Emlékeznek még az augusztusi szép hullócsillagos estékre, éjszakákra? Egy ilyen estén kérdezte Cristian Mugarza Hajdu, Hajdú Monika Hetedhéthatáros szerzőtársam baszk-magyar, 7 éves kisfia a Balaton partján, hogy miért esnek le a csillagok. Édesanyja azt tanácsolta, engem kérdezzen meg. Itt a válasz az L. Csépányi Kati közvetítésével kapott kérdésre.
Ha az időjárás kegyes, akkor november 14-20. között is hullócsillagok záporában gyönyörködhetünk. Az elnevezés megtévesztő, hiszen az égi fényjelenségnek nincs köze a csillagokhoz, üstökösökből származó porszemnyi anyagdarabok izzanak fel és égnek el a levegőben. Igaz, ekkor olyan fényesek, mint a csillagok. A nyári üstököszáport a Perseidák okozták, a novemberit pedig a Leonidák. Ha képzeletben visszafelé meghosszabítjuk a meteor fénycsíkokat, akkor azok egy irányba mutatnak, az augusztusi raj a Perseus csillagkép felé, az ősziek pedig a Leo (Oroszlán) csillagkép irányába.
A meteorrajok, hullócsillag záporok az üstökösökből származnak. A Nap közelében járva az üstökösmag anyagának egy része elpárolog, ebből keletkezik az üstökös látványos csóvája és ebből származnak a parányi porszemcsék, a meteoridok. (Mini értelmező szótár: a meteorid kisbolygónál kisebb szilárd anyagdarabka a Naprendszerben; ha hullócsillagként elég a légkörben, akkor meteor; a földfelszínre leérő testek a meteoritok.)
A Naptól ezer-százezer csillagászati egység távolságban lévő, gömbalakú Oort-felhő százmillió, mások szerint százmilliárd üstököst tartalmazhat. (1 csillagászati egység a Föld és Nap átlagos távolsága, kereken 150 millió km.) Itt maradt fenn a Naprendszer legősibb anyaga. Az Oort-felhő üstökösei valószínűleg akkor jöttek létre, amikor a később Naprendszerré összeálló anyag még gömbalakú volt. Az Oort-felhőből származnak a hosszú keringési idejű üstökösök. Az Oort-felhő üstököseire többféle sors vár. Egyeseket a közelben elhaladó csillagok gravitációs hatása a Naprendszer belső tartományaiba űz, ezeket tudjuk közelebbről megfigyelni. Az üstökösök sorsa másként is alakulhat, a nagy égitestek hatására az Oort-felhő belső tartományából kikerülhetnek a távolabbi, gömbalakú külső tartományba, vagy akár végleg el is távozhatnak. Az Oort-felhő anyaga egyre fogy, a becslések szerint eredeti tömegének már a felét elveszítette.
Gerard Kuiper 1951-ben vetette fel, hogy nagy üstököspopuláció létezhet közelebb is, a Plútón túl és ebből az ún. Kuiper-övből kerülnének időnként rövid keringési idejű üstökösök a Naprendszer belső tartományaiba. A Kuiper-övből az üstökösöket a nagybolygók gravitációs hatása űzi időnként befelé, közéjük tartozott az 1994-ben részekre szakadva a Jupiterbe csapódott Shoemaker-Levi-9-üstökös is. A Hubble-űrteleszkóp 1995-ben készített szenzációs felvételein tárult fel először a Kuiper-öv: a Neptunusz pályáján túl kezdődő és mintegy százmilliárd kilométerre elnyúló korong alakú képződményt figyeltek meg. A korong a korábban becsültnél jóval több, legalább 200 millió üstökös méretű, fagyott testet foglal magába.
A Naprendszer belső tartományaiba kényszerült üstökösök a melegebb környezetben átalakulnak. Az üstökös szilárd magjából kiszabadul a por, a jéggé fagyott anyagok párologni kezdenek. Ebből alakul ki az üstökös csóvája, a kóma. A rendszerint néhány kilométer méretű üstökösmag mögött százezer kilométerekre is elnyúló csóva alakul ki. Ettől válnak igazi látványosságá az égbolton fel-feltűnő üstökösök. Az üstökösök Napközelben járva jelentős anyagmennyiséget veszítenek, egyre inkább „kiszáradnak”. Pályájukat módosítják a Naprendszer testjei. A pályától függően mindössze néhányszor vagy néhány százszor keringenek a Nap körül, végül a Napba zuhannak, vagy valamelyik bolygóba, holdba csapódnak be. A valamelyik bolygó vagy hold végzetes vonzásába került üstökös a közeledés során darabokra szakadhat, eléghet a légkörben vagy becsapódva hatalmas krátert hoz létre, jelentős pusztítást idézve elő. A Földre naponta 20 tonna kozmikus anyag érkezik, döntő hányada mikroszkopikus porszemcsék alakjában. A Föld kráterektől szabdalt felszíne nagyobb testek becsapódásának nyomát őrzi.
Augusztus közepén a Föld egy meteorfelhőn megy keresztül, a felhő részecskéi a Swift-Turtle üstökösből származnak. Az üstökös körülbelül 120 év alatt végez egy keringést a Nap körül. Legutóbb 2001-ben találkozott a Föld a meteorraj legsűrűbb, a legszebb látványt produkáló részével. A következő „hullócsillag” dömpingre 2122-ig várhatnak utódaink. A néphagyomány szerint az augusztusi hullócsillagok Szent Lőrinc könnyei. Lőrinc 258. augusztus 10-ikén szenvedett vértanúhalált Rómában, kivégzése egybeesett a látványos meteorraj feltűnésével.
A novemberi Leonidák anyja a Tempel-Tuttle üstökös. Ennek keringési ideje 33 év, ezért a novemberi Leonida meteorok gyakorisága is 33 évenként mutat maximumot. Legutóbb 1999 volt ilyen év. A 33 évenkénti maximumok erőssége változó, mert minden keringésnél változik kissé a porfelhő pályája, hat rá a bolygók tömegvonzása. A változó pálya miatt a Föld nem mindig találkozik a meteorraj legsűrűbb részével. A 19. században 1833-ban és 1866-ban figyeltek meg igen erős Leonida rajt, ezután a Szaturnusz, később a Jupiter módosította a raj mozgását, ezért gyengébbek voltak a későbbi maximumok. Az újabb pályamódosulások miatt 1966-ban ismét a raj sűrűjével találkozott a Föld. 1966-ban Észak-Amerikában a csúcs idején percenként 2000 (!) meteoridot észleltek.
Egy nagyobb műhold esetében ezreléknyi az esélye annak, hogy egy 10 mikrogrammos vagy nagyobb Leonida meteoridba ütközik. A 10 mikrogramm elhanyagolhatóan kicsinek tűnik, de ezek a porszemek 72 kilométer/másodperc sebességgel metszik a Föld pályáját. Ekkora sebességgel az űrszondába ütközve a becsapódás helyén elpárologtatják az anyagot, rövidzárlat keletkezhet. Alapvető funkciók sérülhetnek. 1993. augusztusban az Európai Űrügynökség Olympus nevű holdja a Perseidák egy meteorával ütközve ment tönkre, az ellenőrző rendszerben keletkezett zárlat miatt. Védekezésre kevés a lehetőség, a Hubble-űrteleszkópot például elfordították, hogy kisebb felülettel nézzen szembe a meteorrajjal, az űrrepülőgép tervezett útját pedig elhalasztották néhány nappal.
A légkörbe bejutó porszemcsék ütköznek a légkör atomjaival, molekuláival, ekkor az anyag atomjai és a légkör atomjai is ionizálódnak és fényt bocsátanak ki, ez adja a szemet gyönyörködtető látványt. A legtöbb meteor már a 80 kilométeres magasság elérése előtt elég. A sötét égen feltűnik egy fénypont, csíkot húzva rohan, majd véget ér és ismét sötét az ég. Nem véletlen, hogy a hullócsillagok gyakran juttatják eszünkbe az elmúlást, ahogy Arany János írta: „Mily rövid az élet! … Mint hullócsillag futása”
Szóljon hozzá!