A kevésbé romantikus lelkületű történészek már jóval hétköznapibb krónikákkal állnak elő. Minden kornak vannak olyan kiemelkedő jellemű emberei, akiket a sors arra predesztinált, hogy a vészkorszakban hőssé, esetleg mártírrá válva, mentsék embertársaikat, védjék a hazát, a szülővárost. Ilyen nemes lelkű férfiú volt a város megmentője, Marosy László alezredes.
De maradjunk a filmszerűen pergő eseményeknél.
Marosy László alezredes
Abban a szerencsében részesített a sors, hogy az alezredes úr emlékiratait a család önzetlen nemességgel rendelkezésemre bocsátotta, amelyre, mint hiteles dokumentumra megbízhatóan tudtam támaszkodni.
Marosy László családi ősei szoros rokonságban álltak a híres pécsi Zsolnay családdal.
Zsolnay Miklós kereskedő (1800-1880) és Ballay Teréz házasságából hét gyermek született, amely közül Zsolnay Imre bútorkereskedő (1837-1914) volt a legkisebb. Felesége Stirling Mária (1847-1925). Az ő frigyükből született Zsolnay Stefánia (1874-1951), aki feleségül ment Geyer Oszkár ezredeshez (aki szintén Zsolnay leszármazott volt). Leányuk Geyer Jolán (1911-1999) lett Marosy László alezredes felesége.
Néhány életrajzi adat:
1899. május 23-án született Pécsváradon. Atyja állami tisztviselő volt.
Már 15 éves korában bekerült a budapesti Közös (K.u.K.) Hadapródiskolába.
Elvégezte a Ludovika Katonai Akadémiát, ahol 1922. augusztus 20-án avatták hadnaggyá.
1938-ig Pécsett teljesített szolgálatot (8. Honvéd Gyalogezred, 4. Határőrezred).
A kitűnő felkészültségű, művelt, több nyelvet beszélő katonatiszt ezután még több fontos vezetői beosztást kapott.
1940-ben Németországba, a Német Gyalogsági Központi Iskolába küldték tanulmányútra. Ott már szem és fültanúja lehetett annak, hogy a német tisztek milyen lekezelően beszéltek Magyarországról. A fiatal katonatiszt döbbenetes tapasztalatairól beszámolt Sztójai Dömének, az ország berlini nagykövetének, aki csak durván leintette.
Sajnos az ország politikai és katonai vezetősége minden szinten figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket. Hiába voltak baljóslatú jelek, az Erdélyi és Felvidéki bevonulások mámora elhomályosította az éleslátást. A szakadékban végződő ámokfutást nem lehetett megállítani.
1941. június 27-én Magyarország, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt (1941–1942) Németország és szövetségesei (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) oldalán hadba lépett a Szovjetunió ellen.
A háború okainak és következményeinek elemzésére nem vállalkozom, ezt meghagyom az erre hivatott történészeknek. Mindenestre ez a háború számunkra csak rosszul végződhetett, aminek ódiumát – néhány vonatkozásban – a mai napig is magunkkal hordozzuk.
A II. Világháború tragikus eseményei jól ismertek. Hatalmas német győzelmek, majd a megállíthatatlan szovjet ellencsapás. Megdöbbentő nevek és dátumok. Sztálingrád (1942.08.21.-1943.02.02.), Voronyezs (1943.01.12.), Kurszk (1943.07.04-17.).
1944. októberében már Magyarországon folytak a harcok.
Marosy László alezredes szovjet katonák körében
Hogyan alakult Marosy sorsa ezekben a vérzivataros napokban?
Marosyt 1944. júniusában kinevezték a 8. Honvéd gyalogezred II. zászlóalj parancsnokának Pélmonostorra, amelyet rövidesen a Keleti-Kárpátokban harcba vetettek be. Megsebesült és kórházba került.
Az 1944. október 15-i nyilas puccs végképp elkeserítette. Hamarosan kapcsolatba került Kiss János altábornagy nemzeti ellenálló csoportjával. Sajnos ez a szervezkedés esélytelen maradt, vezetőit kivégezték.
A sebesüléséből lábadozó Marosy Pécsre érkezett. Szervezkedni kezdett, de ez balul ütött ki. Letartoztatták, és hadbíróság elé állították, csak szerencséjének köszönhette, hogy nem állították a rögtön ítélő katonai bíróság elé. De ugyanakkor a felettesei elvárták tőle, hogy azonnal térjen vissza a frontra. Marosy ehelyett inkább a szökést és bujkálást választotta.
Közben a front egyre közelebb került városunkhoz.
1944. november 27-én a katonai hatóságok elrendelték Pécs teljes polgári kiürítését.
A polgári lakosság egy része a menekülést választotta. Teljes volt az anarchia és a pánik.
Evakuált a pécsi katonai parancsnokság is.
Marosy László alezredes ezek után joggal tarthatta magát a város katonai parancsnokának, aki nem nézhette tétlenül az eseményeket. Képzett katonaként tisztában volt a helyzettel. Tudta, hogy a szovjet hadsereg előőrsei bármikor feltűnhetnek Pécs keleti peremkerületeiben. Pécsi laktanyákat keresett fel, hogy ne tanúsítsanak ellenállást a várhatóan hamarosan megjelenő szovjet csapatokkal szemben.
Marosy ekkor már rendszeres kapcsolatot tartott fenn Boros István tanárral, aki a későbbiekben Pécs első szocialista főispánja lett.
1944. november 28-án éjszaka már tisztán kivehető volt az egyre közeledő fegyverropogás. A város keleti peremén ekkor már a szovjet előőrsök vívták harcukat.
A város sorsáért aggódó felelős férfiak kis csoportja a városháza őrszobáján jött össze. Elhatározták, hogy kis parlamenter küldöttséget szerveznek, akiknek feladata lesz, hogy felkeressék a közelgő szovjet katonai parancsnokságot, és biztosítsák őket afelől, hogy a város semminemű ellenállást nem fog tanúsítani a beérkező szovjet csapatokkal szemben.
A küldöttséget Marosy László alezredes és Dr. Vörös Márton főlevéltáros vezette. Arról, hogy a küldöttség milyen eredménnyel tárgyalt, nincsenek hiteles adatok. Egy biztos, hogy Pécs városa harc és jelentősebb károk nélkül vészelte át ezt a súlyos történelmi agóniát.
1944. november 29-én Pécs belvárosában, a kora délelőtti órákban teljes volt a káosz. Innen is, onnan is szórványos lövöldözések hallatszottak, a Király utcában hatalmas T-34-es páncélosok robogtak végig. A Pálos templom felől ágyúdörgés hallatszott. A Szigeti külvárosban, ebben az órában is elkeseredett harcot vívtak az előretörő szovjet alakulatok a visszavonuló német utóvéddel. A belvárost megszállta a GPU, a hadsereg politikai rendőrsége. Ellenséges katonák után kutatva, házról házra, lakásról lakásra jártak.
Az elcsigázott pécsi parlamenterek visszaérkeztek a belvárosba, ahol a Nádor Kávéházban már a Pécset elfoglaló szovjet vezérkar prominens személyiségei fogadták őket.
Marosy a szovjet parancsnokságtól és a bontakozó demokratikus magyar államhatalomtól fontos beosztásokat kapott.
Ne gondoljuk, hogy ezzel véget ért Marosy László kálváriája. A változatosság kedvéért most a szovjet hatalomra támaszkodó, kétes anarchista álbaloldali csoportok vádaskodásaival, alattomos hazug rágalmaival kellett megküzdenie, amelynek során még az élete is többször veszélybe került.
Végül is Marosy László alezredes szenvedései, egymást váltó súlyos börtön évei csak akkor értek véget, amikor 1953. július 4-én Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké. A Parlamentben elmondott beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg. Megkezdődött a Rákosi korszak koncepciós pereiben ártatlanul megkínzott, tönkretett, sok-sok magyar ember ügyének felülvizsgálata.
Az átélt súlyos testi és lelki megpróbáltatások aláásták az egykori katonatiszt egészségét. Sokáig a pécsi belklinikán ápolták, majd mint gyógyíthatatlannak vélt beteget hazaküldték.
Marosy László alezredes szabadulása után hátralévő éveit, csak családjának szentelve, a közélettől teljesen visszavonulva szerényen, csendesen élte 1985-ben bekövetkezett haláláig.
Marosy László alezredes emléke, hazafisága méltán érdemel tiszteletet az utókortól. Most mi, mai pécsi emberek gondoljunk nagy szeretettel arra a hősre, aki megmentette városunkat a biztos pusztulástól.
Felhívom azoknak a Hetedhéthatár olvasóknak szíves figyelmét, akiket a téma részletesebben is érdekel, hogy jelen cikkem jóval terjedelmesebb változata a Pécsi Szemle 2009. év, téli számában található meg.
Hozzászólások