Indulunk lassan

Az idős hölgy nemrég múlt kilencven éves, ezért gyakran gondol a halálra. Készülődik, rendben akarja hagyni a dolgokat maga mögött. Nemrég ezzel lepett meg:
– Ha majd közzéteszed, öcsém, a gyászhírt, a közleményben ne legyen benne az életkorom, csak az, hogy meghalt „ekkorésekkor”. És, persze, a síron se díszelegjen ez a csúfság. Nem tartozik másra.
Ránctalan arcára a szigor von alkalmi redőket, megfontolta ő ezt, nincs helye az ellentmondásnak.
Nem az én dolgom, hogy az indítékait megértsem, elég, ha azt értem, mi a kívánsága, és mit kell, illetve mit nem szabad tennem (a világért sem!), majd akkor. Abban, hogy majd akkor ott leszek, és intézkedem, nagyon bízik, nálam jobban, és bizonyos abban, hogy emlékezni fogok erre a kívánságára, és a kedvéért pontosan úgy teszek majd, ahogyan kérte.
Most már bánom, hogy ezt az írást azzal kezdtem, hogy azonnal kifecsegtem az életkorát, de hát azt nem mondta, hogy az írásaimban is csak kortalanul jöhet elő, egyébként is: az én írásaim olvasói azok csak többnyire – és ezen elégedetlenül elégszer háborog -, akik őt ugyanúgy ismerik, akárcsak én, és akik előtt nemhogy restelkedni kellene, inkább irigységet keltve büszkélkedni és kérkedni lehet azzal, hogy ilyen tiszteletre méltó kort ért meg.
Tiszteljük is, Marynak szólítjuk és kisgyerek korunktól tegezve szólunk hozzá; igaz, tiszteletből ipszilonnal írjuk a nevét, és ez az ipszilon ott fénylik szóbeli megszólításainknak a végén is. A több nemzedékkel fiatalabbaknak már „néni” ő szigorúan, mégpedig Mária néni, mert hogyan is hangzana az, hogy „Mari néni”, az nem ő volna, szokta mondani, sokkal inkább egy sokszoknyás piaci árus, márpedig ő legfeljebb bevásárolni megy a piacra, azért is egyre kevesebbszer, inkább a közeli áruházakat keresi fel, van ott is minden, még alkudozni sem kell.
– Letagadhatnál vagy tíz évet – mondom, és ez nem valamiféle lovagias hazudozás a részemről; akár még többet is, valóságosan így gondolom, mert így igaz, különösen a jobb napjaiban, rokoni körben, viháncoló, nagy családi nevetések közepette.
– Hogyne! Nem elég, hogy azt gondolják: csúf vénasszony? Még hozzátennék: hazudós vén banya…
Most bizonygatnom kell, hogy fiatal ő a korához képest, de tudja ezt jól, sikerül is meggyőznöm hamar, elégedetlen mégis:
– Mire mennék azzal a nyomorult tíz évvel? Azzal szédítsem az embereket, hogy csak nyolcvan vagyok? Nem akarok nyolcvan éves lenni…
Aztán meggondolja:
– Vagyishogy nagyon is jó volna, tudnám, hogy van még tíz jó évem, de beletörődni abba, hogy nyolcvannak látszom, azt nem… Nem egyezem bele!
Arckifejezésével nyomatékosít, durcás; ha kislány lehetne most, akaratos, néhány pillanatra csak, toporzékolna kicsit, figyeljünk már rá, vegyük komolyan végre…
– Ha csak a tíz évről van szó, akkor semmi hiba: százig még éppen van annyi – mondom.
– Szűken! Nagyon kicentizve. Ha csak ki nem igazítom azt is egy kevéssel – veszi a lapot, és már tetszik neki, hogy a száz felé közelít; élvezi a helyzetet, hogy így elhenceghet vele családi körben. Mer’ az más. Mindenki annyi, amennyi. De kinek mi köze hozzá? A tolakodó, kíváncsi idegennek? Mi csak irigykedjünk, majd megnézhetjük magunkat, megérjük-e ezt a kort. Kár, hogy ő ezt már nem láthatja.
– Ha „megnézhetjük magunkat”, megérjük-e, akkor aligha láthatjuk is, megette a fene – mondom.
Ezen jót derül, hogy tényleg így van.
A könyvemet mutatom, most jelent meg; fölragyog az arca, most húsz évnyi rajta a letagadható életszakasz.
– Gyönyörű – mondja.
A kezében tartja, az ablak felé fordítja, boldog és büszke nagyon, sírhatnékja van.
– Jaj, nagyon örülök!
Ragyog. Most kortalan.
Látom, jól van, és ezt tőle is hallani akarom:
– Hogy érzed magad?
Mosolyogva válaszol:
– Fájok. Egy likacsos, rozoga csontvázra támaszkodom, rámnehezedik az egész életem, hogyne fájnék…
A családi együttlétek harsány nevetéseire gondolok, tréfálkozó ugratásainkra, pengevillanásainkra fölszikrázó, fürge riposztjaira, és eszembe jutnak csendes beszélgetések is a családi találkozók nagyjelenetei közti időkből. A derűs képeket most kiszorítja két képsor. Akaratlanul szemtanúként őrzöm mindkettőt, s amióta őrzöm ezeket, másoknál többet tudok róla.
A mostani nyárról való az egyik.
Nem találtam otthon, az üres lakás leengedett redőnyei mögött várakoztam, jólesett a benti hűvös, tudtam, rögtön jön, ott volt a szokott cédula az asztalon az üzenettel.
A bejárati ajtót is nyitva hagytam, hadd szivárogjon be még egy kis hűvösség a lépcsőházból.
Megzörrent a kapu hamarosan. Aztán csend lett. Már rég itt kellene lennie, gondoltam, talán más nyitotta a kaput, többen is laknak a két emeleten, bárki jöhetett. Azt furcsának találtam, hogy lépéseket nem hallottam. Ehelyett valami ismeretlen eredetű zaj hallatszott kintről: sóhajtozáshoz hasonlatos, nehéz és mégis csendes zihálás, visszafojtott nyögdécselés lebegett a lépcsőház visszhangos levegőjében, azonosíthatatlan hangok, súrlódás zaja, talán lassú léptek is, bizonytalanul csosszanó, kihagyásos, ritmus nélküli térközökkel, később megint csönd, hiába füleltem.
Aztán váratlanul már, percek múlva, megjelent a nyitott ajtó négyszögében. Kicsi volt, és nagyon elesetten állt ott a hatalmas ajtónyílásban, súlyos, nagy szatyrok lógtak róla, a földig értek kétoldalt.
– Tudtam, hogy itt talállak – mondta, és nyoma sem volt rajta a fáradtságnak.
A másik képsor egy évvel korábbi időkbe vezet vissza, a fiam még élt akkor, kórházban feküdt, őt látogatta meg éppen, és a fiam látogatására érkeztem kicsivel később én is. A balra ívelő lépcsősor utolsó harmadának karfáján csüngve, a falhoz tapadva találta meg a tekintetem, húsz lépcsőfokkal a háta mögött legalább, és tízzel talán az emelet szintje előtt. Mozdulatlannak tűnt első látásra, azt gondoltam, rosszul lett, és pihenésül csimpaszkodik ott görcsösen, erőt gyűjtve a további úthoz, de láttam, ha lassan is, mozdul előre, két kézzel vonszolja magát, teljes erőből, kézitáskáját karjára akasztva; a hajóvontatók elszántságával az arcán nekifeszül, és szívós pitbull-szorítással, s araszolva halad előre. Látnivaló volt: centiméterenként arat itt új és új diadalt a vasakarat, észrevétlenül szinte, mégiscsak fölfele tart makacsul, és hogy mind magasabban van, fönt egészen, megközelítve a célt (milyen kicsike már!), a korlát vége belevész a folyosói homályba, és nemcsak a hossza, iránya is szokatlan merőben: nem ferdén, a lépcsők emelkedésének mértéke szerint tör fölfele, egyre meredekebb az íve, mígnem a függőlegest eléri; mintha annak a végenincs útnak az első métereit tenné meg rajta – gyakorlatképpen, ne legyen fölkészületlen -, ami majd vár rá, miközben én megkezdem mindazon tennivalók lebonyolítását, amiket erre az esetre írt elő minden részletre kiterjedő figyelme, és fentről valahonnan – ahonnan ez a karfa vastagságú rúd a földre lenyúlik, vagy fordítva éppen: ahol innen emelkedve belevész a kéklő magasba – visszanéz és int.
Nem vagyok egymagam, itt vannak mind a többiek is, most látom csak, int felénk, és visszanéz, mielőtt eltakarná az a fehér folt, egy ápolónő köpenye talán, olyan éppen, mintha egy felhő széle volna, s amíg integet, egy kézzel kapaszkodik, hogy lássuk: bírja erővel; úgy tesz, mintha fiatal volna egészen, vagy csak annyira legalább, hogy ne kényszerüljön eltagadni korát; integet, mintha látna is onnan mindünket, pedig ennek nincsen valószínűsége.
– Indulnunk kell lassan – mondjuk még, és nem nézünk egymásra, elindulunk valamennyien, egyfele tartva, és együtt megyünk még egy darabon.

Megosztás

Tweet