Mindig jólesik, de advent idején különösen szívmelengető bizsergést okoz felidézni régmúlt karácsonyok emlékét. Amikor még csillogó szemmel vártuk a csodát, gyermeki, tiszta lélekkel készültünk Jézus születése napjára. Elvarázsolt bennünket a felnőttek kegyes csalása, s hittel hittük, hogy a karácsonyfát és az ajándékot személyesen a Jézuska hozta nekünk. Ez az érzés égig érő magasságba emelt minket, határtalan boldogság volt önfeledten lebegni. Aztán később csak megtudtuk, hogy nem ennyire közvetlen a kapcsolat, de az otthon melege újabb és újabb tartalommal gazdagította az ünnepet. Szinte csoda történt, amikor cseperedvén, kamaszodván tudatosult bennünk; mennyivel jobb adni, mint kapni. Amikor szeretetünk jelképe, kis ajándékunk örömöt sugároz vissza ránk mások arcáról – megsokszorozva saját örömünket is.
1857-ben egy édesanya hirtelen halálos beteg lett, és a tanyára siető orvos csak azonnali műtéttel menthette volna meg az életét. De sötét este volt már, s az egy szem mécses gyér világa mellett gondolni sem lehetett az operációra. Szomorúan tanakodtak a felnőttek, mert tudták mindannyian, hogy e nélkül a beteg menthetetlen, és számára már nem lesz másnap. Az édesanyját rajongva szerető és érte aggódó tíz éves kisfiú rémülten hallgatta, hogy milyen apró dolgokon is múlhat az élet, s hogy késő lesz már a holnap reggeli fény. Villámként cikáztak a gondolatai, majd a tehetetlen felnőtteket is félrelökve rohant be az édesanyja szobájába, ágya mellé tolta az asztalt, rátette a pislákoló mécsest, és az összes föllelhető gyertyát is meggyújtotta a mécs körül. Majd a házból sebtében összeszedett tükrökkel nappali világosságot varázsolt édesanyja köré – megsokszorozva az egymással találkozó nyalábok fényerejét. Így tette lehetővé, hogy megmenthessék, akit mindenkinél jobban szeretett. A kisfiút később Edison néven ismerte meg a világ, és tiszteli ma is.
Nekünk is vannak belső tükreink. Csodákra képesek. Vigyázzunk rájuk féltőn, hogy a másokra vetített szeretetünket minél tovább tudják többszörözni. Mert nem akkor maradunk teljesen egyedül, amikor már senkitől sem kapunk ajándékot, hanem akkor, amikor már nincs kinek adnunk.
Mondom nektek: furcsa dolog a szeretet. Egyetlen a világon, amelyet ha minél többet szórunk, sugárzunk másokra, annál több lesz önmagunknak is. Így lehetünk szegényen krőzusok, hiányában pedig dúsgazdagon is koldusszegények.
Vigyük hát szívünkben magunkkal a karácsonyfadíszek kis Edison-tükreit, hogy emberi gyarlóságainkat szüntelenül ritkítva, a tükrök egyre erősebben sugározhassanak. Így lesz újra élő kapcsolatunk azzal, akinek a születésnapját immár két évezred távlatából is évente várjuk, és azokkal a szeretteinkkel is, akik már közvetlenül mellette ünnepelnek. Azon legyünk, hogy karácsonyi gondolataink egyre több szürke hétköznapot is beragyoghassanak!
Pécs, 1995 karácsonyán
Mindíg van a világnak olyan metszete, amelet sokan nem látnak, nem érzékelnek, elfutnak mellette.
A látók számára ezek az élmények jelentik az élet értelmét, a család összetartó erejét, a barátság kötelékét. Azok az emberek, akik hozzák a tükröt, adják a szeretetet – ők viszik igazán tovább az emberi létezés igazi értelmét