Az ablak alatt gyerekek mennek, sapkájukon hóból puha fészek, fontoskodó, nagy pelyhek sürögnek körülöttük. Kicsik szánkóznak piros arccal, elébük befogva erőteljes, ringó járású fiatal anyukák, nemrég még utasok maguk is, kicsattanóak, nevetős szeműek. Feléjük intenek kedveskedve hótól nehéz ágaikkal az iskolapark fenyői, és kedvtelve néznek utánuk az útszegély hirtelen megőszült kontyokkal komolykodó gömbakácai. Ez az ő nagy havuk, a kicsiké, erre emlékeznek majd évtizedek múlva, mondván: bezzeg az ő gyerekkorukban, akkor voltak csak igazán nagy havak, a tél tette dolgát, csalódást nem okozott sosem. Ilyen havakra emlékszem magam is gyerekkoromból, azok voltak igazán nagy havak, a tél akkor igazából tél tudott lenni. És ha némelyik mégsem, az meg sem érdemelte, hogy megőrizze az emlékezet, kirostálódott hát büntetésképpen a nagy havat hozók közül: így keletkeznek a legendák a mindenkori gyerekkorok mindenkor nagy havairól.
Ez a mostani nagy hó nem káprázat, megtapasztalható valóságában is hasonlatosnak mutatkozik a gyerekkor legendás havaihoz, kis szünetekkel esik már napok óta, és a szünetek sem apasztják, lévén napközben is dermesztő a hideg, még az időnként fölszikrázó napsugár is kristályhideg fény csak, melege nincsen. A sózott úttest sem akar olvadni, legfeljebb sárgás színével üt el a környezetétől, és azzal is ideig-óráig csak, amíg a friss hóesés újra beteríti fehérrel, hozzáigazítva türelemmel a tájhoz.
Idegenül mozognak, araszolva az úton a gépkocsik, óvatosan; szán volna jó ide inkább, lóvontatta, kecsesen sikló szánok kellenének most az autók helyébe, a mesekönyvek lapjairól még ismerős csengettyűs szánok, cifrán fölszerszámozott, trappoló lovakkal. Elnézném elegáns suhanásukat naphosszat a benti melegből az ablakon át, s meglehet: kedvet kapva fölkapaszkodnék egyikre talán én is, és vitetném magam rábízva az útirányt egy darabig a többiekre, aztán megcsördítve az ostort elkanyarodnék, kitérve hirtelen egy valaha volt világ jól ismert iránya szerint, ami ha volt, ott van, ott kell lennie most is, s ha ott van, föllelhető bizonnyal. Fölkeresem, miért ne tenném, ha már idevetődtem, idő sem kell sok hozzá, siklik a szán fenemód, iramosan, hányják dobogó patáikkal a havat a szán elé befogott lovak prüszkölve s föl-fölkapva sörényes, szép fejüket a pergő patazaj dob-ütemére. És lám: a gyerekkorból ismerős tájék föltűnik, előragyog valahonnan váratlan, és nem akárhogy: ünnepi fényben. Karácsony készül a behavazott kis ház ablakai mögött, betekintve ámulva látom, és látom gyerekkorom karácsonyait mind, nem is csak egyet közülük: valamennyit, különös szinkron-időben, mind ott van egyszerre, elfedik egymást, és látszik mindegyik alól a más is egészen. Látszik a fák közt az a régi, seprőnyélbe ékelt fenyőgallyakból házilag barkácsolt fa, s átdereng rajta egyszervolt ritkaságként a kékbe játszó, ajándékba kapott, meseszép ezüstfenyő, és fölsejlik a többi is mind, az egyszerű, szürke luccsemeték csapata. S hogy állnak ott! Egymásban tükröződve: bizonytalan, kereszt alakú fatalpra feszítve, földbe süllyesztve krepp-papír borítású vödrökben, fazekakban és háromszögben kitámaszkodó cirádás öntöttvas lábakon pipiskedve. És mind idelátszik, ami a fák dísze volt egykor: sztaniolban pompázó diók nagy számban, öreg diófánk jóvoltából, színes papírcsíkokból ragasztott láncszemek tarka füzére, cérnára függesztett sütemények, szúrós angyalhaj, alma is néhány az erősebb ágak tövénél, és egy-egy igazi, régebbi, jobb időkből valahonnan ránkmaradt arany és ezüst színekben kígyózó karácsonyfafüzér, összekötve girlandjaikkal az ágvégi angyalhajtincseket. És persze, az elmaradhatatlan szaloncukrok: melaszból házilag készítettek eleinte, később olcsó boltiak, ollóval csipkézett selyempapírba tekerve, és igaziak is, ne felejtsem. A fák alól elősorjáznak a könyvek, kisebb könyvtári polcot megtöltenének, ha hármunkét megőrizve egymás mellett elhelyeznénk, de csak az emlékük van meg, és nemcsak a könyveké, a karácsonyesti csöndes félrevonulásoké is, amikor örömünkre végre belemerülhettünk új könyveink varázsos világába. Akad más is a fa alatt, idelátszik: praktikus holmik, ruhafélék, csupa olyan, amire halaszthatatlan volt már pénzt áldozni, tartós nélkülözésük – bármily köznapiak voltak is –, ünnepivé tette birtokba vételük fénylő pillanatát. A játék kevesebb; ez a szó számunkra nem is tárgyi eszköz volt első jelentésében, hanem az együttjátszások megnevezése; egy lombfűrészkészlet a kivétel, ez számomra különösen kedves. U-alakú keret tartozott hozzá és az abba befűzhető fűrész-szálak kis kötege. Ezeket szárnyas csavarokkal feszítettük a keretbe, és hogy a munkadarab engedelmesebb legyen, egy leszorító satu tette teljessé a készletet. Egy egész télre elég munkálkodás öröme fűződik hozzá, és máig elkísér a felforrósodó szálak nyomán a furnérlapokról lepergő fűrészpor jó szaga. Ezt érzem most is, ettől lesz igazából karácsonyivá a fenyőtűk és a gyanta illata, ha – képzeletemben legalább – az asztalosműhelyek barátságos fűrészporillatával összevegyül, ahogyan az a gyerekkor otthoni asztalosműhelyében lenni szokott valóságosan is karácsony táján, emlékezetem szerint legalábbis. Beszívom mélyen, érzem most is, betölt a gyerekkori karácsonyok varázslata.
Kívül esteledik már, a szánok nem jöttek elő egész nap, az utcán továbbra is csak néhány gépkocsi gördül a ropogó hóban, halkan járó motorral, fátyolként úszik utánuk az üzemanyag párája, bekapcsolt világítással duruzsolnak a fel-felvillanó fényű házak előtt. Az ablakok mögött karácsony készülődik, s ez a karácsony olyan lehet most, akár a gyerekkor karácsonyai, erre megvan minden esély, hízik a hó az udvarokon és a házak előtti járdaszegélyen már napok óta. Karácsony hava ez, különleges, és az este is oly különös ma: ráérősen, sietség nélkül hull a homály s megbúvik a fénylő pihék térközeiben. A sötétnek ma nincsen esélye: a friss hó szembefordul vele, föltartja szelíden, fénye vele összetapad valami áttetsző, halk derengéssé, amelyből érződik már az est összevont szemöldökű árnya, de kitetszik alóla kicsinyke kivételes, az alkalomhoz illő engedékenység is. Lelassul az idő, szétterjed benne a várakozás feszültsége vibrálva, meg-meglebben a függöny szárnya a sarokban, ajtók nyílnak ki észrevétlen, s el-eltűnik valaki olykor, félbemaradt mozdulatok hullnak alá, titkos öröm készül és belülről fakadó fénnyel kivirágzik az arcokon. Egy csengő megszólal valahol, törékeny üveghangon, mintha a gyerekkorból csendülne át egyenest, vagy mintha emléke volna csak régi karácsonyoknak, ám mintha titkos jelre: gyertyák fénye lobban és zuhogni kezd a csillagszórók szikraesője, árnyak mozdulnak a gallyakon ringó gyertyák imbolygó fénye nyomán, és összehajolnak, át az elválasztó idő máskor átjárhatatlan falán; a Mennyből az angyal lágy dallamívén áttör egy újmódi, balga dalocska karcoló kislányhangon: „Jaj, de pum-pás fa a karácsonyfa, nincs árnyéka, csak játéka, jaj, de pumpás fa” – és a kiscsoportos óvodás szőke lányka elhallásán jókat derül a fia, a már kamaszodó unokám, és nevetnek jóízűen a többiek is mind, anyánk a könnyeit törülgeti, hozzásimulva apánkhoz, aki kedvtelve jártatja meg tekintetét az egybesereglettek arcán, ámulva, hogy hogyan is fér el itt mindenki egyetlen karácsonyfa fénykörében, megérthetetlen ez, kész csoda, és rácsodálkozik hitetlenkedve a már-már nagyszülői korba érő unokák ismeretlen-ismerős vonásaira. Lassan gyérülni kezd a szikraeső, fellobbantva még bevilágítja az arcokat, aztán elcsendesedik mindenki, és azt gondolják, kár hogy egyszer az utolsó csillag sziporkája is elhamvad, belevész a sötétbe, a többi után. Csak karácsony havának áttetsző derengésén sejlik át egyszervolt, valamikori fényük.
Szóljon hozzá!