Néhány hónapja a Mindentudás Egyetemén tartott előadásomban az atomerőművek építése és működtetése mellett érveltem. Elmondtam, hogy „sugárözönben élünk”, és ehhez a megszokott sugárzáshoz csak jelentéktelen többletet ad az atomipar. Barátaim a paksi üzemzavar híreit hallva megkérdezték, a történtek fényében nem akarom-e átértékelni, módosítani álláspontomat.
A válaszom egyértelmű, továbbra is az atomerőművek pártján állok, nem történt semmi olyan, ami az ellenkezőjéről győzött volna meg. Érdemes végiggondolni még egyszer, hogy mi is történt Pakson. A menetrendszerűen esedékes karbantartásra leállított 2. blokk reaktorából kiemelték a fűtőelemeket és egy vízzel teli medencében hozzáláttak a fűtőelem-kazetták tisztításához. A munka közben váratlanul radioaktív gázok megjelenését észlelték. A részleteket majd vizsgálat tárja fel, ennek során tisztázzák, hogy műszaki hiba, emberi mulasztás vagy a kettő együttese váltotta ki a sugárzás fellépését. Valószínűleg egy ideig nem, vagy nem kellő mértékben hűtötték a fűtőelemeket, ezért azoknak a burkolata megrepedt és a gáznemű, illékony anyagok kiszabadultak.
Az atomerőművekben az urán atommagok hasadásából nyernek energiát. A nehéz atommag két részre hasad, két közepesen nehéz atommag jön létre. Az urán mag nagyon sokféleképpen hasadhat ketté, például keletkezhet párban jód és itterbium, vagy xenon és cirkónium, vagy cézium és nióbium, vagy bárium és molibdén és sok-sok másféle pár. A keletkezett atommagok jórésze radioaktív, később sugárzások kibocsátásával átalakul. A hasadásban felszabaduló magenergia nagyobbrészt a hasadási termékek mozgási energiájában, kisebb részben a radioaktív magok sugárzásaiban jelenik meg. A mozgó atommagok, részecskék lefékeződnek, mozgási energiájuk hővé alakul. Ezt a hőt vezetjük el az atomreaktor hűtővizével, ebből lesz végül a villamos energia.
Az üzemanyag 9 milliméter magas, 7,6 mm átmérőjű urán-dioxid pasztillák formájában kerül a 2,5 méter hosszú, vékony fűtőelempálcákba. A fémötvözetből készült burkolat hermetikusan magába zárja az urán pasztillákat. A hasadás során gázhalmazállapotú és illékony elemek is keletkeznek, a fűtőelempálca kialakításakor ezeknek természetesen eleve helyet hagynak. Ha a fűtőelempálca nem kap kellő hűtést, akkor nagyon nagy hőterhelést kell a fémfalnak elviselnie. Ez igaz akkor is, ha éppen nem zajlik maghasadás, ha a kazetta nem a működő reaktorban van, hanem például egy tisztító berendezésben, mint a mostani esetnél. A már használt fűtőelemekben ugyanis ott vannak a hasadás során keletkezett sugárzó atommagok, a sugárzások a reaktoron kívül is termelik a hőt. Az extrém hőterhelés hatására a pálca burkolatának megrepedése már elég ahhoz, hogy a gáznemű és az illékony elemek, vegyületek kiszabaduljanak. A levegőbe kijutott sugárzó anyagok megnövelték a dolgozók és a lakosság sugárterhelését. Biztonságunk, egészségünk szempontjából az a kérdés, hogy mekkora volt ez a növekedés.
Az atomerőmű, a magyar hatóságok, kutatóintézetek, külföldi környezetvédők egymástól független mérései mind ugyanazt mutatták: egy néhány órás időszakot leszámítva a környezetben nem lehet kimutatni sugárterhelés növekedést, a mérések a megszokott háttérsugárzást mutatják. A természetes háttérsugárzás több forrásból ered. Kapunk sugárzást a Napból, a világűrből, a Föld mélyéből, a talajból, a talajban megtalálható sugárzó anyagok az élelmiszerekkel a szervezetünkbe is bejutnak, lakásunkba a mélyből radongáz szivároghat, sugározhat a ház fala. Ezek a sugárzások elválaszthatatlanok a világegyetemtől, részei a természetnek. Az élőlények sora, köztük az ember is, létezése óta ebben a természetes sugárözönben él.
Az atomenergia megismerése és felszabadítása után a 20. század második felétől az emberi tevékenység is juttat sugárzó anyagokat a környezetbe. A szakemberek szerint bármilyen sugárdózis együtt jár valamennyi kockázattal, ezért az emberek sugárterhelését az ésszerűség határáig csökkenteni igyekeznek. (A nagyon kis dózisok hatásáról tudományos viták folynak, jótékony hatásuk sem zárható ki.) A hatóságok korlátokat szabnak meg, maximálják, hogy a befolyásolhatatlan természetes háttérsugárzáson kívül mennyi plusz sugárterhelés érheti az embereket. (Az orvosi diagnosztikai és terápiás sugárterhelésnek nincs hatósági korlátja.) A természetes háttérsugárzás átlagértéke Magyarországon 3 millisievert (mSv) évente. (Az egység meghatározásába nem bonyolódunk bele, mivel csak az arányok lesznek érdekesek.) A törvényben megszabott lakossági dóziskorlát évi 1 mSv, tehát a természetes egyharmada. A foglalkozásszerűen sugárforrásokkal ténykedőkre más, magasabb korlát vonatkozik: ők ötéves átlagban évi 20 mSv dózist kaphatnak, az érték egyik évben sem haladhatja meg az 50 msV nagyságot. A 20 mSv a hazai háttér közel hétszerese, mégsem kell aggódni. A háttérsugárzás a talaj anyagösszetételétől, a kőzettípusoktól függően nagyon változatos értékeket mutat a Föld különböző pontjain. Iránban, Indiában, Brazíliában vannak olyan területek, ahol a háttérsugárzás a nálunk mért érték 10-20-szorosa. Ezeken a területeken is régóta élnek emberek, akik éppoly mértékben egészségesek vagy betegek, mint mi, tehát a nagyságrenddel nagyobb háttérsugárzást is normálisnak tekinti az emberi szervezet. A sugárveszélyes munkahelyeken pontosan mérik, mekkora dózis érte az egyes embereket. Magyarországon sokéves tapasztalat, hogy a kapott dózis legalább egy nagyságrenddel (tehát tízes faktorral) kisebb a megengedettnél. A lakosságnál még nagyobb a különbség. A Paksi Atomerőmű közvetlen környezetében élők évi többlet sugárterhelése az 1984-2000 években 4 nagyságrenddel, vagyis tízezerszer volt kisebb a természetes eredetű sugárterhelésnél. Ezekhez az adatokhoz kell mérni a mostani mérési eredményeket. Egyetlen napon, azon belül mindössze két óra hosszat mértek Budapesten az üzemzavar után a természetes hátteret 10%-kal meghaladó értéket. Ekkora ingadozás egyébként természetes okokból is felléphet. Pakson nagyobb mértékben haladta meg rövid időre a sugárzás a hátteret. A számok ismeretében valóban felelősen kijelenthető, hogy a lakosságot semmiféle veszély sem fenyegette és nem fenyegeti.
Az atomerőmű vezetése az eseményt először üzemzavarnak, később súlyos üzemzavarnak minősítette. Egyes sajtótermékek sokkal súlyosabb kifejezésekkel illették a történteket. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség éppen a lakosság és a sajtó közérthető tájékoztatása érdekében dolgozta ki 1990-ben a „nemzetközi nukleáris esemény skálát”. Az esetlegesen előforduló nukleáris baleseteket 7 osztályba sorolták, az 1-3. csoport üzemzavarnak, a 4-7. csoport balesetnek minősül. Az esemény besorolásának az egyöntetűség és az összehasonlíthatóság érdekében részletes szabályai vannak, a részletekre itt nem térhetünk ki. A skálán a 2. fokozat az „üzemzavar”, a 3. pedig a „súlyos üzemzavar”. Sima üzemzavarnál nincs környezeti hatás, a hatások az erőművön belül maradnak. Súlyos üzemzavarnál igen kis mértékű kibocsátás történik, a lakosság sugárterhelése az előírt korlát tört része, ez pontosan jellemzi a mostani paksi történéseket.
A legsúlyosabb balesetek a skála bevezetése előtt történtek, de a legfontosabb eseményeket utólag besorolták. Az 5. fokozatba, a telephelyen kívüli kockázattal járó baleset kategóriájába került az 1979-ben történt Three-Mile Island-i (USA) atomerőműi baleset. Operátori hiba miatt egy üzemzavarnál az aktív zóna hűtés nélkül maradt, a fűtőelemek egy része megolvadt, de a reaktort körülvevő épületnek köszönhetően csak gázok jutottak ki a környezetbe. Nem így Csernobilban, ahol nagy mennyiségű radioaktív anyag került ki. Ez az esemény a skálán a 7. fokozatba került, minősítése nagyon súlyos baleset. Súlyos felelőtlenség a paksi üzemzavart a csernobili tragédiával összekeverni, egy napon említeni.
Szóljon hozzá!