Szarkalábak a szemsarkokban, immár teljesen ősz haj (a lányok többsége festi), apai-anyai ránc-mások az ismert arcokon. Nézzük egymást és csodálkozunk. Talán ennyire eljárt felettünk az idő? Valaki, egykori osztálytársunk hiányzik. Örökre. Mécses kerül helyette a padra. Az osztályfőnöki óra végére már csak viasztócsa-emlék marad belőle.
Emlékszel arra, amikor..? És felsejlenek az emlékek. Együtt nevetünk, de néha titokban kitörülünk a szemünk sarkából egy könnycseppet. Az unokáinkkal dicsekszünk. Már akinek van. Aztán meg nagyokat hallgatunk. És olyan jó így együtt hallgatni. A meg nem jelentek is közöttünk vannak. Van olyan, aki sosem jött el. Ő megmarad örök ifjúnak emlékezetünkben. De mi, a kemény mag, legalább ötévenként egyszer fizimiskavizitet tartunk. Elfogadjuk az elfogadhatatlant. Az idő múlását. Néhányan panaszkodunk, hogy egyre rosszabb a memóriánk
Aztán megünnepeljük magunkat. Finomakat eszünk és iszunk, hiszen csak egyszer élünk.
Mi is volt a te kedvenc nótád? Egy páran emlékeznek rá, mások már elfelejtették. Őket a többiek segítik ki, akik még erre is emlékeznek. Aztán jönnek a kis élcelődések a kisebb-nagyobb nyavalyák, betegségek rovására. Nyár van. Meleg. Hideg sörrel locsoljuk emlékeinket. Majd mindenki hazamegy, hazautazik. Váltig fogadkozunk: öt év múlva újra találkozunk. Mi ott leszünk. Reméljük.
Otthon jártam. Negyven éves általános iskolai találkozón. Jó volt találkozni. Újra. Legközelebb már „majdnem nyugdíjasok” leszünk. Pedig úgy érezzük csak „tegnap” léptünk ki a magyarsárosi iskola kapuján. Bizakodóan. Most pedig számvetést végzünk, közösen, vagy egyenként. Mindenki elszámol az elmúlt évekkel, évtizedekkel. Megpróbálunk nem túl szigorúnak lenni. Részünkről ennyire tellett. Jöjjenek a fiatalok.
Szóljon hozzá!