedez felettük is, halkan szétterül s eloszlik minden irányban, részecskéi megülnek a virágok illatának testetlen anyagán s döngicsélve elenyésznek észrevétlen az enyhület nélküli hőségben, amelyben illúzió csak a vízcsobogás, a virágokhoz annyira illő díszkút képzetéhez társított érzéki csalódás; a hőségtől elcsigázott képzelet játéka lehet csak ez a vékony sugárban csorduló permet is és a nyomában gyöngyözve pattanó buborékok mámoros táncjátéka a víz felszínén, egy egész medencére elég buborék hemzseg már s rohangászik, tolul egymásra, hullámokban, csörögve, nyomukban testes, nagy csobbanások keletkeznek s köztük visszafogott, könnyű kis sikolyok úsznak el bugyborékolva; strandzsivaj ez, semmi kétség, mással össze nem téveszthető összetett hangjelenség, felgyülemlik egymásra rétegeződve a fürdőzők zárt tereiben, megemelkedik a szintje s átszivárog lassan a medencét övező növényzet fentebb ritkásabb ágbogai közt, átbukik aztán a belátást gátló kerítések felső szélén, jut belőle, lecsordul kívülre is és szétterül a környéken lassan csillapodó hullámokban, hogy fölkapja a fejét a ráfigyelő már a legszélén, és máris az érzékeiben megjelenő valóságnak véli a fertőtlenítő klórmész szagát, miért is gondolna arra, hogy mindez érzéki csalódás csupán, a strandzsivaj téveszti meg, ez a jellegzetes, összetéveszthetetlen zaj, amely fölerősödve néha s elhalkulva megint aláfestésül szolgál fel-felröppenő kacagásoknak, az alapzaj fölé kapaszkodó kiáltásoknak, mondattöredékeknek, szófoszlányoknak; ez a zaj vesz körül órák óta, lehet, több napja már, álmosító monotóniája elringat, átveszem hullámmozgásának lüktetését, megmártózom benne, elmerülök zsongásának puha fodrozódásában, meg-megkapaszkodom egy-egy keményebb kiáltás kiszögellésében, mielőtt végképp alámerülnék az egymáshoz hurkolódó hangok fodrai közt, visszarántom magam a kert fenyőtornyokkal szegett szögletébe, a tűlevélfüggöny mögött ott az iskolaudvar, onnan szűrődik át ez a furcsa zsivaj, olyan egészen, mintha strandról jönne, strandlárma ez, jellegzetes, „apu, nézd!” – vélem hallani az alapzajból minduntalan kitüremkedő gyermeki felszólítást, a folytonos strandi produkciók folytonos közönségigényének folytonos megnyilvánulását minden vizek partján, és hallani vélem a produkciók nyomán szétspriccelő víz hangját, de csak a kerti csap vize csörgedezik mellettem, a fúrt kútból halk morajjal pumpálja föl a szivattyú motorja, lám: innen a dongó hang, a szarkalábak körül valójában hangtalan buzgólkodik hosszú szívókájával a kolibri röptű rovar, a vizet összegyűjtő bádoghordóba vékony sugárban folydogál a gumicsőből csorranó víz, emelkedő szintjén szertegurulnak az apró buborékok, csörgedezésük háttérmuzsika az iskolaudvari zajongást strandzsivajjá nemesítő varázslathoz; segíti a képzelet játékát a nyárelőn szokatlan hőség is, az iskola ilyenkor már rég nem érvényes, szabályait szétégeti a forróság, az osztálytermek katlanaiból a szabadba menekülnek az életre valóbbak és a nagy fák alá behúzódnak, hiába az automata csengő kötelességtudó erőlködése, dallamkürtjének hangja belesimul a zsivajgásba, senki nem figyel rá, akár valamely közeli strand hangszóróiból is jöhetne ez a furcsa zene, szétesnek dallamívei, az iskolaudvar akusztikája fölismerhetetlen, csak a szemem kell behunynom, akárha strandon volnék, fagyiért állok sorba, lángosért, főtt kukoricáért, valami mindig kell a gyerekeknek, és mindenért hosszú sorokat kell kivárni a tűző napon, messziről hallani a strand zsivaját, idehallatszik messziről, gyerekkoromból gyerekeim gyerekkorából, unokáiméból, egybemosódnak a gyerekkorok, egybemossa a korán jött kánikulában a vízcsobogás; „apu, nézd!” – harsan mindenfelől, és amerre nézek, vízből kiálló vézna lábak integetnek kalimpálva, keresgélhetem, melyik az közülük, amelyik hozzám tartozik, erre csak akkor érkezik válasz, ha a kiálló lábak helyét visszafoglalják végre prüszkölve a csapzott tincsekkel szegélyezett vigyori gyerekfejek diadallal, erre várok hát nyugtalan lélekkel, de csak a víz fodrozódik kivárhatatlanul.
Legyen Ön az első hozzászóló!
This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.
Szóljon hozzá!