A motor zúgása nem hallatszott, csak a futómű dübörgött tompán a szőlőhegyi horhos egyenetlenségein. A por megállt a levegőben: a természet csodateremtő műhelyében ritka egyensúlyi helyzet jött létre, súlytalansági állapot; a fölverődött por megállott az út felett lebegve, sárgás felhőben kapaszkodtak össze a porszemek, s ha egyiküknek-másikuknak kedve lett volna mégis a földre visszaereszkedni, nem engedte azt a nagy hőségben fölfelé törekvő légáram.
Az autó a cserdi présház előtt fékezett.
– Hozzánk jöhettek? Mintha itt álltak volna meg.
– Majd szólnak, ha akarnak valamit.
Szóltak: Tusicsékat keresték. Hogy nem tudjuk-e, melyik az ő portájuk. Nem tudtuk. Öt éve vettük birtokba a kertet, mindenkit nem ismerhettünk a hegyen. De szóljanak be a szomszédba, a Gyula itt van, ő idevalósi, mindenkit ismer, ő majd segít.
Beszóltak, s ahogy előkászálódott Gyula szomszéd a szőlősorok labirintusából, földerült az arcuk.
– Te vagy, Gyula? Már azt hittük, sosem találunk meg.
Restelkedve húzódtunk beljebb, meg ne lásson minket a Gyula.
Öt éve voltunk szomszédok, ám ha akkor nem keresik őt, akkor most közömbösen siklana át tekintetünk a Dunántúli Napló gyászhíre felett: „Elhunyt Tusics Gyula, volt cserdi lakos.” Most már tudjuk, hogy ezen azt kell érteni, hogy elment Gyula, a hegyi ember, a szőlőszomszédunk, elment végleg. Meghalt a Gyula.
Hirtelen halt meg, ha lehet három nap alatt hirtelen meghalni: ennyi időt töltött magára hagyottan a magára zárt pinceajtó mögött, vérbefagyva és saját ürülékében hemperegve. Lehettek tiszta pillanatai, a halála előtti estén, megmagyarázhatatlan, szakaszos haldoklása második napján, sötétedett már, az akkor éppen nyitott pinceajtóból tekintett kifelé, a fal síkjától egy jó lépéssel beljebb állt, az utolsó pillanatban vettük csak észre a nyitott ajtó sötétjébe beleolvadó alakját, integetésre emelt tömzsi karját, viszonoztuk is köszönését a szokott módon: három rövid autókürtjelzéssel.
Azt beszélik – persze, ilyenkor megindul a szóbeszéd -, a présházba belépő nyomozókat valóságos fegyver-arzenál fogadta (mert túl sok volt a gyanús körülmény, nyomozók is jöttek: zúzódások nyoma a test legkülönbözőbb helyein, a fejen található alvadt vér idegenkezűségre is utalhatott): légpuska, légpisztoly és két tőr is feküdt az asztal tetején, s hosszú nyelű fejsze támaszkodott a lábához. Meglódult a képzelet: a sérülésekből dulakodásra következtettek, erőszakos halálra.
– Nem az eséstől, ütésektől volt véres az arca – bizonygatták.
– Belülről be volt zárva a pinceajtó, nyilván számított rá, hogy visszatérhetnek, akik helybenhagyták – mondták.
– Ha úgy történik, nem adta volna olcsón az életét – tették hozzá, végigpillantva a védekezésre odakészített eszközökön.
Örült volna bizonyára Gyula, ha láthatta s hallhatta volna mindezeket, rejtett vágyakozás élt legtitkosabb belsejében valamiféle nagyságra, igaz, ezt önmagának sem merte volna bevallani, csak a körülötte lévő tárgyak árulkodtak erről olykor, amelyek a keze alól kikerültek, és meghökkenést keltettek túlméretezett arányaikkal.
A kutyaházzal is így járt. A deszkából összetákolt, ferde hullámpalával fedett építmény bejáratán, ha a fejét egy kicsit megbiccenti, akár ki-bejárhatott volna Gyula, olyan monumentálisra sikerült. Nagyon helyre kutyaól volt egyébként, formás, masszív, komfortos. Lakója mégis csak pár napra akadt, s az is inkább csak kedvezményezettje volt a házikónak, nem pedig valóságosan is beköltözött lakója: egy szép német juhász kölyök. Magától szegődött be hozzá.
Más volt, mint a többi: tekintetéből hiányzott a kétségbeesett könyörgés, nem esengett a befogadásért, ez a kutya maga választott: jött és elfogadta gazdájául Gyulát, olyan természetességgel, mintha mindig is összetartoztak volna. Gyula boldog volt és hálás a kutya gyöngéd szeretetéért, föltétel nélküli rajongásáért. Viszonzásképpen fogott bele a kutyaházépítésbe, úgy érezte, tartozik ezzel. Amikorra elkészült a lakosztály, Gyula pórázt is szerzett valahonnan, a nyakörvre rákattintható bilinccsel; a kutyaház bejárati oszlopához pedig alul forgóval ellátott karikát csavarozott, s esténként ahhoz csatolta a pórázt, hogy kedvence megszokhassa a helyét.
A hétvégére Gyula haza készült, a városi lakásába, a szokott teendőit intézni.
– Vigyázz a házra! – köszönt el kutyájától, és végigsimítva a nyakát a combjához szorította az állat fejét, búcsúzásképpen. Arra gondolt, hogy még neve sincsen; „jó kutya” – dicsérgette gyakran, de névről sosem szólította. Majd ha megjövök, gondolta.
Nem felejtette el, visszafelé jövet azt is kigondolta, hogy a cimborákkal megünneplik majd a névadást. A szokottnál szaporábban szedte a lábait, s amennyire rövid lábai engedték, hosszabbakat is lépett. Különös, jó érzéssel töltötte el az a tudat, hogy várják. Ha csak egy kutya is, de örülni fog az érkezésének, és ezt majd széles farkcsóválással a tudomására is hozza. Furcsa érzés volt, még sosem várta senki az érkezését, és ettől valami boldogságféle kerítette a hatalmába: társa van, akivel egymáshoz tartoznak.
Az nem okozott csalódást, hogy a kutya nem rohant eléje, örült inkább, arra gondolt, hogy végre behúzódott a házába. Birtokba vette. Aztán, hogy a kapu nyikorgására sem került elő, már tudta, hogy baj van. Vége. Elment, ahogy jött is: volt, nincs.
– Tudod, miért hagyott itt? – enyhítették bánatát tréfálkozással a barátai. – Megijedt ettől a nagy háztól. Arra gondolni sem mert, hogy az övé, azt hitte inkább, ezentúl két házra kell őrködnie, pedig amikor ideszegődött, egyről volt szó. Megsokallta.
– Nem megszökött, elrabolták – mondta Gyula szomorúan. – Itt maradt volna a nyakörve, ha kihúzza a fejét. Vagy az elrágott szíjvég a bilincsen. De csak a karika van itt, a bilincs is eltűnt. Azt pedig csak ember akaszthatta ki.
– Igaz – látták be a cimborák -, ne sajnáld mégsem. Ha egy kutyát el lehet lopni, akkor azt is elviheti bárki, ami arra a kutyára van bízva. Örülj, hogy csak a kutya veszett el.
Erre Gyula nem válaszolt semmit, nagyon hiányzott neki a kutya. Még nevet sem adtam neki, gondolta. Mintha ez számítana bármit. Ostobaság. De hát az embernek ostobaságoknál egyéb mi más jutna hirtelen az eszébe, ha nagy bánat éri.
Gyula nemcsak szőlősgazda, igazi hegyi ember volt, itt született a cserdi szőlőhegyen – később, öreglegény korára, vasúti munkásként városi lakást is összekuporgatott magának, de a szőlőhegytől nem szakadt el sohasem, itt érezte jól magát, természetközelben, a gyerekkorától ismerős növények között az eget kémlelve, ha azok nagyon vágyakoztak már frissítő esőre, vagy légpuskájával a mohó seregélyeket hessegetve, ha azok az illatoktól és méhzümmögéstől sűrű, madárfüttyökkel cifrázott levegőégből csapatostul sereglettek kéretlen és hívatlan vendégekként kertje terített asztalához. Városi lakásába csak a hétvégeken ment haza, nem volt miért, nem érezte otthonának a barátságtalan lakótelepi épületet, és ahogy csak tehette, elvégezvén a heti tisztálkodást bevásárolta magának a hétrevalókat, és indult haza, a testére szabott, s a lelkéhez illeszkedő hegyi házba, a természet rendjétől szabályozott, otthonos világba.
Gyulának a sors kegyelméből megadatott, hogy otthon érje a halál, szülőháza kertjében, a maga kezével alakított szőlőtőkék között. Ha volna ilyen, azt mondhatnánk, szép halála volt. Méltó halála mindenképpen, ha szép nem is tudott lenni, mert egyebekben olyan volt ez a halál is, mint a többi: kegyetlen és megalázó, és elviselhetetlenül bűzös, körülvette sűrűn az emberi ürülék szaga, köhögésnek álcázták öklendezésüket a hegyi cimborák, akik halála körül asszisztáltak, hajtotta őket a szívük a halott közelébe, de maradni közülük csak az bírt, akinek a gyomra is erős volt hozzá.
Ők még álldogáltak egy darabig akkor is, amikor a halottszállító autó kigördült a kapun. Néztek utána hosszan, de nem szólalt meg egyikük sem. Csöndes kézfogással köszöntek el egymástól, s tétován ácsorogtak még egy kis ideig, aztán hogy nem marasztalta őket senki, szétszéledtek lassan.
Szóljon hozzá!