Bekopogtak. Késő délután. A lépcsőházunk minden ajtaján. Szegény, beteg, mozgássérült, kilátástalan életet élő gyerekek számára gyűjtöttek. Akár pár száz forint is segít. Írásos dokumentum, képes igazolvány. Tartózkodó magatartás. És az ember ad, amíg van miből. Abból a kevésből. Titokban, abban bízva, majd bőségesen visszakapjuk. Valamikor, valakitől. Hiszen a Szeretet Ünnepe közeledik.
Laci, a közmunkás mintegy két hétig „dolgozott” az iskola – munkahelyem – előadótermének felújításán. Nem rajta múlott, hogy legtöbbször nem volt ott, vagy nem érkezett időben a beépítendő anyag, máskor épp a kellő szerszám hiányzott, és volt úgy, hogy mindkettő. Sőt, olyan is volt, hogy otthonról kellett hozni a célszerszámot. Néha én is segítségére siettem, mint jó „házigazda” pár szerszámmal, jó tanáccsal. Egy napon kissé szégyenlősen szólt hozzám.
– Lehetek egy kissé szemtelen? Ki tudnál segíteni 200 forinttal?
Kisegítettem. Pár zsemlét, kevés felvágottat vásárolt. Másnap visszaadta. Aztán ez megismétlődött egypárszor. Volt úgy, hogy cigire kért kölcsön. Aztán egy pénteki napon befejezte a munkát. Láttam, őrlődik magában. A csütörtöki 250 forintot nem tudja megadni. Lesütött szemmel szedelődzködött. Aztán hétfőre már csak a visszamaradt parketta darabok emlékeztettek reája. Jó gazdaként összeszedtem a hulladékot, a tárolóba vittem. Majd jó lesz valamire.
Lassan el is feledtem, amikor Mikulás napján megérkezett. Becsöngetett. Azt mondta, „visszarendelték” parkettát javítani, majd hamisan mosolyogva tenyerembe tette az adósságát, a 250 forintot. És én akkor megint hinni kezdtem a Mikulásban.
Nagyon hiányzik a W 555-ös. Vele szinte minden reggel találkoztam a vásárcsarnok előtt. Zöld khaki színű mackónadrágjában, kopott anorákban végigkutatja a kukákat, csikkeket keresve. Remegő kézzel gyűjti össze, ha valamelyikük ég, azt rögtön el is szívja. A kopott, kifakult sísapkáján a W 555-ös felirat volt látható. Egyik reggel a kukába nyúlt és kiszedett egy használt, de még viselhető bőrcipőt. Odamérte a magáéhoz. Akkor láttam, hogy a lábán lévő edzőcipő imitt-amott lyukas, nem éppen téli lábbeli. Szomorúan legyintve letette a fém szemétkosár mellé. Nem volt megfelelő méretű. Túl nagy volt. Tudom, városunkban nagyon sok szemetes kuka van, de ma sem tudhatom, talált-e bennük egy megfelelő méretű cipőt vagy netalán-tán bakancsot. Mert hogyha nem, szívesen adnék neki egyet. Kissé használt, de még jó, hordható. Hiszen úgyis egy (méretű) cipőben járunk. Sokan. Egyre többen.
Rövidesen ránk köszönt a Szeretet Ünnepe. Vajon mikor jön el a Szeretet Éve?
Megható történet, elbeszélés. A legfájóbb az, hogy igaz! Nagyon jól írtad meg András, gratulálok ahhoz is, az emberséges hozzáálláshoz is!
Lehet, Karácsonyhoz közeledve empatikusabbak vagyunk. Ez hiányzik a mindennapjainkból. Egyébként, köszönöm!