Szabó Attila rendezésében 2014. február 24-én mutatta be a Pécsi Harmadik Színház Háy János Völgyhíd című drámáját.
Háy János 2002-ben robbant be a pécsi színházi életbe a II. Pécsi Országos Színházi Találkozón bemutatott Gézagyerek című istendrámával. Nehéz téma, olyan, amiről nem beszélünk, vagy ha mégis, akkor szigorúan kívülállóként. A Gézagyerekkel egy sorozat vette kezdetét, mely A Herner Ferike faterja és A Pityu bácsi fia című részekkel folytatódott. A darabok szereplői részben ugyanazok a figurák, életük egy-egy szakaszát, helyszínét mutatják be, jól adagolt humorral ellenpontozva a valójában tragikus igazságokat.
A felsoroltak közül utóbbi középpontjában a tinédzser korúak, a már nem gyerekek de még nem felnőttek kihívásokkal, megfelelési kényszerekkel teli élete áll. A felnőtté válás útjának ezen szakaszán a nagy többség így vagy úgy túljut. Vannak viszont olyanok, akik nehezebben veszik az akadályokat, és közülük sajnos néhányan végleg elbuknak.
A Völgyhíd e kényes kérdést – mondhatjuk tabutémát – dolgozza fel. Az EU-n belül Magyarország dobogós helyen áll az öngyilkossági statisztikában, s egy közelmúltban végzett nemzetközi vizsgálat szerint minden negyedik magyar kamasz foglalkozott már a gondolattal, hogy kioltaná önnön életét.
„Hétfő reggel negyed nyolckor egy veszprémi középiskola tizenhét éves diákja levetette magát a Viaduktról. A kiérkező mentősök még élve vitték be a kórház traumatológiai osztályára, ám olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az életét már nem tudták megmenteni.” – írta a Veszprém Megyei Napló 2010. április 12-én. A viadukt Veszprém egyik jelképe, ami a köztudatban nem mint építészeti érték, hanem mint az öngyilkosok egyik szimbóluma van jelen. E tragikus esetekig nyúlnak vissza Háy János Pécsett hétfő este bemutatott drámájának gyökerei. Az író 1997-ben, egy megtörtént eset nyomán kezdett el dolgozni a témán, mivel úgy érezte, a veszprémi tragédia problémaköre rímel saját, kamaszkori életproblémáira. Mondatai átitatódtak a görcsök, a bezárkózás, a felnőttektől, a szülőktől való félelem, s a kommunikációs helyzet képtelenségének saját maga által is átélt egykori élményeivel.
A Völgyhíd szól a családról, az iskoláról, a szülők és tanárok felelősségéről, egy kapaszkodók nélküli szabadságba vetett, önmagát nehezen megfogalmazó korosztályról. Nem ment fel, nem moralizál, kertelés nélkül odavág, ahogy egy kamasz teszi: Na, mi van? Ez van. Öngyilkosok leszünk, mert az legalább valamilyen. Quo vadis? Erre tartunk. Még ha ez csak szimbólum, akkor is. Ha olyan leszek felnőttként, mint apám, anyám, akkor inkább nem akarok felnőtt lenni. Logikus válasznak tűnik, még akkor is, ha elfogadhatatlanul keserű.
Az előadás nem historizál, nem bújtat jelmezbe senkit, rég elmúlt korok híres hőseire hivatkozva, hanem élesen a jelenről beszél. Nincsen apám, se anyám! DISLIKE! – rappelve, órán mobiltelefonnal a tanár képébe vakuzás, balatoni vízibicikli-kölcsönző,
Kispál koncert, panelnegyed és újgazdag apuka csiricsáré palotája…
A Harmadik Színház fiatal színészei – Cseporán Zsolt (Péter), Vörös Vivien (Zsófi), Süveges Dominik (Deda), Tatai Gergő (Harmadik fiú), Bedegi Nikolett (Juli), – életkorukból adódóan is hiteles képet adnak kortársaikról, csakúgy mint az őket körülvevő felnőttek: Bánky Gábor (kollégiumi nevelőtanár és matektanár), Bacskó Tünde (Péter anyja, tanítónő), László Csaba (Péter apja). A Szabó Attila által megálmodott előadásban két térben zajlik a dráma. A nézőtéren leginkább a reális történet elevenedik meg. Telitalálatot jelentenek az éjszakai kollégiumi beszélgetések, melyeket minden esetben a frottírköntösös kollégiumi nevelőtanár próbál lezárni, kevés sikerrel. Láthatjuk, hogy a diákok nem „poénból” beszélgetnek alvás helyett, hanem megpróbálják feldolgozni, kibeszélni az őket ért sérelmeket. Legalábbis amíg a sérelmek akkorák, hogy elegendő őket kibeszélni… A színpadon az absztrakciók karakteres, pörgő, képzőművészeti igényű
látványvilága jeleníti meg az érzések, vágyak és félelmek kusza világát.
Ezért is magával ragadó a produkció, mely nem csupán egy „közvetítés” valami másik világból, noha úgy is tűnhet, hiszen narrátor vezeti a nézőt végig a tragédiához vezető stációkon: Krum Ádám a történet fölé emelkedve, mint egy oknyomozó műsor vezetője ad magyarázatokkal kiegészített helyszíni tudósítást.
Az előadás azért nem tekinthető közvetítésnek, mert ilyen történetek – akár elfogadjuk, akár nem – a szomszéd utcában, a mi településünkön nap mint nap lejátszódnak. Nem szabad elhatárolódni, hátradőlni, fejet a homokba dugni. Ha tabuként kezeljük a témát, azzal csak rontunk a helyzeten. Nem moshatjuk kezeinket, nem mondhatjuk azt, hogy „á, mindannyian átestünk a kamaszkor nehézségein, mit érdekel ez engem?”. A probléma valós és állandó, a tinédzserek, akár ciki bevallaniuk egymás közt akár nem, rá vannak szorulva a felnőttek, a tapasztaltabbak – akik szintén átestek ezen a korszakon – útmutatására, ha nem is nyíltan megmondva, hanem csendben a háttérből figyelve rájuk, terelgetve, óvva őket. A baj akkor jön, ha a fiatal nem kap semmilyen kapaszkodót, ha magára marad. Magától senki nem találja meg a helyes utat, nem tanulja meg, hogyan kell lereagálni különböző helyzeteket, kezelni konfliktusokat, hacsak nem csodagyerekről van szó. A Völgyhíd egy kiáltás: Felnőttek, ne hagyjatok elveszni bennünket!
A darab sikerét bizonyítja, hogy 2010-ben a legjobb új magyar dráma kategóriában elnyerte a Kritikusok Díját, azóta számos sikeres bemutatója volt és vélhetően lesz is még a jövőben.
A téma sajnos aktuális, és a napjainkra végletekig szétzilált társadalmat, a katasztrofális oktatási helyzetet nézve, ahol mind a szülőknek, mind a gyerekeiknek, mind a pedagógusoknak a távlatokban való gondolkodás és tervezés helyett a puszta túlélés a cél, évtizedekig aktuális marad…
Az előadás Facebook-oldala: https://www.facebook.com/volgyhid
(A fotókat az előadás próbáin Balogh Viktória készítette)
Hozzászólások