A negyedik nap

A kellemes ebédet hatalmas mennydörgés, zavarta meg.  A villámlást nem is észlelték, olyan hirtelen történt, hogy az ég elborult és a nyári zápor zuhogni kezdett. A következő villámlás és dörgés csak néhány másodpercet váratott magára, majd a vihar újra és újra megmutatta erejét. Mindez nem volt teljesen váratlan, mert előre jelezték a több hullámban átvonuló veszélyt. Hamarabb érkezett, azonban ez esélyt adott arra, hogy hamarabb is távozik. Bálint is erre gondolt, ebben reménykedett. Nagyon készült a mai estére. Felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépve nézte az esőt. Aggodalommal figyelte annak erejét, bőségét. A közeli erdőre, a kukoricaföldre, és a kettő közötti fedetlen magaslesre gondolt. A mai lesz a negyedik alkalom, amikor kimegy, és ha az időjárás engedi, kint tölti az egész éjszakát. Közel két évtizedes vadászmúlttal, tapasztalattal és emlékekkel rendelkezett, mégis ritkán érzett ahhoz hasonló feszültséggel teljes várakozást, mint ami néhány napja, azon a hihetetlen és felejthetetlen estén tört rá. Végig peregtek előtte a hétfőn kezdődött események.

A tervezettől később tudott elindulni, már sötétben érkezett az erdő sarkához. A félhold sejtelmesen bujkált a felhők között, a csillagok évmilliós fényükkel is úgy ragyogtak, mintha csak aznap születtek volna. A búzatarló ezüstös hátterében szabad szemmel is jól lehetett látni, de Bálintnak az erdő és a kukorica közötti füvesen is csak a biztonságos elbíráláshoz kellett volna a keresőtávcső. Lassú léptekkel ballagott a magasles felé, régen nem volt már azon a területen. Tíz-tizenkét méterenként megállt, figyelte a kukoricatáblából hallatszó neszeket, zörejeket. Már nagyon ritkán tévedett, a vaddisznóktól származó hangokat pedig teljes bizonyossággal felismerte, távolságukat megközelítő pontossággal megbecsülte. Vadászmesterük szerint egy nagy vadkan jár a környéken, legyen óvatos. Azon a napon a várttól halkabb volt az este. Bálint a magaslesre felkapaszkodva elégedetten nézett körül. A sűrű kukoricaszárak közé ugyan nem látott be, de az előttük lévő, néhány napja levágott füves területen egészen jól lehetett látni, hacsak a felhők ezt másként nem akarták. Valójában ez persze nem is a felhőkön múlott, hiszen a szél játszik velük, és terelgeti őket előre, hátra, jobbra, balra, mikor milyen kedve van. Nem törődik a vadásszal, az állatokkal, s nem tudni mikor milyen titokzatos erő és akarat mozgatja, mint ahogy azt sem, hogy mikor, kinek akar kedvezni. Alig telt el két óra hossza, amikor nagy felhő úszott a hold elé, nem sok esélyt adva a vadásznak. Bálint a távcsövet szeme elé emelve kutatott a sötétben, majd az apró neszeket hallgatva küzdött a mind erősödő álmossággal. Nem aludt az éjjel, határidős munkát kellett befejeznie és délelőtt leadnia az igazgatóságon. A fáradtság most pókhálószerűen kezdte körbefonni, és talán győzedelmeskedik is felette, amikor különös borzongás futott végig a gerincén. Úgy érezte valaki figyeli, valaki azt várja, mikor alszik el. Óvatos, lassú mozdulattal emelte fel távcsövét és a már újra erősödő fényben a kukoricás szélét vizsgálta. Meglepetésében csaknem felkiáltott! Vele szemben, alig több mint tíz méterre, hatalmas vadkan feje látszott ki a kukoricaszárak közül, és semmi kétség: őt nézi! Ilyen élményben még nem volt része, mozdulatlanul meredt az élettelen üvegen át jól látható agyarakra. Be kellett csuknia a szemét egy pillanatra, és mire kinyitotta, már csak a kukoricaszárakat látta. Mindez annyira hihetetlen volt, hogy ha néhány másodperc múlva nem hallja meg a távolodó csörtetést, maga sem hiszi el, hogy megtörtént. Óráját meg sem nézte, mert az időnek nem sok jelentőséget tulajdonított egy ilyen öreg vadkannál. Ki tudja, hogy rendszeres útját kívánta-e megtenni, vagy csak éppen arra járt a bőséges kínálatot vizsgálva. Bálint sem tudhatta találkoznak-e még itt, vagy másutt a közeli napokban. Minél jobban gondolkodott azonban ezen a lehetőségen, annál furcsább és különös érzések kerítették hatalmukba. Máskor is előfordult, hogy egy-egy eseményt átélve úgy érezte, ezt már megálmodta egyszer, vagy már megtörtént vele, mert annyira ismerősnek tűntek az éppen pergő mozzanatok. Általában csak mosolygott ilyenkor, és nem sok jelentőséget tulajdonított a képzelet játékának. Most azonban nem tudott szabadulni attól az egyre erősödő érzéstől, hogy ezt a helyzetet tényleg nem először éli át!  Úgy vélte, egy nagy alvás jót fog tenni. Csendesen összepakolt és hazament.

Az alvás, a reggeli ébredés nem sok változást hozott Bálint gondolataiban. Tudta, újra és újra ki kell mennie, keresni kell a találkozást a nagy kannal. Senkinek nem beszélt az esti kalandról. Egész nap csak tervezgetett, alig tudott munkájára koncentrálni. Jól ismerte a területet, az állatok szokásait, számtalanszor sikerült már pontosan, vagy legalább nagyjából beváló terveket kidolgoznia. Persze csalódások, tévedések is érték, olykor a balszerencse szegődött mellé, de ezt – ha bosszantotta, vagy szomorította is – soha nem érte meg kudarcként, mert mindig lelkiismeretesen készült és cselekedett. Ahogy öreg mestereitől tanulta, hideg puskacsővel is tudott elégedetten hazamenni, az erdőzúgás már önmagában élményt adott számára. A rendszeres csendes megfigyelések eredményeként jó eséllyel ki tudta számítani a gidáját vezető suta útvonalát, az őzbak megjelenését, vagy akár egy malacos koca mozgását is. No de egy magányos vadkan… az egészen más. Néha napokon át szinte pontosan ugyanott halad, aztán eltűnik és hosszú ideig senki sem látja. Területet, útvonalat, vagy időpontot vált. Fáradságos munkával és kellő szakértelemmel ez gyakran kideríthető, csak nagyon sok idő kell hozzá. Bálint fejében is kavarogtak a gondolatok, kereste a legjobbnak vélt helyet. Az előző napi találkozás azért lepte meg, mert arra számított, hogy a vaddisznók a fák közül mennek majd át a kukoricásba, azonban a nagy kan ezt fordítva akarta, ha egyáltalán ki akart jönni. Szagot nem kaphatott, hangot, mocorgást nem hallhatott, látni sem láthatta meg, de valahogy mintha mégis ez történt volna, hacsak… hacsak nem érezte meg ugyanazt, amit ő: valaki figyeli! Igen, Bálint ezt nem tartotta lehetetlennek! Vadásztársai közül többen vitatták azt a véleményét, miszerint az erdei állatok olykor képesek megérezni a vadász jelenlétét és szándékát, azonban ő ezt meggyőződéssel hitte és vallotta. Számtalanszor fordult elő, hogy amikor konkrét céllal várakozott az elejtendő bakra, szarvasbikára, vagy vadkanra, akkor más állatok nyugodtan legelésztek, turkáltak a les közelében, mintha csak tudták volna: most biztonságban vannak.

A délutánt Bálint már képtelen volt az irodában tölteni. Megértő főnöke belegyezésével hamarabb elmehetett, és azonnal a kukoricás felé vette az irányt. Alaposan tanulmányozni akarta a területet. Tapasztalatai szerint a mezőgazdasági földek szélén tett kora délutáni bejárás nem befolyásolja az esti vadászat sikerét. Először a lest és környékét vizsgálta meg. Láthatta, nem kapott rossz tanácsot, amikor vadászmesterük ezt a helyet javasolta, mert a lestől jobbra kevesebb, mint hetven méterre széles váltó jelezte az állatok mozgását. A kukoricatáblát annak környékén alaposan helybenhagyták. A fák mögötti bokrok között kis patak csordogált, ideális búvó- és pihenőhelyet kínálva a szomjazóknak. Ahogy mondani szokták, „nyom, nyom hátán”, de a nagy vadkanét ott nem lehetett felfedezni. A lestől balra még mintegy harminc-harmincöt méterre tartott a kukoricatábla, azután egy széles füves rész, majd erdősáv következett. Úgy tűnt, érdemes ide visszajönni. Az estére ígért gyenge szelet jobbról, a váltó felől várta, az erősödő holdat az előrejelzés szerint majd csak kevés felhő zavarja. A délutánra valószínűsített rövid zápor pedig akár előnyére is válhat a vadászatnak. Bálint örömmel látta, amit este nem vehetett észre, hogy a lesről világosban milyen jól és mélyen belátható a kukoricatábla bal oldala melletti, itt-ott bokrokkal tarkított füves terület jelentős része. Ez arra ösztönözte, hogy már viszonylag korán kimenjen, hátha a nagy füvesen is megjelenik valamit. Egy órát sem töltött a területen, majd hazatért és készült az esti, várhatóan reggelig tartó vadászatra. A búcsúzó napsugarak már a lesen találták.

A vadásztársaság területén augusztus második felére már csak a kukorica és a burgonya maradt, amit az állatok dézsmálhattak. Nem tétlenkedtek, itt-ott komoly károkat okoztak a gazdáknak. A gazdák pedig? Ahány, annyiféle! Az egyik a békés és reális megegyezésre törekszik. A másik pedig minden létező és nem létező kárát a vadásztársaságra kívánja hárítani, függetlenül attól, hogy ki mit tett a vadkár megelőzésében. Van olyan gazda, aki kéri a magaslest a földje mellé, és biztosítja a terület bejárásának lehetőségét, azonban olyan is akad, akinek gabona- vagy kukoricatáblája szinte egybeér az erdővel, és a meglőtt állat kihúzásának nyomait ugyanúgy nehezményezi, mint azt, ha nincs sikeres vadászat az ő földje közelében.   Bálint a magaslesen ülve azon gondolkodott, hogy ezen a téren is nagyot változott a világ. Manapság sokkal nehezebb egyezségre jutni a viszonylag kis területekkel rendelkező egyéni gazdálkodókkal, mint régen, amikor a hatalmas táblák néhány százalékos vesztesége jóval könnyebben kezelhető problémákat okozott. Persze őket is meg lehet érteni, hiszen akinek terménye harmadát letarolják, azt nem vigasztalja, hogy másnak több száz méterrel arrébb alig van kára, és nagyszerű a termése. Biztos, hogy új megoldásokat és eljárásokat kell kitalálni, és talán a jogszabályok is hoznak valami változást – fűzte tovább sajátos monológját –, hiszen nem lehet megoldás a „mindent bekerítek” módszer. Szomorúan tapasztalta ugyanis, hogy a szomszédos társaságok területén kilométeres hosszban emelnek kerítéseket, gátolva ezzel a vad mozgását, szűkítve természetes életterét, akadályozva a vérfrissítést, és nem utolsósorban saját és mások vadászatát. Volt ideje elmélkedni, hiszen valóban korán kiérkezett. Hét órára már elhelyezkedett, nézelődött és próbálta fejben megoldani a világ gondjait. Nem volt naiv, nem bízott ennek sikerében, azonban esetenként jutottak eszébe jó ötletek, okos tanácsok, amelyeket hasznosíthattak a társaság életében. Elégedetten gondolt a legutóbbi közgyűlésre, amely javaslatára elfogadta, hogy a vadkárelhárításon eredményes vendégvadász egy nem trófeás vad elejtésére jogosító ajándék meghívást kapjon a társaságtól, amit bármikor beválthat. Elmélkedéséből egy őzbak riasztása zavarta fel. Kicsit elszégyellte magát, amiért figyelme elkalandozott. Hamarosan egy suta ballagott be a kukoricába a már jól ismert váltón, majd nem sokkal később egy szarvastehén a borjával. Úgy látszott a délutáni néhány esőcsepp megmozgatta őket, újabb probléma elé állítva vadászunkat. Ha a vadkanra vár, akkor a többiek háborítatlanul tarolhatnak, ha megzavarja őket, sosem lesz meg a kan! Ezt a problémát valamennyi vadász ismeri, ki így, ki úgy próbálja kezelni. Ezen a napon Bálint nem tudott sokáig töprengeni, mert megint hihetetlen események történtek. Kevéssel múlt nyolc óra, még jól lehetett látni, amikor a kukoricás bal oldalán, mélyen a füves területen, egy addig ismeretlen távoli „bokorféle” lett gyanús. A távcső semmi kétséget nem hagyott, a bokrok között egy nagy vaddisznó turkált az erdő szélén. A lesről nem lehetett biztonságosan elbírálni és rálőni, azonban jó esély mutatkozott megközelítésére úgy, hogy a kukoricatábla takarásában el lehetett menni annak sarkáig. Ott óvatosan kinézve, kibújva, kiosonva elképzelhetőnek látszott egy kedvező pozíció elérése. A vadász ezzel próbálkozott. Halkan lejött a lesről és néhány méter múlva már takarta a kukorica, felállva is haladhatott. Lassan, csendben lépett, erős szívdobogást, enyhe remegést érzett. Elérte a kukoricatábla sarkát. Önmagát nyugtatva, nagyokat lélegezve várt néhány másodpercet. Bízott magában, szabadkézből is kitűnő lövő volt. Előbb csak a fejét dugta ki, és már szabad szemmel is látta a vaddisznót, mert az valamivel közelebb jött. Háttal állt, és látszólag gondtalanul turkált. A formája, mozgása, magányossága kant sejtetett.  Bálint a távcsőben is megnézte, mert teljesen biztos akart lenni a dolgában, azonban a távcső párásodni kezdett. Döbbenten vette le a szeméről és látta, hogy nem a távcső párásodik, hanem az erdőből indul ki egy párafüggöny, amely egyre gyorsabban takarja el az erdőszélét bokrostól, vaddisznóstól. Szinte megkövülten állt a tündérmesébe illő jelenség előtt, hiszen olyan volt, mintha az erdő szelleme akarná megvédeni az öreg kant. Nem először tapasztalt hirtelen pára- vagy ködképződést, de ezek a másodpercek megbabonázták. Percekig várakozott, majd csendesen visszatért a magaslesre. Ahogy leült, a pára eloszlott. Látni vélte még a fák felé ballagó vaddisznót, de már maga sem tudta, hogy ez a valóság, vagy a képzelet játszik vele. Emlékeiben kutatott, az idősebb vadásztársak elbeszéléseit elevenítette fel. Nem emlékezett hasonló történetre, amikor a lövés előtti másodpercekben pára burkolja be a két egymást követő napon látott nagyvadat. Nem bosszankodott, nem érzett csalódást, inkább örült a különleges élménynek. Úgy vélte, ezek után ezt a vaddisznót ma már akkor sem lőné meg, ha itt sétálna előtte. Hogy mi lesz majd a legközelebbi találkozáskor? Azt még nem döntötte el. Mivel a nagy kannak megkegyelmezett, és tudta, három napig nem lesz alkalma visszatérni, a vadkárelhárítási feladatokra gondolt és csendben várakozott. A kukoricatáblából innen-onnan roppanások hallatszottak, őzek, szarvasok eszegethettek. Kilenc óra körül járt az idő, amikor a fák közül, a váltó felől halk, majd erősödő zörgés indult el. Bálint tűzkész állapotba helyezte fegyverét, bár a hangok nem disznókra utaltak. Hamarosan szarvasok jelentek meg. Négyet jól látott, és nem tudhatta mennyi van még a fák között. A közelgő szarvasbőgésre gondolva örült a teheneknek és ünőknek, amelyek majd idecsalogatják a bikákat. Volt rá engedélyük, mégsem akart ünőt lőni, mert hátha abba lesz szerelmes a legdélcegebb szarvasfiú. Ezért, hogy szó ne érje a ház elejét – bár nem szerette ezt a megoldást – riasztólövést adott le. Ahogy várta, őrületes másodpercek következtek. A rudli visszafelé, a kukoricában lévő állatok részben kifelé, részben befelé rohantak. Rövid ideig óriási káosz keletkezett, aztán minden elcsendesült. Bálint pontosan tudta, ez a csend egy kiszámíthatatlan átmeneti állapot. A riasztólövés és az azt követő rohanás akár reggelig is távol tarthatja az állatokat, azonban olyan esetekre is emlékezett, amikor süldő elejtése után még a zsigerelést sem fejezte be, máris újabb konda érkezett. Ezért csendben tovább várakozott és szövögette világmegváltó terveit. A kellemes nyári estén enyhe szellő zörgette a leveleket. A hold szépen megvilágította a háta mögött húzódó erdősávot és a váltó kijáratát. Az erősödő álmossággal küzdő vadász lehunyta szemét, és a nagy kanról ábrándozott, amely a bokrokat zörgeti. Felriadt, mert valami valóban zörgött a fák között, valahol a kis patak mentén. Gyakorlott füle azonnal felismerte a közeledő disznókat, de Bálint azt is érzékelte, hogy közben a szél enyhült és megfordult, a váltó felé vitte, vihette a szagot. Jól ismerte és vallotta a „vadásznak sötétben a füle a szeme” mondást, ezért óvatosan felállt és a fák felé fordulva feszülten figyelt, fegyverét már kezében tartotta. A zajok és zörejek alapján szinte látta, ahogy a konda megközelíti a váltót, ott a vaddisznók megállnak, percekig várakoznak, majd visszafordulnak egy nagy félkört leírva. A puskát lövésre kész állapotban tartva várakozott, és nem hiába. A lestől balra, mintegy ötven méterre először malacok jöttek ki, majd egy koca, aztán három süldő. Átlósan igyekeztek vissza a kukoricatáblába. Az első két malac már majdnem elérte azt, de Bálint sem őket, sem a kocát nem akarta bántani, ezért gyors célzás után rálőtt az egyik süldőre. A lövésre a konda őrült vágtával rohant vissza a fák közé, a szerencsétlenül járt süldő nem mozdult többé.

A szombat délután megint csak a tervezgetéssel és készülődéssel telt el. A várakozást és a belső feszültséget már nem lehetett fokozni. A család megértő volt, felesége maga is szívesen kísérte el párját olykor-olykor egy-egy vadászatra. Nem udvariasságból, vagy kényszerből, még csak nem is kíváncsiságból. Ott lobogott benne a szenvedély, a vágyakozás, az erdő, a természet szeretete. Valószínű kiváló vadász lett volna belőle, ha a körülmények számára kedvezőbben alakulnak. Bálint ezt nagyra értékelte, és az autóban ülve is hálával gondolt feleségére, aki segített felkészülnie az éjszakai vadászatokra. Megint ez történt, az előző napokhoz képest kedvezőtlenebb előjelekkel. Közepes szelet, és felhős égboltot ígértek. Nem tudott korán elindulni, nyolc óra körül ért ki a területre. Úgy gondolta, előbb azt a füves, bokros részt vizsgálja át és figyeli meg, ahol legutóbb látta a nagy disznót. Ezért a kukoricatábla lessel szemben lévő oldalán állt meg és a tábla, valamint az erdő között cserkelt a les felé. Lassan ment, gyakran megállt, távcsövezett, hallgatózott, azonban csak két őzet látott. Ugyanakkor egyértelmű nyomait találta rendszeres túrásoknak. Már csaknem sötétben érkezett meg a kukoricatábla azon sarkához, ahonnan előző alkalommal – akkor a les felől jőve – felfedezte a vaddisznót az erdőszélen. Balra fordult a magasles irányába és távcsövével kutatta a területet. A les vonalába érve alig hitt a szemének: ott állt a nagy kan, és megint úgy tett, mintha őt nézné! Ez lehetetlen – futott át az agyán, de nem akart megmozdulni, mert a szele jó volt. Aztán hihetetlen lassan leengedte a távcsövet, és a puskáért nyúlt. A keze félúton megállt. Ott állt a  nagy kan, kevesebb mint negyven méterre. Bálint egyre inkább úgy érezte, sohasem lenne büszke arra, ha most, szinte néhány lépésről lőne, mert egy ilyen vaddisznó elejtése nem történhet méltatlan körülmények között. Nem értette a vadkan viselkedését, olyan volt, mintha nem félne, vagy mintha rá várt volna valamiért. Bálint két lépést tett előre, amikor a disznó horkantott és bekocogott a kukoricásba, nagyjából ott, ahol először meglátta. Felült a lesre és enyhén remegett az átélt izgalomtól. Nem bánta meg, hogy nem lőtt, biztosan érezte lesz még rá alkalma. Megint kezdte hatalmába keríteni a „már megtörtént egyszer” érzése, amikor az emlékek, a gondolatok, az álmok és a valóság csodálatos keveredése tisztulni kezdett. Eszébe jutott egy régi történet. Hat-hét évvel ezelőtt, éppen így nyár végén, egy vendégvadász – a kísérő intelme ellenére – lelőtt egy fiatal kocát, amely késői malacokat vezetett. A szétszaladt apróságok közül egyet megtaláltak elhullva, de a többi sorsáról semmit sem lehet tudni. Azaz, az egyikkel ő találkozott október elején, pontosan ezen a helyen, amikor még lábon állt a kukorica. A malac a les mellett turkált, majdnem pontosan ott, ahol most a vadkan állt. Bálint gyalogosan csendben ballagott az úton, észrevette az éppenséggel már lőhető malacot. Levette válláról a puskáját és megcélozta, amikor az szembefordult vele, és nézett. A puska nem szólalt meg, a malac pedig szinte ugyanott befutott a kukoricásba, ahol most a másik, ha az másik volt egyáltalán. Bálint ugyanis egyre erősebben hitte, hogy az a malac, és ez a vadkan ugyanaz, és kettőjük lovagias küzdelme már akkor elrendeltetett. Volt ideje gondolkodni azon az estén, mert alig történt valami. A holdfénynek csak olykor-olykor sikerült áttörnie a felhőket, ennek ellenére alig mozogtak az állatok. Éjfél körül közeli zörgés zavarta meg a csendet. Hol erősödött, hol elhalkult a fák között. A hangok szarvasbikát sejtettek, amely azonban nem mutatta meg magát. Jelenléte így is megelégedést okozott, hiszen közeledett a szeptember, a bőgés ideje. A bikák területen tartása, etetése, sikeres vadászatuk előkészítése fontos feladatként szerepelt a társaság életében, és Bálint örült munkájuk eredményének.

A vasárnap délutáni időjárás nem akart javulni. Az erős szél újabb és újabb felhőket hozott, gyakran esett az eső, a villámokat dörgések kísérték. Az újabb előrejelzések szerint csak a késő esti óráktól várható javulás, reggelre viszont már egészen barátságos időt ígértek. Bálintot mindez nem vigasztalta. Bosszankodott, hogy társaságuknál kevés a tetővel ellátott les, teljesen zárhatót pedig csak két helyre állítottak. Szerette volna, ha ezen javítanak – lám-lám most is milyen jó lenne –, azonban a vadásztársak véleménye és „leskészítési hajlandósága” erősen eltérő. Egyetlen megoldás kínálkozott számára. Kora este autóval kimegy a területre, abban megvárja a vihar elvonulását, és a hajnali világosságot segítségül hívva megpróbálkozik megkeresni a nagy kant. Bálint ezt a megoldást választotta. A józan ész ellentmondott annak, hogy ugyanazon disznót, ugyanaz a vadász, ugyanott egy héten belül négyszer is meglássa, de ahogy a fiatal Gyuri vadőr szokott fogalmazni: „Bálint bátyám, sosem lehet tudni!” Egyébként is szerette a korai cserkelést. A sötétségből kibontakozó fények és árnyak csodálatos világával sohasem tudott betelni. Az új élet születésének élményéhez hasonlította, amikor a fekete tömegből foltok, a foltokból fák, bokrok, füvek, virágok, állatok lesznek. Szerette az ébredő madarak énekét, és olykor csak azért nem lőtt a felbukkanó állatra, hogy a hajnal szépségét ne törje szét. Ugyanakkor kedvelte a reggeli vadászatok különös hangulatát. Súlyos agancsok és nagy agyarak tanúskodnak azok sikereiről. Sohasem tudta megmagyarázni, hogy miért vannak olyan napok és pillanatok, amikor nem kívánja a fegyver elsütését, máskor pedig lobogó szenvedély űzi a sikeres vadászatért. Most is így érzett. Gondosan válogatta ruházatát, felszerelését, hiszen vizes fűre, sárra egyaránt számítani kellett. Eldöntötte, nem ül fel a lesre, hanem újra a füves, bokros részt választja, azt, ahol a túrásokat találta.

Sötétben érkezett a kukoricatábla túlsó széléhez. A holdat még felhők takarták. Az autót messzebb hagyta, legalább háromszáz métert gyalogolt a sáros földúton. Erre valószínű nem lett volna szükség, de már nem tudott nyugodtan ülni, mozogni akart. Nem használt lámpát, teljes sötétben és csendben kívánta elérni a füves első bokrait. Nem adott sok esélyt az újbóli találkozásra, azonban esélytelennek sem érezte magát. A nagy kant kétszer látta a kukoricásban, és egyszer az erdőszélén turkálni. Valamiért szeretheti ezt a környéket, talán a régi emlékek kötik ide, talán a víz és táplálék közelsége, vagy a viszonylagos nyugalom. Ki lát bele egy ilyen öreglegény fejébe?  A vadásztársak ritkán járnak ide, mert gyakran forog össze-vissza a szél, amivel neki ezekben a napokban szerencséje volt. Hátizsákját az autóban hagyta, csak távcsövet és fegyvert vitt magával. Amikor a füves széléhez érkezett sem a hold, sem a hajnali fény nem adott igazán segítséget. Egy kis bokor takarásában állva távcsövezte a területet. Egyelőre nem sokat látott. A kukoricásból egy-egy roppanás hallatszott folyamatos izgalmat és éberséget biztosítva. A helyenként térdig érő fű, és a bokrok csuromvizes levelei nem sok jót ígértek a cserkelőnek. A szél a vadászt segítette, aki türelmetlenül és már vizesen állt a bokor mellett. A zajok és zörejek pontosan jelezték számára, hogy a kezdődő világossággal együtt a vándorlás is megindult, amely majd hirtelen abbamarad és mélységes csend lesz. Sokszor megfigyelte már a kukoricatáblák hangját. Olyannak találta, mintha egy láthatatlan karmester vezényelné a hangerőt, aki a sötétedéssel egyre nagyobb energiákat képes megmozgatni, ami aztán a fény erősödésével szép lassan simul a teljes csendbe.  Bálint óvatosan elindult a kukorica mellett, mert onnan várta régi ismerősét. Hallgatózott, távcsövezett, lépett néhányat. Ritkán érzett izgalom uralkodott el rajta. Meghajolva érkezett az utolsó előtti kis bokor mellé, ami közötte és a túrások között állt. Feltételezése szerint ezen a szakaszon van legnagyobb esélye a megjelenésnek. Két kezéből tölcsért formálva és azt a füléhez illesztve hallgatózott. A kukoricásból erősödő, disznókra utaló zaj hallatszott. Lövésre kész puskával várakozott. A kikocogó két süldőnek ezúttal szerencséje volt, elengedte őket. Negyedóra múlva két suta, két gida váltott ki. Már egészen jól lehetett látni, de a nagy kannak egyelőre se híre, se hamva. Bálint nem adta fel a reményt, hiszen még sok idő volt hátra a teljes világosságig, no meg aztán reggel is lőttek már disznót! A kukoricásban hosszú percek óta nem történt semmi, amikor az erdőből ágroppanás jelezte: ott van valami! Sokan meg sem hallották volna a távoli zajt, a lesben álló vadász  azonban azonnal reagált, feszült figyelemmel nézte és hallgatta az első fénysugarakat köszöntő erdőszélét. Már éppen arra gondolt, hogy a vaddisznó kijátszotta éberségét, észrevétlenül átment a füvesen és valószínű már távozóban van, amikor újabb roppanás hallatszott, de már közelebbről. Azután hamarosan még egy. Nem volt kétséges, valami kifelé igyekszik az erdőből. Bálint ennél a vadkannál már semmin sem lepődött meg, annyi furcsa és szokatlan dolgot tett. Valószínű ennek köszönheti, hogy mindeddig nem került puskavégre. A kis bokor, amely mellett állt, jó lehetőséget adott a kukoricatáblából kilépő disznók rejtett megfigyelésére, viszont zavarta az erdőszél beláthatóságát. Egy másik bokor ígéretesebbnek mutatkozott új leshely elfoglalására. Az egyre erősödő napsugarak, már megcsillantak a vízcseppeken, a reggel már ott serénykedett a hajnal nyomában. A helyváltoztatás komoly kockázattal járt. A vadász gyorsan döntött és a bakancsmagasságig érő vizes fűben kúszva tett meg tíz-tizenöt métert. Ha fürdőkádba fekszik, akkor sem nézhetett volna ki különben, de nem törődött vele. Az izgalom minden porcikáját hatalmába kerítette, mert a disznó megmutatta magát. Kijött és visszament, de nem messzire. Tisztán lehetett hallani, ahogy motoszkál az erdőszélén. Bálint feltérdelt, puskáját maga elé tartva mélyeket lélegzett és várt. Őt látni nem lehetett, a szél szembe fújt, már csak türelem és szerencse kellett, no meg ügyesség a döntő pillanatban. Ahogy mondani szokták örökkévalóságnak tűnő öt-hat perc telt el, amikor a nagy vaddisznó újra kijött, és az erdőszéltől eltávolodva turkálni kezdett. A hatalmas fekete test lomhán mozgott a hasát még eltakaró fűben. A feje hol felemelkedett, hol eltűnt. Bármekkora is volt a feszültség, először a keresőtávcsőnek kellett bizonyítani a feltevés helyességét. Ezután emelkedett vállhoz a puska. A jól begyakorolt, és csaknem mindig sikeres térdelőhelyzetben Bálint szoborként tartotta a fegyvert. A céltávcső a kant kereste, amely egyelőre egy mélyedésben járhatott, mert csak a háta közepe látszott és hatalmas feje, ha felemelte. Ez az állapot nem tartott sokáig. A kan lassan továbbindult és az erdő felé fordult. Feje felemelkedett, lapockája tisztán kivehető nagy sötét foltot mutatott a már csillogó fűben. A szálkereszt valósággal rátapadt. A lövés eldördült, a becsapódás hangja tisztán hallatszott. A hatalmas vaddisznó mintha megroggyant volna egy pillanatra, majd fejét lecsapva eltűnt a fák között. Bálint most kezdett el igazán remegni, csak néhány perc múlva tudott tisztán gondolkodni. Biztosan talált, a becsapódás hangja egyértelmű volt, a kan jelzését látni vélte, a leszegett fej is jó lapockalövésre enged következtetni. Mindezek ellenére várt negyedórát, majd a rálövés helyére ment. Kíváncsiságból lelépte a távolságot, csaknem száz métert állapított meg. A rálövés helyét könnyen megtalálta, a bőséges vér egyszerre okozott örömet és megrendülést. Nem kellett messzire mennie, a nagy vadkan alig negyven méterre vitte el súlyos sebét. Nagyszerű lövés volt, méltó a vadászhoz és az elejtett vadhoz egyaránt. Bálint az utolsó falat jelképes megadását és a töret elkészítését két évtized után is a sikeres vadászat elhagyhatatlan, megható zárásának tekintette. Levett kalappal búcsúzott a nagy ellenféltől. Az agyarak tiszteletet parancsoltak, látható részüket hét-nyolc centiméterre becsülte. Meghatottságot és örömet érzett. Mint annyiszor, most is eszébe jutott öreg mestere, aki már az örök vadászmezőket rója. Hálával és szeretettel gondolt tanításaira, bölcs tanácsaira, és maga sem vette észre, hogy az évek múlásával egyre inkább magáénak hitte valamennyit. A nagy vadkan mellett állva, az események utáni izgalom lassú csendesedése közben arra gondolt, hogy valóban csak addig szabad vadászni, amíg a nemes küzdelem vágya erősebb a zsákmányszerzésénél.

Megosztás

Tweet