Veszprém
1958 tavaszán határoznunk kellett a továbbtanulásomról. Szüleim komoly lehetőségként említették a pannonhalmi bencés gimnáziumot, de nekem az addigi, szinte korlátlanul szabad élet után túl zártnak tűnt. Így esett a választás a veszprémi Lovassy László Gimnáziumra, amely szintén országos hírnévnek örvendett. Az egyházi iskolák államosítása előtt a piaristáké volt. Az iskolában és a kollégiumban is felvételi vizsgát kellett tennünk. Nem tudom, a felvételt a tanárok milyen alapon döntötték el, de hogy a mi esetünkben egy válogatott bandát sikerült összeszedniük, az biztos. Sokunk esetében megbánhatták régebbi döntésüket, de akkor már számukra nem volt visszaút.
Tavasszal apám vett egy Škodát. Én azonnal tele voltam reménykedő várakozással az autóvezetést illetően. Nagyon a szívemhez nőtt a kiszolgált jószág, az öreg Csepel motorkerékpár. Egy kicsit a magaménak is éreztem, hiszen néhány ezer közösen megtett kilométer volt már mögöttünk. Mentem vele dűlőutakon, erdőben, ugrattam át a kenderáztatón, szó szerint árkokon és bokrokon. Ugyanakkor vonzott a gépkocsivezetés is. Ám az elsőbbség mégiscsak anyámat illette meg. Udvarunk szép széles, egybefüggő teret adott a szomszédos házak udvarával, egészen a gépállomásig. Gyurival mi is beültünk hátra, mert ilyen jeles alkalmat nem hagyhattunk ki. Egy alapos elméleti magyarázat után anyám határozottan cselekedett. Gázt le, kuplungot kinyomni, sebességváltót betenni 1-esbe, megint gázt… No, itt szabadult el a pokol. Ugyan fordulatszámláló nem volt a Škodán, de hallás után ítélve úgy 3-4000 körül döngetett a motor álló helyzetben. Az álló helyzet persze csak pillanatnyi állapot volt, mert anyám egy laza mozdulattal hirtelen lelépett a kuplungról. A motor tovább bőgött, apám megpróbálta túlordítani (előbb a motorzajt, aztán anyámat), a kerekek kipörögtek, és a közben elengedett kormány miatt a kocsi enyhe ívben nekiiramodott, célirányosan a szomszéd budija felé. Éppen akkor jött ki onnan Ilonka néni. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Majd mikor fölmérte a veszélyt, alig győzött elugrani szegény. A nagy ijedtségtől akár vissza is ugorhatott volna. Apám gyorsan átnyúlt a bal lábával a vezetői oldalra. Ezután egy érdekes kettőst adtak elő. Ő nyomta a féket, anyám meg a gázt. A kocsi meg csak bólogatott, hol meglódult, hol megtorpant, és asztmás köhögésbe kezdett. Nem tudta, kinek fogadjon szót. Végül lefulladt a motor, és a kocsi fél méterre a buditól megállt. Azonnal kiszaladt a számon a bíztatás:
– Még van hely.
Anyám azonban zaklatott lelkiállapotában nem díjazta humoromat, mert rögvest lekevert nekem egy nagy frászt. Azóta sem ült a vezetőülésen, csak ha mostuk a kocsit. A pedálokat tisztelettel elkerülte. Az ominózus eset miatt még ki kellett várnom egy kis időt, hogy én is vezethessek. De türelem rózsát terem. Az ezzel kapcsolatos viccemet csak sokára mertem elmesélni, mikor már tisztes távolságra voltunk az esettől. (A skót felesége vezetni tanul. Egyszer csak felvisít:
– Jaj, Istenem, nem tudok megállni.
Mire a férj sztoikus nyugalommal megszólal mellette:
– Oké, darling, csak hajtson neki valami olcsó dolognak.
Másik. Két barátnő találkozik.
– Szervusz, drágám, hogy sikerült az autóvezetői vizsgád?
– Azt nem tudom, mert amikor én kijöttem a kórházból, a vizsgabiztos még eszméletlen volt.)
A gimnáziumi és a kollégiumi felvételi egyaránt jól sikerült. Miután közeli jövőmet a tanulás terén bebiztosítottam, munka után néztem. Ekkor szegődtem el kőművesek mellé. Az egész nyarat végigdolgoztam. Kemény volt a napi 12 órai munka, de nagyon szívesen végeztem. Vagy húszan voltunk együtt, érdekes társaság. Hamar összeszoktunk, ami a jó csapatmunka egyik fontos feltétele. A nyári keresetemből kiegészítettük a ruhatáramat. Egy szép napon összecsomagoltam a holmimat, rövid időre búcsút mondtam a családnak, Cseténynek és a barátoknak is. Furcsa érzések fogtak el, amíg megtettük a negyven kilométert Veszprémig. Mi vár itt rám, milyen lesz a diákélet?
A kollégium a Viadukt végénél, a Márkó felé vezető út mellett állt. Eredetileg szegényház volt. Sokszor vicceltünk azzal, hogy az is maradt. A nyár eleji találkozás során már többen összeismerkedtünk. Most örömmel köszöntöttük egymást.
Szigorú hierarchiába csöppentünk bele. Az újdonsült másodikosok már az első naptól kezdve úgy vonultak a kollégiumon belül, mint a félistenek. El is hitték magukról. (Ezt onnan tudom, hogy a következő évben már mi voltunk azok!) A harmadikosok és a negyedikesek több grádiccsal fölöttünk. A szecskaavatás szertartását minden évben megtartottuk. Az első alkalommal mi voltunk a szenvedő alanyok, a többi már könnyebben ment. Kemény volt, igaz, de nálunk sohasem fordult elő kirívó durvaság vagy kifejezett szadizmus, mint azt később és máshonnan hallani lehetett.
A gimnáziumban is a szigor uralkodott. A piaristák annak idején nagyon magasra tették a mércét, ami a későbbiekben is éreztette jótékony hatását. Sok tanárunk még az ő regnálásuk alatt kezdte meg pályáját, mint Mihályi tanár úr, az igazgatóhelyettesünk. Nagy bajusza után kapta a diákoktól a Kefe becenevet. Ebből csak egyszer adódott egy érdekes eset, mikor az egyik szülő éppen tőle érdeklődött afelől, hogy hol találja a Kefe tanár urat, mert a fiától sokszor hallotta Kefe tanár úr nevét. Az igazgatónk, Gyüre Attila igen kemény ember volt. Állítólag korábban a jutasi altisztképzőben tanított. A jutasi őrmester a még nem katonaviselt emberek körében is fogalom volt. Visszagondolva rá eszembe jut, hogy egyetlen egyszer sem hallottam őt indulatosan, emelt hangon beszélni. De ha az iskolaudvaron valahová odanézett szúrós tekintetével, ott a diákok között szinte szétnyílt a sor.
Kehrer Gyula biológiát tanított, és a természetjáró szakosztályt vezette. Nagyon akkurátus tanár volt. Ő egy időben két becenévvel is bírt, ám csak az egyikről, az újról tudott; a Vírusról. Mikor felelés közben a vírusokról esett a szó, mindig sejtelmesen mosolygott. Ám az egyik diák még a régi nevét tudta. Nagyobb baj az volt, hogy a vírusokról viszont nem tudott semmit. Azt sem tudta, melyik résznél tartottak.
– Na, édes gyermekem, hát mi volt feladva mára?
– …
– Hát hogy hívnak engem a diákok? – tette fel kegyesen a rávezető kérdést. Erre a diák gondolkodóba esett, hogy mondja-e. A képére azonnal kiült a sanda vigyor.
– Nos, mondd csak bátran, hogy mi az én nevem?
Ennyi unszolásnak a delikvens sem tudott ellenállni, és kibökte a régi nevet:
– Csülök.
Többi tanáromra is szeretettel emlékszem vissza. Csak felsorolásra futja e helyütt, megjegyezve, hogy egész életre szóló pakkot kaptunk tőlük a tantárgyakon kívül habitusban, erkölcsi tartásban egyaránt. Áldozatos munkájukért utólag is hálás köszönettel vagyunk. Blanka néni (kémia és ő volt a menzát felügyelő tanár); Fuják Józsefné (magyar és elsőben latin); Knoll János (matematika); dr. Kollega Tarsoly Sándor (másodiktól osztályfőnök, történelem, latin, művészettörténet) Krivián Lajos (fizika); Hegyi László (ábrázoló geometria).
Ötvenhatan kezdtük az I. B-t. Az első két évben erős volt közülünk a lemorzsolódás, és volt olyan is, aki hozzánk morzsolódott le. Bár a gimnáziumunk vegyes volt, a mi évfolyamunk tiszta fiú. Ezért is keltett meglepetést, mikor másodikban egy lány jött az osztályunkba, 40 fiú közé.
Osztályunk kísérleti volt abban az értelemben, hogy reáltagozat lévén még megkaptuk a teljes humán tananyagot is. Kötelező volt a latin nyelv, és mellette a művészettörténet. Gyakorlati oktatásként két év faipari, majd két év fémipari ismeretek. Fúrtunk, faragtunk, fűrészeltünk, ragasztottunk, reszeltünk és csiszoltunk mindenféle munkadarabot. Szerettem ezeket a gyakorlatokat. Az ott tanultaknak később is nagy hasznát vettem. Az általam készített kiskalapácsot ma is hordom magammal.
Az elméleti tantárgyak közül nagyon jól ment a magyar, a történelem, az ábrázoló geometria, a matematika és a fizika. Az orosz és latin versfordításokat többször versbe szedtem, learatva ezzel is néhány ötöst. Az iskola megkezdésekor bekapcsolódtam az önképzőkörbe, a színjátszó és versmondó körbe, tagja lettem a Megyei Irodalmi Színpadnak és az iskolai énekkarnak. A sport terén az asztaliteniszt, a kézilabdát és a kosárlabdát csak kedvtelésből űztem, míg röplabdában versenyeztem. Az osztály és az iskola csapatkapitánya voltam, és megyei ifjúsági válogatott. Esténként a kollégiumból néhányan kimehettünk futóedzésre. A 8-as főúton futottunk, fokozatosan fejlesztve a távot Márkóig és vissza. 8–10–12 kilométer alkalmanként. Tagja voltam a természetjáró szakosztálynak is. 1959-ben megnyertük a középiskolások Nemzetközi Balaton Bajnokságát. Egy évvel később a Börzsönyben második helyezést értünk el az Országos Középiskolai Bajnokságon. Sorra nyertem a gimnázium versmondó versenyeit, majd a Keszthelyi Helikonon ugyanebben a kategóriában kaptam aranyérmeket. A Helikonon egy alkalommal kamarakórusban is szerepeltem. Mindent összevetve elmondhatom; sohasem unatkoztam.
Nagyszerű barátságok alakultak ki az osztályban, a kollégiumban és a hamar összekovácsolódó többi közösségben. Az erős iskolai követelmények miatt sokat kellett tanulnunk, de jó beosztással maradt időnk mindenre. Az osztályban Rektor Tamás lett a padtársam és egyik barátom. Mindig engem kért meg, hogy egyem meg a tízórai felét, mert az édesanyja túl sokat pakolt. Ezt a kérését ezer örömmel teljesítettem, mivel egy kollégista állandóan éhes. Már hetedikes koromra nagyevő lettem. A nehéz fizikai munkák, a különböző sportágak kemény edzései igényelték a kalória sűrű utánpótlását.
A kollégiumban is feszes napirend uralkodott. Reggel 6-kor ébresztő, 5 perc múlva az udvaron 10 perc reggeli torna az évszaktól és az időjárástól függetlenül (kötelező megjelenés: tornanadrág és atlétatrikó). Talán éppen emiatt is, alig volt közöttünk beteg. Utána még éhgyomorra egy félórás szilencium, mert ismétlés a tudás szülőanyukája. Reggeli után készülődés, indulás előtt még ruha-, cipő- és szekrényszemle következett, majd a sorakozó. Ha a szemlén nem stimmelt valami, a holminkat nemes egyszerűséggel kiszórták a szekrényből a folyosóra. Az iskolai cipőinket bekentük hintólakkal, hogy egy gyors portörlés után elfogadható állapotban legyenek. Igaz, így kicsit hamarabb tönkrementek de ezzel sok időt takarítottunk meg. Az ötlet és az első kivitelezés természetesen tőlem származott, de csakhamar több követőm akadt. (Így van ez, ha a praktikus ész legyőzi az esztétikumot.) Az iskolába – fel a várba – a Buhinon keresztül mentünk. Ha volt tanári kíséret, akkor az úton, rendesen, mint minden más földi halandó, ha nem volt a közelben tanár, akkor a meredek sziklákon másztunk fel a Szent István- és Gizella-szobor mellett. Csak a kunszt kedvéért. Másik hajmeresztő mutatványunkat a Viaduktnál mutattuk be. Néhány métert sétáltunk a korlát tetején.
Ha az órák véget értek, mentünk vissza a kollégiumba. Ebéd után kimenő következett (már akinek!), majd 4-től 3/4 7-ig szilencium. 7-kor vacsora, szabadfoglalkozás, 10-kor takarodó. A szilenciumon sokáig Dobó János mellett ültem. Bámulatosan faragott. Olyan miniatűröket, hogy szemünk, szánk elállt a csodálkozástól. Gyönyörűen rajzolt. Néhány vonással karakteresen tudta ábrázolni társait.
A kollégium igazgatója a mi időnkben előbb Kiss Attila, majd Fehér János volt. A nevelőtanárok sűrűbben váltogatták egymást. Név szerint Medgyes Istvánra, Szilágyi Imrére és Bakos Istvánra emlékszem. Viszonylag rövid ideig volt nevelőtanár egy furcsa figura. Csak a beceneve jut eszembe: Mócsing. Azóta sem hallottam senkit, aki úgy tudta volna az irodalomtörténetet, ahogy ő. Más kérdés, hogy a sakkban nagy néha, hosszas megfontolás után levette a saját bábuját. (Ha egyszer az volt útban neki!)
A szilenciumon ugyan nem volt szabad beszélgetnünk, de egy mutogatós ABC-vel (ennek még később jelentősége lesz) egészen jól eltársalogtunk egymással. Ezzel a módszerrel néha súgtunk is az iskolában.
A napi és a hétvégi kimenő és a havonta egyszeri hazautazás üde színfolt volt életünkben. Tudhatták ezt a kollégiumi tanárok is, mert mindig ezeket vonták meg, ha büntetni akartak minket. Volt olyan október eleje, hogy nálam már betábláztuk a kimenőelvonást a következő év február végéig. Nem mintha annyira rossz gyerek lettem volna – persze azért nem kellett félteni engem sem! –, de az első két évfolyamban tilos volt a dohányzás, én meg addigra már öreg bagósnak számítottam. Ha elkaptak a cigaretta miatt, csak striguláztunk. A hétvégi kimenő elvonása bizony már érzékenyebben érintett bennünket. Hamar ugrott egy-két randevú, kollégiumi vagy iskolai bál. Ilyenkor előszeretettel küldözgettük az illetékeseknek Szimonov Várj reám! című versét, hátha segíti a kitartást. Néhány reményteli kapcsolat ilyen apróságon bukott meg már a kezdet kezdetén. Némiképpen szerencsém volt ezzel, mert aki szakkörben ügyködött, a foglalkozás idejére felfüggesztették a büntetését. Nekem meg minden napra jutott legalább két ilyen elfoglaltság.
A tanév megkezdése után három héttel utazhattunk haza első ízben. A hazautazás nekünk nemhogy kötelező lett volna minden hétvégén, sőt ki kellett érdemelni. Furcsa érzés volt, egyben nagy öröm újra látni Csetényt és az otthoniakat. Nagyanyám részletesen kifaggatott mindenről.
– Lacikám, meséld el, hol laksz, hogy tudjak hová gondolni rád. – Minden érdekelte, ami velünk történt. Beszélgetéseink során jöttek a jó tanácsok.
Bebarangoltam a régen látott Angliát. Gondolatban összegeztem az iskolai és kollégiumi élményeimet. Találkoztam a barátaimmal, ismerősökkel. Somogyi Jóskával sülve-főve együtt voltunk. Hamar elszaladt az idő, utazni kellett vissza. Az Angliában tett sétám hangulata nagyon megfogott. Ezt tükrözi a következő versem.
Búcsú
Még melenget a napos délután,
a haldokló nyár még vissza-visszatér.
Lassan elmúlik. A ravatalát
befedi az ősz, a lehullott levél.
Csetény, 1958. szeptember 23.
Judit és Zsuzsa is Veszprémben járt akkor iskolába; ők a leánygimnáziumba. Szintén kollégisták voltak. Mikor anyám bejött Veszprémbe, megkereste mindkét tanintézetet. Utána összegyűjtött minket, és indult a fejmosás. Egészen a buszpályaudvarig loholtunk mellette, ő meg csak mondta, mondta a magáét az indulásig.
– Mi lesz így belőletek? Semmi… – Meg így, meg úgy… Meg amúgy…
– Édes lányom, te meg fogsz bukni… – fordult Zsuzsához. – Te, fiam, meg bányász leszel. – Mit mondjak, Nostradamus próféciái ködös sejtéseknek bizonyultak később az anyai jóslatokhoz képest. Bár annakidején az sokkal inkább szándékos fenyegetés volt, direkt módon sötétre festett, riasztó perspektíva, mintsem célirányos jövendölés. Mikor megindult a busz, még integettünk, csókoltattuk az otthoniakat, aztán a lányok kollégiumában vigaszdíjul befaltuk az imént kapott hazait, majd néhány tréfával helyrebillentettük az anyai intelmek által kissé fölzaklatott lelkivilágunkat. Természetesen tudtuk, hogy majdnem mindenben igaza van, csak ez kicsit sok volt egyszerre, még hármunk között elosztva is. (A sors és anyám jóslatának apró fintora: Zsuzsa meg is bukott, hogy végre elmehessen Miskolcra, védőnőnek tanulni, ami eredetileg is szíve vágya volt, csak valami miatt elsőre ezt otthon nem engedték meg neki; én meg – tényleg bányász lettem érettségi után. Így lett volna ötösünk a lottón!)
Az első év végén megválasztottak önképzőköri elnöknek. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, hiszen iskolánk közel 200 éves történetében még nem fordult elő, hogy valaki elsős (régebben ötödikes) korára elnök legyen. Igen kellemes, ám nagyon rövid hetet töltöttünk a Keszthelyi Helikonon. Mindenki tele volt a versenyzés lázával. Az éjszakába nyúló beszélgetések, az esti csónakázások a holdfényes Balatonon sokunk számára vált szép emlékké. A tanulás befejeztével kéthetes KISZ[1]-tábor következett Badacsonylábdihegyen. A Balaton partján volt a tábor. Innen mentünk utat építeni, gyümölcsöt szedni és szőlőt kötözni. Esténként a sátrunkban népes hallgatóság előtt felolvasást tartottam Bauer professzor könyvéből[2], miután a segédem egy korsó sört lerakott mellém – pusztán a gördülékeny felolvasás érdekében. Utána hosszan elemeztük a hallott részeket.
A tábor zárását követő napokban még szusszantam egyet, majd újra a kőművesek mellett dolgoztam Csetényben. Az istálló építése a legnehezebb szakaszához, a vasbetonozáshoz érkezett. Végigdolgoztam a nyarat. Idősebb röplabdás barátaim meghívtak a közelgő bányásznapi bajnokságra játszani. Bár én még korhatár alatti voltam, erre az alkalomra kaptam egy bányászigazolványt, ahol a nevem alá beírták foglalkozásnak, hogy földalatti csillés… (Már megint kísért a bánya…) Az igazolványon átlósan a bányász színek: a vörös és fekete. A vér és a gyász jelképe. Az ajkacsingervölgyi bajnokságot megnyertük. Utána nagy ebéd és sörözés következett, és mint mindenből, ebből is derekasan kivettem a részemet.
A következő évnek egy kicsivel nagyobb rutinnal és önérzettel mentünk neki, hiszen addigra már mi voltunk a nagy másodikosok. Az iskola alagsorában kaptunk helyet, ahol a veszprémi várnak már öt méter vastag falai voltak. Új osztályfőnököt kaptunk. Dr. Kollega Tarsoly Sándor Győrből jött hozzánk tanítani. A családja ott maradt, csak ő költözött a veszprémi albérletbe. Hétvégekre járt haza. Nekünk történelmet, latint és művészettörténetet tanított. Hatalmas tudása lenyűgöző volt. Hihetetlen energiával látott neki, hogy azt a csibész társaságot, ami voltunk, ráncba szedje. Nagyon sokszor kiállt értünk, akár megérdemeltük, akár nem. Legtöbbször persze nem, de ő ilyen esetekben sem sokat mérlegelt. Eltökélt szándéka volt, hogy a 41-es létszámot (1 lány, 40 fiú) érettségi vizsgára viszi. Akkoriban ezért az ötletéért a tanári kar nem adott volna egy fabatkát sem. (Mi sem!) És véghezvitte! Hogy ez mekkora tett volt, csak az tudná megítélni, aki ismert bennünket. Ízig-vérig pedagógusként, ha azt látta, hogy valaki már közelít a tűréshatárhoz, csak elkezdte neki idézni fenyegető mosollyal Cicerót: „Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra?” – Meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina?
Mesterfokon tudott mosolyogva fenyegetni, ugyanakkor a legkeményebb szigor közepette is képes volt derülni. Latinból feleltünk. Nagyon nem ment Lőrincnek, annak ellenére, hogy időnként elmélyülten nézegette a saját tenyerét. Észrevette ezt a tanár úr, odament hozzá, és látta, hogy ő a puskát beleírta saját tenyerébe. Így legalább kéznél volt. Kollega éktelen haragra gerjedt. Lőrincet azonnal helyrezavarta. A lelkét kitette értünk, de ha valaki megpróbálta becsapni, hát ölni tudott volna. Vészjósló csendben, dúlt vadként járt az osztályban le-föl. A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. Nem tudtuk, hogy mi következhet ezután. Ám egyszer ebbe a vihar előtti csendbe rázkódó vállakkal belenevetett Farkas Béci. A vér is meghűlt bennünk. Kollega kicsit féloldalra fordította a fejét, és a szemüvege fölött zord tekintettel rámeredt Bécire.
– Mit nevetsz? Mi van ezen nevetnivaló? – Hangja nem sok jót ígért.
– Tanár úr, kérem, ne tessék haragudni, de eszembe jutott egy eset. A balatonfüredi gimnáziumban feleltek latinból. Az egyik gyerek ugyanazt tette, amit most Lőrinc. A tanár nagy diadallal ment oda hozzá, hogy na végre, most megfogtalak. Kinyitja a diák tenyerét, abba meg bele volt írva: Kis kíváncsi. – Erre Kollegából kitört a fékezhetetlen hahota, már neki is rázkódott a válla, és a könnye is kicsordult a nevetéstől. Ekkor megkérte egy szem lányunkat, Jutkát, hogy legyen szíves, hozza le a tanáriból az egyik könyvet, amit ottfelejtett. Amíg Jutka megjárta a három magas emeletet oda-vissza, addig a tanár úr elmesélt nekünk néhány olyan viccet, amit Jutka jelenléte nélkül oldottabban adott elő.
A Megyei Irodalmi Színpad minden összejövetele ünnepnap volt számomra. Mindenki hozta kedvenc verseit, előadta, és utána csiszolgattuk magát az előadást. Ez komoly műhelymunkát jelentett. Mindenki sorban elmondhatta az észrevételeit és a javaslatait. Építkezésünk ezen szakasza vitáktól sem volt mentes. Tematikus műsorokat készítettünk (vidám versek, szerelmes versek, háborús versek, egy-egy költő versei stb.), ahol kiosztott verseket kellett kidolgoznunk színpadi előadásra. Vezetőnk, Pintér Tibor írta az összekötő szöveget. Ha egy műsort kellőképpen kimunkáltunk, megadott menetrend szerint jártuk vele a megye falvait. Mindenütt szeretettel fogadtak bennünket. Az egész együttes baráti társasággá szerveződött. Gizus néni, Fuchs Pál, Halász Zsuzsa a férjével, Borbély László és a többiek. 1961-ben megnyertük a megyei irodalmi színpadok országos fesztiválját Pécsett. Borbély László az egyik Ki Mit Tud?-on ért el első helyezést. Én, ha el tudtam indulni, néhány évig a járási versenyeket nyertem Zircen. Az önképzőköri munka, a színjátszó kör és a versek szép csendesen átfordították az érdeklődési körömet a színészi pálya felé. A megyei mintájára megszerveztük az iskolai irodalmi színpadot is.
Nyáron ismét KISZ-tábor, ezúttal Szentgotthárdon, majd a megszokott kőművesmunka következett. Addigra már rutinos culágerek voltunk.
Nővéreim révén bejáratos voltam a leánykollégiumba. Egy alkalommal a társalgóban hallom, hogy a lányok címeket csereberélnek egymás között, hogy levelezhessenek diákokkal az ország különböző helyeire. A kollégisták életében nagy eseménynek számított, ha levelet kaptak. Egy címet nekem is adtak a lányok azzal, ha van kedvem, írjak. Volt kedvem. Ebből rövid idő alatt egy fergeteges szerelem alakult ki. Anélkül, hogy láttuk, vagy hallottuk volna egymást. (Talán éppen ezért, mert ha csak az első idő előtt következik be, mármint hogy meglát, akkor már uccu az egésznek.) Egy év sűrű levelezés után nyílt először alkalmunk arra, hogy találkozzunk. Addigra már fülig beleszerettünk egymásba. A beteljesületlen vágyak és szerelmek sokkal mélyebben és tovább megmaradnak bennünk, mint a „nem kell semmit sem tennünk érte, úgyis az ölünkbe pottyan” kapcsolatok. A várakozásnak is megvan a maga szépsége és varázsa, minden gyötrelmével együtt. Úgy adódott, hogy egy hétfői napon tanítási szünet volt. Nagyszerű alkalom nyílt találkozni Évával. Szombaton, az iskola után indultam Budapestre, vasárnap reggel Jászberénybe. Onnan este vissza Budapestre, majd hétfőn Veszprémbe.
Első találkozás
Megyek hozzád a vonaton,
de ha úgy mennék, mint a gondolatom,
már rég nálad vagyok.
A kerékcsattogás monoton,
álmodom, és gondolkodom:
milyen lehetsz?
Az eső változatlanul kopog,
könnyet sírnak a vonatablakok,
és lassan megérkezem.
Vársz rám! Szemeddel is kacagsz!
Míg rám nevettél, éreztem azt,
hogy boldog leszek.
Jászberény – Budapest, 1960. október 16.
Számomra minden tekintetben vasárnap volt ez a nap. Megismerkedtem Éva szüleivel és bátyjával, Istvánnal is. Ő egy osztállyal járt fölöttem. Hamar elszaladt az idő, nehéz volt a búcsú. Ezután újabb hetek és hónapok teltek el remények és kétségek között, hogy mikor találkozhatunk ismét.
Szép volt az ősz…
Mesélek magamnak
a téli fák alatt.
Szép volt az ősz is,
mert csókolhattalak.
Veszprém, 1961. január 22.
Február elején szerencsénkre újabb lehetőség adódott: István szalagavató bálja. De ha szombaton csak az órák után indulhatok el, akkor nem érek időben Jászberénybe. Nem volt más mit tenni, a hét közepén odaálltam Kollega elé, vettem egy nagy lélegzetet, és elkezdtem:
– Tanár úr, kérem, az a helyzet… A kislány… Jászberény… De akkor nem érek oda… Mert a csatlakozás… Nagyon szeretnék elmenni… – csak hebegtem én összevissza mindent. A tanár úr komótosan végigszívta a Kollega-csikket. (Senkit nem láttunk annyira végigszívni cigarettát, mint őt. A két-három milliméteres csikk fogalom lett az iskolában. Természetesen róla neveztük el. Ettől kezdve azon igyekeztünk, hogy túlszárnyaljuk a Kollega-csikket, de senkinek sem sikerült.) Átgondolta, hogy ilyen esetben mi célszerű pedagógiailag, emberileg és atyailag. A készülő válaszát nem lehetett kiolvasni a tekintetéből. Gondterhelt arca elbizonytalanított.
– Ide figyelj, pupák! Ma szerda van, csütörtökön és pénteken igazgatói szünet lesz. A szombatot és hétfőt odaadom neked. Ma délután indulsz, jövő hét kedden iskola. De ha nekem nem tanulsz rendesen, hát kitaposom a beledet, a kutya úristenit neki! Megértetted? Lelépni! – Leléptem. Olyannyira, hogy Jászberényig szinte meg sem álltam. Nem tudom, volt-e rajtunk kívül mások számára is annyira emlékezetes ez a bál, mint számunkra. A bálon játszott slágerek (Rejtély, Rád bízom az életem…, Búcsúzni csak nagyon szépen szabad…) még több mint 40 év távlatából is kellemes érzéseket ébresztenek. Igaz, akkori, jelen idejű hatásuk sokkal frenetikusabb volt.
Mikor visszajöttem Jászberényből, osztályfőnökömnek elég volt csak rám néznie, és tudta; helyesen döntött, hogy hozzájárult az utazásomhoz.
Az én boldogságom
Az én boldogságom
nem sok, csak ennyi:
menni hozzád,
csak hozzád menni,
szeretetért cserébe
szeretetet venni.
Ez az én boldogságom.
Veszprém, 1961. március 11.
Búcsúzásnál
Ritkán láthatlak, fáj nagyon.
Mikor kitárod felém karjaid,
ha lassan a vonatom megáll,
életünknek legszebb napjait
fogjuk most élni. Ezt ígéri
mosolyod, simogató kezed.
A búcsúzásnál szép szemedről
még lecsókolom a könnyeket.
Veszprém, 1961. március 22.
Marasztalás
Lehunyom szemem. Zárt pillámon át
idézett képed meglelem,
hogy most, mint annyi oly-várt éjszakát,
ezt is együtt töltsed el velem.
Rövid az álom, búcsúzni kell.
Egy napsugártól pirkad már az ég.
Így kérem a tűnő látomást:
– Várj egy percre, egy percre várj ma még!
Csetény, 1961. május 17.
Rengeteg elfoglaltságom és a majdnem elemésztő nagy szerelem miatt a félévi bizonyítványom siralmas képet mutatott. A jászberényi szalagavató volt az utolsó kedvezmény osztályfőnököm részéről, de a továbbiakban már nem volt pardon. Az öt hármas és három kettes komolyabb aggodalomra adott okot a továbbtanulásomat illetően. Kollega ekkor megint egy ravasz cselhez folyamodott. Rám bízta három kollégista osztálytársamat, és azt mondta, hogy ha közülük valaki megbukik év végén, akkor engem is megbuktat minden olyan tárgyból, amit ő tanít nekünk, és amíg ő lesz az osztályfőnökünk, addig én a Lovassy László Gimnáziumban nem teszek zsebre érettségi bizonyítványt. (Hacsak másét nem, egy kis időre.) Láttam az arcán, hogy nagyon nem viccel. A jó értelemben minden hájjal megkent pedagógus mesterfogása, a docendo discimus, a tanítva tanulunk elve alapján hatott. A kollégiumban mindenre tettünk fogadást. Félév táján meg a fogadkozások voltak divatban. Én azt találtam mondani, ha jó rendű leszek, Veszprémből hazafutok Cseténybe. És láss csodát, megtáltosodtam. Összességében 11 jegyet javítottam. Az átlagom jó rendű lett. Ki hitte volna! Most aztán futhatok Csetényig.
Tavasszal háromnapos osztálykirándulást szerveztünk Budapestre. Néhány héttel előtte Rektor Tamással elutaztunk szállást szerezni. Többen baldachinos ágyat rendeltek – belevalóval együtt, volt, aki elnöki lakosztályt a szükséges személyzettel (ja, meg egy négert is, aki legyez).
A szállásszerző utunkon tettem egy kis kitérőt. Bukszár Kati unokatestvérem szintén latint tanult, csak mi egy leckével előbbre jártunk, mint ők. Ezért megkért, hogy a nagyszünetben menjek be hozzájuk a Kaffka Margit Gimnáziumba, és fordítsam le az egész osztálynak a legutóbbi olvasmányt. Ezt szívesen megtettem. (Majd röviden elmeséltem, elsőben hogyan trükköztünk a dolgozatírás előtt. A tábla felére fölírtuk a latin puskát cirill betűkkel, és arra hivatkoztunk, hogy nem szabad letörölni, mert a következő órán oroszból írunk dolgozatot, és ezt az orosz tanárnő írta föl. Persze a trükköt csak akkor lehet bevetni, ha a latin tanár nem ismeri a cirill betűket. Osztatlan sikerem volt.) Becsöngetés után megyek el a porta előtt, mikor valaki utánam szólt.
– Hát ez a Herzsenyák fiú mit keres itt? – Hirtelen megmukkanni sem tudtam a meglepetéstől. Egy idősebb, számomra teljesen ismeretlen hölgy állt előttem.
– Honnan tetszik engem ismerni? Úgy tudom, mi még nem találkoztunk.
– Megismerlek én a nagy orrodról, apádnak ugyanilyen van.
Kiderült, hogy ő is babócsai, az apámékéval szomszédos házban laktak, és gyermekkori játszótársak voltak. Kicsi a világ, szokták ilyenkor mondani.
A következő osztályfőnöki órán beszámoltunk küldetésünk sikeréről. Csak egy tornatermet sikerült lefoglalnunk. Majdnem megvertek bennünket a többiek. Ám haragjuk csak a tetthelyig tartott. Ugyanis a felső ablakokig föl lehetett mászni rúdon vagy kötélen. Az ablakon át egy lapostető következett, ami egy leánykollégium ablakainál ért véget. Hát kell ennél jobb hely? Még az a két osztálytársam is bőszen mászott közülünk, akinek felmentése volt testnevelésből. Ígértük is nekik, hogy alkalomadtán majd protezsáljuk őket Bakos tanár úrnál.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!