Az 1920-as, 30-as évek világába kalauzolt el a Pannon Várszínház Egy csók és más semmi című előadása, melyet december 16-17-én a pécsi Harmadik Színházban mutattak be. Eisemann Mihály, Éri-Halász Imre és Békeffy László közismert slágereket felvonultató művének ősbemutatója a Magyar Színházban volt, 1932-ben. Mostani feldolgozása, melynek rendezője Vándorfi László, ugyanezt a kort idézi meg, szinte minden tekintetben.
A produkcióra tökéletesen jellemző az előadás ajánlójában olvasható, közhelyekkel teli mondat, miszerint az örökzöld operett-slágerekkel fűszerzett, finoman pikáns történet sok szerelemmel, csipetnyi naivitással és némi iróniával megspékelve garantálja az önfeledt szórakozás üdítő perceit.
A főszerepben Dr. Sáfrány, a kérlelhetetlen, mégis érző szívű ügyvéd, akihez sorra érkeznek a kuncsaftok, válási, gyerektartási ügyekkel, mindemellett a családban egy „nem tervezett” kisbaba is jelen van. Ahogy az a bohózatokban lenni szokott, a szálak összekeverednek, a szereplők viccesebbnél viccesebb szituációkba sodródnak. A párbeszédek között zenés-énekes betétek segítik átadni azt, amit szavakkal nem lehet elmondani, sőt, néha a szerzők még egy lapáttal rátettek erre, hiszen van, hogy még a dalban is megakad a hősünk, mikor eszét veszi a szerelem – ami nem is biztos, hogy annyira szívből jövő… A 80 évvel ezelőtti orfeumok világát a díszleten és a jelmezeken kívül a színpad sarkában helyet foglaló négyfős zenekar – melynek vezetője Rossa László – is kitűnően megidézi.
A Pannon Várszínház előadásának különlegessége és egyben gyenge pontja is a szereposztás, hiszen a főszereplőt – aki a darabban egy 60 év körüli férfi – a fiatal Egyed Brigitta alakítja. Ugyanez a szituáció ellenkező formában is megvalósul, amikor női szerepet férfi alakít. Vicces, de nem biztos, hogy a hitelességet segíti, főszereplő esetében semmiképp. Ugyanabba a hibába fut bele a darab, amibe a Pécsi Nemzeti Színház mindössze 15 előadást megért Cseresznyéskertje 2013 tavaszán, amelyben a középkorú földbirtokosnőt fiatal színésznő alakította, és ez rányomta a bélyegét az egész előadásra. Talán szerencsésebb ilyenkor vendégművészt felkérni, ha a társulatban nincs a szerephez illő korú színész.
Az előadás összeérett, mindenki pontos, a jellemek és a szituációk kidolgozottak, hibátlanok. Mégis úgy érezhetjük, valami hiányzik. A poénok előre kiszámíthatók, és rendre úgy is sülnek el, ahogy várjuk, nincs semmi izgalom, semmi meglepetés, semmi váratlan fordulat. Nem örömjátékot látunk, amiben sziporkázik mindenki, és a közönség hahotázik, hanem amolyan zsebkendőbe kuncorászós nyugdíjas matiné előadást. Egy ilyen darab, aminek a témája a szerelem, a jog, tálcán kínálja az aktualizálás lehetőségét. A mai korra való utalás elvétve ugyan megjelenik – például a fiatal bírók a mai kor 30-as cégvezetőire utalhatnak –, de bőven lenne rá még alkalom, a tehetséges fiatal társulat ennél sokkal többet elbírna.
Az étkezéshez hasonlítva, azt mondhatnám, az előadás olyan, mint a menzakaja – jól lehet lakni vele, de nincs benne meg az a plusz, ami miatt évek múltán is visszaemlékszem rá. Úgy, mint például arra az 1993-as pécsi Don Pasquale előadásra, amelyben – Isten nyugosztalja – Gregor József a vígopera címszerepét játszva eképp fakadt ki, miután újdonsült felesége kiforgatta a vagyonából: „úgy hiányzott nekem ez a házasság, mint a kétkulcsos ÁFA”.
(Fotók: Pannon Várszínház)
Hozzászólások