Bádogszelence

A felhőknek itt most nincs jelentőségük, unottan úszkálnak egymás mellett, ringatóznak a napszítta égen, eső ezekből nem lesz, árnyékuk is csak átmeneti lehet valahol, észrevétlen ahogy elsuhannak valahonnan valamerre, annyi szünetet engedve csak a napfény folytonos szikrázásának, amennyit egy szemhunyorítás engedhet; célszerűség híján inkább csak szépérzékünket cirógatják: sivárabb volna minden, ha a látnivalók fölé csak ezt a kifakult kéket tudnánk odaképzelni drapériának, a látványt a végtelenbe fölemelendő, még ha vannak is benne szép átmenetek a horizont telt égszínkékjétől a fejük felett tátongó mélykék fölvizezett ultramarin árnyalatáig; szebb valahogy felhővel, a habpamacsok puha bolyhaival, elszórtan, véletlen eloszlású rendben: teljesebb tőlük a világ s hiányoznának bizonyosan, ha nem volnának ott éppen, ahol vannak; hiányoznának mint nem messze az országút váratlan kanyarulatát kiegyenesítő taposott ösvény nyomvonala a fűben, amikor már a fű benőtte újra, és csak az emlékezet őrzi lenyomatát, amikor már a helyén megtervezett út szab irányt a lépteknek, az egykori lejtős terep vályogtörmelékes hepehupái rézsűvel szabályozott, sarjadó fűtől borzas parkká szelídültek, s a hajdanvolt öreg iskolát kerülő országút ölelésében nyugovó kis park mellett bizony tájidegen tereptárgy volna a templomhoz lépcsőkkel lekapaszkodó téglajárda a mellé ácsolt akácfa korláttal; pedig jó szolgálatot tehetne annak, aki megfáradván mázsányi idő súlyától nekivetné a hátát, és hogy amíg kiszusszanja magát, addig se teljék az idő hiába, vágott dohányát elővéve kibogozná ügyetlen ujjaival a ráncoltan összezáródó dohányzacskó szoros fűzőjét, botját pedig – amit eddig hóna alá szorítva tartott – a korlátnak támasztaná, hogy teljes figyelmét a fénytelen bádogszelence kipattintására fordíthassa, amihez erő kellene, ám az láthatóan nincs elegendő: újra és újra nekiveselkedik hát szelíd akarattal, az idő nem számít, elfolyik úgyis, és talán nincs is belőle már, mintha megszűnt volna, elillant, az a régvolt legalábbis, ez a mostani meg össze sem vethető amazzal, más idő ez már, új, akár az a betonból kiöntött járda, amin idetalált, ahol eltévedne zavarodottan az a régi, a téglából rakott, sehol sem találván a boltot, ahová elvezetett valamikor, hiába keresné, az a bolt sincsen már sehol, ahová ez a dohányos öregember is elindult valamikor, pedig odaigyekszik és igyekszik nagyon, hogy a cigarettáját megpödörvén füstölögve tovább mehessen végre, de csak támaszkodik itt időtlen hosszan, baljában már ott a vékonyka papír, rezeg, belé reszketős ujjai közé csippentett dohányt tömköd, gondosan megtömöríti, ezután nyállal ragasztja rúddá a megsodort s ázott hártyapapírt, már csak meggyújtani kéne, de jó hosszan tart, amíg a skatulya a gyűrt kötény alatti zsebből előkerül, az meg különösen, amíg egy szálat elővenni sikerül a kihúzott dobozfiókból: a tömpe, érzéketlen ujjak közé nem akad be gyufaszál az istennek sem, és ha beakadna mégis, micsoda emberfeletti erőfeszítés kellene még ahhoz, hogy lángot fogjon a vége, és füst bodorodjon a nyomában, a durvára vágott kapadohány kesernyés füstje; ki győzi azt kivárni, és ha lángot vetne mégis valami csoda folytán, ellobbanna vele az idő is nyomban, és csak ez a keserű füst emlékeztetne arra, hogy volt valaha az az idő is, az összesöpört falevelek füstje, ami a templom mögül kanyarog a magasba, hajdanvolt óriás vadgesztenyefák lombmaradéka parázslik alatta; a templom csupaszon és szorongva áll a fátlanná lett téren: ha igazodni szeretne a feltáruló világhoz, alig találna ehhez ismerős támpontokat, elmozdult minden már, mindennek más van a helyén, csak ez a dohányos kellékeivel küzdő öreg támaszkodik végtelen idők óta tartó türelemmel a kezdetleges akácfa korláthoz, de rá sem számíthat igazán: megbízhatatlan, emlékezeti kép csak, ami abból is látszik, hogy akadálytalanul átrohan rajta egy gyerekcsapat, fiúk mind, egykorúak, elnéző szeretettel néz utánuk a domb magasából az egykori tanítói lakás öreg épületére, ablaküvege megvillan, mögötte akár anyám is ott állhatna, a fiúk közt unokáját keresné tekintete, fentről odalátni: a közeli hídnál megállnak, előkerülnek a saját készítésű horgászbotok, és valamelyikük zsebéből egy kukacokkal teli bádogszelence is, rozsdás és fénytelen, a többiek irigyen körbeveszik mégis, kincses ládikó lehet, tanakodnak, a földből kiállt a sarka, úgy bukkant rá a társuk; kincs: kigyúlt lélekkel vetik a horgot a vízbe, s a varázsszótól a patak nagy halakat rejtő folyóvá duzzad azonnal, megcsillantva a felületén az ég kifakult drapériáját, és a rárajzolt bodor kis felhők a kesernyés füsttel összevegyülnek; ekkor megkésett futással fiatal farkaskutya bukkan elő, homok pereg futása nyomán s a nyomokból kusza jelek sora kifehérlik, az idő görbületének takarásából előlépve cipeli gyengéden a fogai közt rongycsomóként lecsüngő élettelen kölykét, lefekteti a földre, s fejét fölemelve az ég magasáig ordít reszelős férfihangon; belesápadva hallgatom, öregemberes fájdalom szűköl benne – az idő zökkent csak talán legyűrve könnyedén a test erőtlen ellenállását, s fejed köré kirakta csendben piros virágait a megdöbbent halál; a néma kert tűnődő fái közt reménykedőn szaglászva szél botorkál, a fák alatt riadt kis csend fülel; arcomat a földre fektetem, borzongva összebújnak a reszkető füvek, és szűkölő szívemet összevérzi egy fel-feljajduló tücsök segélykérő sírása az éjben – a domb magasából az egykori tanítói lakás öreg épülete rettenve hallgat, fénytelen ablaka halott anyám tekintetével mered a kiüresedett térre, fölötte a papírmasé égbolt repedezett, gyenge kékje alig bírja a ráaggatott felhők roppant súlyát.

Megosztás

Tweet