Diófa

Eltűnt egy fa, nyoma veszett, és most semmi sincs a helyén, csak valami furcsa hiány; diófa volt, tudni vélik sokan, akik a Péter utca felől teljes életnagyságban láthatták; a csúcsát látni lehetett a Mátyás Flórián utca túloldaláról is, a ház fölé magasodott, megszokták, hogy ott van, erre most meg nincs ott, és nincsen sehol, mintha csak káprázat lett volna, pedig emlékeznek rá, szó sem lehet érzéki csalódásról, ott volt az mindig –

ez a vén diófa, ha embernek teremtődik történetesen, a találkozásuk idején méltóságteljes, nagy nyugalmú, szeretni való öregember lehetett volna, ráncokkal szabdalt, mélyen barázdált bőrével tiszteletet parancsoló nagyapó forma öreg, barátságos és megközelíthető, föl lehetett volna kapaszkodni az ölébe, összekucorodva hallgatni a lélegzését, és figyelni csendben, ahogyan lehelete cirógatóan meg-meglebbenti a közeli jószagú dióleveleket; fának teremtődött azonban, és ez nagy jótétemény volt számunkra, mert így ágai közt megbújhattunk, fejünk fölé árnyékot feszített a fullasztó hőség ellen, ha nyár volt, ősszel meg, amikor megrázva ágait kis szelet kavart velük adakozó jókedvében, a lábunk elé hintette koppanó-csörrenő dióit; néhány szemet közülük betakart száraz levelekkel: jusson belőlük a hóolvadás utáni ínséges időkre, meglepetésül –

eltűnt egy fa, odalett végképp (Nem látott valaki egy öreg diófát valahol?) különös ismertetőjele, hogy ágain gyerekek csimpaszkodnak, meghúzódva a tárt karok öbleiben, elvegyülvén megférve békességben más lomblakókkal –

elgondolom, hogy egyik éjszaka, amikor a legsűrűbb az ágak között a sötét, akkor történhetett valami: előbb talán csak néhány levél szabadult el a hirtelen támadt szélben, aztán a légáram szívóereje elragadta sorjában valamennyit, és átemelte a magasabb szomszéd ház tetején a gerincen túlra; később apróbb gallyak szövedékét repítette utána a megdühödött förgeteg; a nagyobb ágak reccsenve szakadtak le, s hogy a vastag törzzsel mi történt, nem tudhatja senki, csak az bizonyos, hogy reggelre már nem volt a helyén, érdesen őrlő fogaival fölmorzsolta az egyetlen éjszakányi sötétség leple alatt eszeveszetten fölgyorsult az idő, és a széthulló morzsákkal, huss, szerterepültek a kert szolgálatkész madarai, a cinkék, verebek, fecskék és rigók nagy csapatokban; lehet az is: a köd szívta magába, ráterült vastagon, gomolyogva, mint a vágott dohányként újságpapírba csavart száraz diólevelek kesernyés füstje, és amikor felszállt, nem volt már alatta semmi, csak valami fanyar illat, anyagtalan emléke a zöld dió keserű szagának, elkeveredve a nedves avar kipárolgásával; meglehet, nem is éjszaka történt, egy havas téli napon inkább: halk hó esett, nedves és kövér pelyhek szálltak az ágak között, előbb az ágvégeken telepedtek meg ringatózva, később nagy, puha fészkeket építettek az erősebb gallyak öbleibe, kirajzolták az ágak vonalvezetését fehérrel, és a törzset is bevonták hóval: olyan lett egészen, mintha az öreg diófa szobra állna ott megformázva hóból, épp úgy, mintha hóember volna, csak éppen hófa volt, állt szikrázva, gyönyörűn, megállott fölötte a Nap; amikor aztán az olvadás ideje eljött, az ágakról gyöngyszemek hullottak alá és széjjelgurultak, és amikorra elolvadt egészen, akkor látszott csak, hogy a hó alatt nem volt semmi a fából, a fás részek fölszívódtak mind a hó kusza rajzolatába –

csak azért is jó volna erről valami bizonyosat tudni, hogy arra, miként lehetne a dolgot visszacsinálni, fény derülhessen; talán a hóval kellene próbálkozni: ha olyan puha és tapadós hó esne megint, hogy abból hóembert lehetne építeni, hatalmasat, akkor hófa építésébe fogni sem volna lehetetlen: életnagyságban volna lehetséges összetapasztani hóból az öreg fa mását, összegyúrni a törzset legelőbb, aztán a lombkoronát tartó ágszerkezetet, ahogyan volt valamikor is, híven őrzi az emlékezet, amikor akár nagyapó formájú, szeretni való öregember is lehetett volna a vén fa, ha történetesen embernek teremtődik – és amikor már fölismerhetővé válnának emberi vonásai, láthatnánk csodálkozva, hogy mintha Horváth Béla öregapánkat formázná, így, öregapósan, miközben tudnánk jól, hogy nincs ezen csodálkozni való igazából, hiszen az a csoda, ahogyan ő most előjött, semmi ahhoz a csodához képest, amikor régen egyetlen nagy fuvintással képes volt ellobbantani a villanyégőt, többször is akár, úgy, hogy kialudt a fénye, csak fújnia kellett rá messziről, igazi csoda volt ez, csalás nem lehetett, hiszen a kapcsolótól gyanakvón messze parancsoltuk, és anyánk vigyázta is nagyon, rajta tartotta a kezét, nehogy titokban elérje s lekattintsa csalárdul; erre nem lehetett módja, mégis folyton kialudt a villanykörte fénye, ahányszor kértük: fölfújta borpiros arcát, eperorra ragyogott, és úgy ragyogott a két nevetős szeme is hozzá, hogy nagyon kellett szeretni, és hiába lett sötét, a ragyogás ezen is átjött, és kirajzolta az alakját, hogy ölébe kapaszkodhassunk s a térdén ülve elmajszolhassuk az összeroppantott héjak közül elővarázsolt friss dióbelet, ami elmaradhatatlan ajándékképpen megjárt nekünk, valahányszor látogatóba megérkezett hozzánk a nagyapánk –

az öreg diófa visszavarázslásának, persze, lehetséges sokkal kevésbé körmönfont módja is, ezt – miután előbb akvarellel próbálkozott s nem sikertelenül – Tibor öcsém eszelte ki: magról kelt diócsemetét vitt haza tőlünk, és elültette azt a Bakonyban meghúzódó tanyájuk udvarán, Jásdon; amikor először kilevelesedett a koronás fácska a ház előtt, oldalra kucorodva, ötvenévesen, öcsém körbefeküdte a csenevész törzset, hogy árnyéka alá egész testével beférjen; mára – ki hitte volna, pedig csak tíz év, ha eltelt azóta – kényelmesen elférünk lombja alatt valahányan, még a hegyi kapaszkodókon megfáradt Suzukinak is jut hely az árnyékában, hogy magát kiszuszogja a visszaindulásig; kedvtelve nézegetjük a vastagodó törzset, fölsandítunk az ágak közé is, latolgatva: hány év kell még, hogy megbírjanak az ágak, ha közébük följutni kedvünk szottyanna, meg persze – mert előrelátó az ember -, hogy szükség esetén hova támaszthatnánk majd akkor a létrát.

Az írás a szerző nemrég megjelent Télutó c. kötetéből való