– Shhh! Halkan lépj! – csitított el a világ számára eddig ismeretlen, legvarázslatosabb teremtménye.
– Rendben – suttogtam, s szorgosan bólogattam.
A rengeteg közepén sétáltunk, gondosan kikerültem minden levelet, ami megcsörrenhetett a lépteim alatt. Imádom az erdőt ilyenkor. Minden olyan, mint egy elbűvölt kertben, csak ez nagyobb. Növények milliói nyújtóznak a magasba, fák és virágok, zöld egészet alkotva. A fű olyan, mint a selyem, s úgy lengedezik a szélben mintha csak valami hajszálsokaság volna. S a virágok színpalettái teszik kavalkádossá az egész helyet. Pempőjük sárgás színe olyan mesterien illett a képbe, hogy természetesebb már nem is lehetett volna. A fák üde zöld levelei a napfény felé nyújtózva emelkednek a magasba, s törzseiken aprócska kis mókusok szaladgálnak le s fel. A poros kisösvény napfénytől foltosan tekergett mellettünk. Ha a nyurga fák tetejébe néztem, látni véltem azt a tengerkék eget, ami lepedőként terült szét odafenn.
Ez a látvány, mosolygásra késztetett, s arra, hogy megálljak és lehunyjam a szemem. Madarak csicseregtek valahol a fák összefonódott ágai felől. Ezt a kellemes kis dallamot az tette még csodásabbá, hogy az erdei kispatak valahol a közelben csörgedezett, csilingelő hangot adván.
S az az illat! A nyár illata. Olyan bohókásan lágy, tele vidámsággal és virágillattal, fellelhető benne a nyári zápor hűs illata és a pázsit frissessége. Imádom a nyarat, a boldogság netovábbja!
Mikor kinyitottam a szemem egy másik szempárral találtam szembe magam. Hatalmas szempár volt, hosszú felfelé ívelő szempillával és azúrkék és ibolya-lila szemmel. Pislogás nélkül figyelt, orrunk hegye majdhogynem összeért. Az én bőröm mellett az övé krétafehérnek tűnt, bár arca két oldalán aprócska piros folt jelent meg. Leeresztette szemöldökét, s kíváncsisága figyelésre váltott. Ahogy lágy szellő kezdett el fújdogálni meglengette mahagóni vörös frufruját. Mire meggyszínű ajkai mosolyra húzódtak. A szellő rám fújta eme teremtés illatát, amelyhez hasonlót még nem éreztem. A tenger sós íze kavargott a számban, s az érett szeder félig savanyú félig édes íze tetőzte. Leírhatatlan volt.
– Mi lesz? Megyünk már? – mondta majd elfordult és elindult, meg sem várva a válaszom.
Meglepetésemből felocsúdva követtem őt. Olyan törékenynek tűnt, mint egy porcelán baba. Matt bőre olyan puhának tetszett, ahogy a napfény csillogott rajta. Hátából két hatalmas szárnyszerű képződmény nőtt ki. Négy részre parcellázható, melyek közepe lilás-vöröses csillogást kapott, míg a szélei kristály fényűen ragyogtak.
Nem sokkal ezután megérkeztünk. Egy vastag fatörzs melletti bokor mögött húzódott végig ez a pompás hely. Itt még természetesebb volt minden. Szebbek voltak a virágok, tisztábbak a patakok és még a fák is termetesebbek voltak.
– Ők mind…? – kezdtem, de elállt a lélegzetem.
– Violák. Egytől egyig. – válaszolt mosolyogva.
– Fantasztikusak – mondtam még mindig a megfelelő szó után kutatva.
– Hát persze. A ti meséitekben lévő tündérek semmik hozzánk képest – regélte.
– Mondd, Shaylee, hogy lehet, hogy eddig senki sem számolt be rólatok? – kérdeztem még mindig megbűvölve.
– Persze, hogy nem. Nem láthat mindenki. Ha leírná mindezt, ami itt van, azt hinnék, hogy egy jól kitalált mesét ír. Csak az arra kiválasztottak láthatnak.
Bólogattam, s bele vetettem magam az apró részletekbe. Egy még törékenyebb testalkatú lány állt nem messze. Valami hosszan felkunkorodó zöld növényt tisztogatott s közben mormolt magában egy számomra idegen nyelven. Neki is rövid haja volt, de kékesfekete, s szeme úgy feketéllett mintha két szén lenne ott helyettük. Világoskék ruhát viselt. Arrébb egy aprócska emberszerű lény mocorgott. Szárnyai akkorák voltak, mint ő maga. Hosszú rozsdavörös hajzuhataga lágyan omlott a vállára, míg ő egy fehér színű állatot simogatott. Hosszú fülei voltak és bozontos bundája. Legjobban a mi rókánkra hasonlított. A másik oldalt egy magas és vékonyka lény valami nagyon régi poros lapú könyvet lapozgatott. Törökülésben ült, s csontos végtagjai aránytalanul nagynak tűntek. Érdeklődő arca a könyv lapjait fürkészte, majd felpillantott, mintha csak érezné, hogy nézem, rám mosolygott és újra elmélyedt a tudományban.
– Shaylee! – szólt egy magasabb, trillázó hang.
– Breena! – köszöntötte a mellettem álló szépség.
– Merre jártál, mér régen itt kellett volna lennetek! – ráncolta össze szemöldökét, de még így sem csúfította el tökéletes vonásait. Naplemente-sárga színű szemei úgy izzottak, mint a tűz, ami remekül illett mézszőke hajához és vérvörös ajkaihoz. Neki még nagyobb volt a szárnya, mint Shaylee-nek. Nagyobb és színesebb, melynek centrumai vörösesen szikráztak a fényben.
– Megérkeztünk. Kailen?
– Már vár. Kövessetek! – mondta a Breená-nak nevezett lény és elindult egy kövekkel kirakott ösvényen.
– Ne aggódj! Minden rendben lesz! – nyugtatott Shaylee, és bátorítóan mosolygott.
Épphogy csak elindultunk már vége is volt a kikövezett útnak, s egy felettébb keskeny kis csapáson tapostunk tovább. Kezdett sűrűsödni a növényzet is és megjelentek a mohák és zuzmók, amik a nyirkosabb helyek közkedvelt növényei. Mikor már majdnem összenőtt a növényzet a fejünk felett, megérkeztünk.
Egy férfi jött oda hozzánk.
– Ő az?
– Igen.
– Rendben. Köszönöm – mondta titokzatosan, majd hozzám lépett.
Magasabb volt, mint én. Bőre nem fehérlett úgy, mint a mellettem állóké. Napbarnított színe volt, és különösen csillogott. Mellkasa fedetlen volt, s izmai kidomborodtak kifogástalan felsőtestén. Csupán csak egy bőrszíj keresztezte. Karja szintén izmokkal büszkélkedhetett. S mögötte egy hatalmas szárny pihent. Nyakán kifeszült az ín, mikor elfordította fejét. Arca szögletes volt, semmi jele a gyermeteg kinézetnek. Szemöldöke dúsan burjánzott barna szemei felett. Homlokát összeráncolta, bár ez utóbbit félig eltakarta hullámos mogyoróbarna haja.
– Max! – szólított meg, s a várt reszelős hang helyett egy kellemes mély, duruzsolás ütötte meg a fülem.
– Igen?
– Tudomást szereztél egy olyan társadalomról, amiről a magad fajták még csak nem is sejtenek. Ígéred, hogy létezésünket halálodig titokban tartod. Bármi is legyen, te őrzöd ezt a titkot. Ígéred? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ígérem! – mondtam.
Mire felemelte a kezét és egy fényes tárgyat nyújtott felém. Világoskék és kristályszínben pompázott. Aprócska kis csillagszerű dolgok keringtek, mint valami elektronok. Átvettem ezt a fénygömböt és értetlenül néztem vissza rá.
– A kulcs, hogy te is eggyé válj velünk – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban.
Tekintetem újra a sziporkázó fényt kémlelete. A fény kezdett nőni, egyre nagyobb lett, mígnem elnyelte a kezemet, s csak nőttön-nőtt. És beterített.
– Szerinted sikerült? – hallottam egy halk suttogást pár méterre.
Felnyitottam a szemem. Először minden homályos volt, aztán pár pislogás után hátrahőköltem a látványtól. Mindent másként láttam. Minden sokkal élesebb volt és élettel telibb. A színek milliói kavarogtak a szemem előtt.
– Jól vagy? – kérdezte Shaylee.
Ahogy ránéztem szépsége még jobban magával ragadott. Minden egyes apró részletet láttam egyszerre. Hogy hogyan kunkorodik a szempillája vége, hogy milyen görbét követ íriszének sötétlila vonala, hogy megannyi aprócska kis pókháló vékony szál fűzi be a szárnyát.
– Igen – válaszoltam. Még a hangom is kellemesen csengett.
– Rendben – mosolygott rám.
Ekkor megrebbent valami a hátam mögött. Mint egy pillangó szárnya úgy bontakozott ki az én átlátszó szárnyam is. Meglendítettem, csaptam kettőt vele és a magasba emelkedtem. Elképesztő érzés volt. A föld úgy egy méterre volt a lábam alatt, és a levegőben lógtam. Már ezen a szinten is másmilyen volt minden. Lassan engedtem le magam, vissza a földre.
– Készen állsz, hogy megmentsd a Természetet, Indigó! – suttogta különös hangon a Kailen nevű viola, majd mindannyian a magasba ugrottunk. Majd szárnycsapások hangos süvítése törte meg az erdő titokzatos csendjét és a violák elvarázsolt világát.
Hozzászólások