Télutó

Hatvan perc az út Bonyhádtól Szentlőrincig: éppen elég idő a besötétedésre; nappali fény kápráztat még elinduláskor, a Nap a szemembe nevet a szélvédő üvegén át, aztán az aszfaltút fölött lebegve narancsszínűre vált, és mintha szivárogna lassan a léggömb, ereszkedik a földhöz mind közelebb; ha nagyobb gázt adnék, elérhetném éppen, amikor lekoccan az út végén majd valahol, közel egészen, úgy látszik most legalább, amikor egyre élesebben elkülönülnek a fénytől az árnyak, és az útmenti erdők kopár bokrokkal szegett peremén összeállnak tömörebb sötétté; a keleti Mecsek szerpentinjén bágyadó fénnyel elő-előtűnik, s a dombhátak íve mögé elbújik újra meg újra: bújócskát játszik a Nap, álmosodó, a játékba belefáradt gyerek, csak az időt akarja nyújtani hancúrozásával az elkerülhetetlen nyugovásig; az alkony hálóján fönnakadnak a színek; a mogyoró barkái még sárgán világítanak az erdő hasadékaiból, a hegy lábánál nem sokkal utóbb a fűzfák kórusa megcsendesedve hajlik sötétebb, már-már zöld árnyalatokba, és barkáikra ráfonódik halkan valami barnás szürke derengés; a rézsűkön pezsdülő zöld foltok daccal fordulnak szembe a szétterülő homállyal: az örökzöld fű friss színe még sokáig világít; a téli hidegtől és a töppedt hókupacoktól nyomorított száraz fűfonadék éledő közepéből előtörnek a szívlevelek dárdái, teli csipkebokor sötét pirosát fölkapja a szél, s az égbolthoz odacsapódva átvérzik lassan a felhők kötésén; télutó még ez csak, nem koratavasz, és a szétomló alkony olyan, akár az őszi borulat, megtéveszti a természetet, a táj elszenvedve visszaálmodja az ősz pompáját: a zörgő csontú nyírfák ruhájuk óaranyát, az erdő összefogódzó, tar ágrengetege az okker barnás, vörösessárga árnyalatainak áradását a koronák szintjén, és a korhadás szépia-sötétjét az összetapadt avarban, ahol a komor barnák közt tompa pirosak fuldokolnak, és emlékeznek álmatag lilákra, vadmadarak tollaként szálldosó vörhenyes lomblevelekre, a vérző cserszömörce vergődésére a szélben, s földereng a juharfák pirosló lobbanása a külső ágak dércsípte levelein: a pusztulás rettenetét elfedő díszlet valamennyi, ki ne tudná; másról szól: a születés drámája ez a télutó; a hó alól a táj halálos sebei föltárulnak, sűrű ágbogak dideregnek csupaszon, a nagyobb vázágak széttárt karjai még csüggetegek, az ágvégek sovány ujjhegyei a kristály levegőt kaparásszák, de mintha élet moccanna már: a szürkés-fekete kéreg alatt, megbújva aprócska dudorokban, feszül a zöld robbanás; a halál átszövi ezt is: véres dráma nyomait tárja felém az árok túlfelén elheveredő kivágott fák földarabolt teteme; nincs már állva egy sem a vastag törzsű nyárfák csapatából, idefelé pedig ők gyújtották a reményt és a hitet a megújulásban: gallyaikon duzzadt rügyek ígérték s hitték az élet megfakadását, és most megszakadt életek széttört álmai hevernek szerte, hasábokban, csak a sor végén van még egészben közülük néhány, befejeződvén a műszak, kaptak – igaz, kidöntve már – még egy nap haladékot; az út végén véget ér a nappal is, ahogy arra számítani lehetett; az alkony hálójában reszkető színek feloldódnak egymásban, és sötétlő szürkékké összetapadnak, végül elfeketül valamennyi, és hogy kiemelje sötétjét, a komor felhőkből pirosas fény szivárog, mint amikor a sötétkamrát a fényképész műtermében a betakart lámpa telehinti pirossal; ami reggelre előhívódik a képen, az a zöld diadala, még nem zöld igazán, csak telítődik a színnel, még nem szín, csak előképe annak: a tájról visszaverődni kész fénysugarak hullámhosszának halvány s erőtlen rezdülése; meglehet, ez a színesincs készülődés pompában messze marad az ősz ragyogásától, erre adom mégis a voksom, beterítve bár s bódultan a végleges ősz színeitől.

Megosztás

Tweet