Reggel van, nem kora már, a napfény térdig ér a szemközti kertben, madarak villannak el a százszorszép szártalanul nyiladozó virágai fölött, idecsalogatja őket a szivárgó bogárzümmögés, éled a kert, a fák ruhátlanul nyújtózkodnak, a nyárra mindig elkészülő sátruknak még csak a tartószerkezete van meg, ez nem állja útját a tekintetnek, vázai közt akadálytalanul a portára láthatok az ablakon át, ott fekszik kitárulkozva, háttal, igaz, ám a különös látószög a rálátás mértékét hihetetlenül felfokozza, kitágítja a látványt: a ferde síkban leomló kert egyenletes lejtése az ablak magasából madártávlati képet mutat, a naiv festők ábrázolásmódját tükrözi ez a kép és témavilága ezt a benyomást csak erősíti: kert, hátsó udvar és melléképületek, bekerített baromfióllal, a kerítésre akasztva és hozzátámasztva a napi élet szokásos kellékei, szerszámok, dróttekercsek, bontásból eredő épületfák, és mintha naiv festők vásznáról lépett volna elő a ház előtti járdán csoszogva lépegető emberalak is, elnagyoltan megjelenített, sután elrajzolt figura, öregember, fején szemellenzős szürke vászonsapka, öltözéke keményebb szövetű vászonból zöldes kezeslábas, karjai kézi kötésű, barna lélekmelegítőből bújnak elő, lábbelije puha, fekete posztópapucs: az ember alá széles ecsetvonásokkal világosbarna föld van festve, amiből zöld levélcsomók állnak ki, mint a hagymaszárak, hamarosan nárciszok élénksárga szirma integet majd közülük, párhuzamosan a ház előtt nyílegyenesen a betonjárda vonalával; mögötte a ház is mintha vonalzóval volna megrajzolva, rá merőlegesen tulipánok sorakoznak mértani rendben, a szikkadt rögöket meg-megemelinti a növekvő dárdalevelek egyenesvonalú rajzolata; alattuk a kertben még ennyi zöld sincs: az ősszel fölásott föld hantjai torlódnak egymásra, legfelül van csak néhány finomra gereblyézett ágyás, a szétfagyott rögöktől keményre taposott kis utakkal elválasztva: ugrásra kész zöldek feszülnek itt a felszín alatt; elnézegeti pihenésképpen az öregember két munka között, vénember inkább, amolyan igazán már semmire sem jó tartozéka a falusi portáknak, aki tesz-vesz a ház körül, sepreget, le-leül a ház előtt álló hevenyészve összetákolt deszkaülőkére és újra seperget, ha erejét összeszednie sikerül megint a legközelebbi kifáradásig, vagy amíg új munkát nem talál magának, és miért ne találna, keresnie sem kell, az élet napi rendje ezt előírja szigorún: most is, lám, elindul lefelé lassan, végezvén a ház előtti járdaszakasz söprésével, lefelé tart az épületegyüttes alaprajzát szögletes fordulókkal követő, házilag öntött járdán, csoszogva, lassan, jobbkezével tapadós gumibütyökben végződő kampósbotjára támaszkodva, baljával pedig a házfal biztonságot adó síkját tapogatja; percekig eltart, amíg a ház végi lépcsőforduló akadályát leküzdi, előtte megroggyantva a térdét rugózik néhányat, kipróbálva mintegy, alkalmasnak mutatkozik-e ma is a tegnap még sikerrel teljesített próbatételre; megnyugodva elindul aztán, lejutván visszanéz hosszan, arcán nem látni, elégedett-e teljesítményével, vagy ellenkezőleg: nem azon tűnődik-e, hogy ekkora kis akadály milyen nagy erőt vett ki belőle, pedig nemrég még kettesével szedte a lépcsőfokokat, ha kellett; csak az látható, hogy a kis pihenő múltán újabb fordulóval a lakóépülethez ragasztott alacsonyabb, hullámpalával fedett féltetős építmény ajtaján belép, rövid idő múltán előjön megint, a kampósbotot szorító kezében egy piros zománcos bögre fülét szorongatva mutató- és hüvelykujja között, hogy a többivel a bot kampóját a tenyeréhez támaszthassa továbbra is, a balkezére szüksége van a kapaszkodáshoz: a fal mentén előreóvakodik a melléképülethez lépcsőzetesen hozzátapasztott harmadik építmény kapujáig, ez a baromfiól, aminek kifutója dróttal van kerítve egészen a tető magasáig, s a kapuhoz érvén megkocogtatja azt botjával erősen, hogy elhessentve az ott tollászkodó kövér galambokat időt nyerhessen, nehogy kiröppenjen valamelyik közülük a kinyíló ajtón, pedig felesleges félnie, ez látszik azon, ahogyan körbeveszik, nincs egy sem, amelyikben a kalandvágy a mohóságnál nagyobb volna, hódolva kórusban burukkolnak s föl-fölröppenve hízelkedő szárnycsapásokkal simogatják; kifele jövet mégis ráver újra a drótkerítésre, biztos, ami biztos, félelmet keltő csapással zörrenti meg a drótfonatot, aztán kipenderül fürgén a résre nyitott ajtón s behúzza maga mögött sietve – ez a szándéka a valóság lassított felvételén jól nyomon követhető –, manővere sikerét pedig azon leméri: ezúttal sem sikerült kiszöknie egynek sem közülük, pedig most lett volna esélyük: figyelmét meg kellett osztania, mert mintha zaj hallatszott volna fentről, a ház homlokzata felől, kapunyitás, valaki jött talán, s hogy erről megbizonyosodjék, a betonútról lelépve a kert kitaposott, ágyások közötti földútjára tér, remélve, hogy így hamarabb kiérhet a ház sarkának takarásából; a jövevény azonban – akit ő nem láthat – előbbre jön közben, az ablakból jól látom, öregasszony ő nagy szatyorral, a felesége alighanem, szembefordul a házzal s belép a fal síkján túlra, az előszobába, épp amikor a vénember a sarok takarásán túlra kiér, mindkettőjüket egyszerre látom innen: olyanok most, mint egy vígjáték színpadi szereplői, akik a véletlen játékából egymást kerülgetve keltenek komikus hatást; értetlenül áll a vénember, pedig mintha zajt hallott volna, a kapu csukódását, de nem lát senkit, tévedett hát biztosan, hiába, a hallása sem a régi, visszatér hát elbizonytalanodva a betonjárda mégiscsak nagyobb biztonságot ígérő sima talajára; a galambok is megnyugodva nézik, eddig a fejüket föl-fölkapva meredtek utána, furcsállották a szokottól eltérő különös vállalkozását, nincsenek szokva az ilyen külön utakhoz, sehogyan sem illik világuk megszokott állandóságába, a mindennap egyforma történések sztereotip mozgássorai közé, kiilleszkedik az a világ változtathatatlan rendjéből, ahol minden olyan jól és célszerűen van elrendezve, amelyben minden olyan olajozottan működik, és minden annyira véglegesnek látszik, hogy elő nem fordulhat, elképzelhetetlennek tűnik, hogy a dolgok állandó rendjét megbontsa valamely ideiglenesség, teret adva más különösségeknek, akár annak is, hogy egy reggelen nem jön a szokott időben etetőjük, elmarad kiszámíthatatlan időkre ez a végtelen türelmű, szelíd öregember, akinek minden mozdulata ismerős és kiszámítható, még az a riasztásnak szánt koppantás is a botjával, a drótfonat hessegető megzörrentése az etetések előtt, ami már régen nem riasztás, inkább a közös étkezés örömét ígérő hívó jeladás; igazából attól riadnának meg, ha egy reggelen hiába várnák, hogy a vénember megérkezvén rácsapja végre a botját a megrezzenő drótkerítésre, nem jönne senki, elmaradna végleg a riasztás, és a galambok összébb húzódva növekvő nyugtalansággal hallgatnák a mélyülő csendben doboló szívük halk riadalmát, amire most, persze, egyik sem gondol, megülve jóllakottan a kifutó légterét befonó rudacskák felfüggesztett pihenőin; a vénember pedig a tavaly szakszerűen megifjított vastag törzsű almafa új hajtásaira akasztva sétabotját nyakonragadja a nehéz vesszőseprőt, és új munka után néz, teszi a dolgát.
Legyen Ön az első hozzászóló!
This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.
Szóljon hozzá!