Vadházasság

Remek hangulat uralkodott az öreg teherautón, amit a rámenős Lajcsi vezetett. Az oldalfalból néhány deszka már rég elveszett, de legalább világos volt a raktérben. A süldőkocák annyira élvezték az utazást, hogy jókedvükben alig bírtak magukkal. Viháncoltak, dülöngéltek, időnként egymásra is estek, mert Lajcsi aztán vagányan vette a kanyarokat! Ilyenkor visítottak, de félelmüket meghazudtolta tömperózsás orruk, mert az csak úgy remegett az örömtől, ahogy nyelték az átsüvítő szabolcsi szelet. Igazi felüdülés a hízlaldai ájer után. Néha elcsöndesedtek, s csak bámulták az elfutó fákat, amelyek nem is tudják, hogy ők mostan útban vannak a mennyország felé – oda, ahová csak a disznók mehetnek. Itt hagyják végre ezt a földi siralomhizlaldát. Nem hiába hallgatták esténként Lidi nénit, az öreg anyakocát, aki már akkor a Sipeg családnál lakott, amikor még nem volt sertéstelepük. A növendékek tudták a néne meséiből, hogy a túlvilág felé menet majd még beugranak a vágóhídra, ahol pecsétet kapnak a bőrükre, amivel átléphetnek az öröklétbe. Ott lesz aztán az igazi, disznóhoz méltó élet! – ecsetelte nekik gyakorta Lidi néni. Ő nem jön, mert lány korában itt mutatták be Karcsinak, aki kétpercnyi udvarlás után tejre hozta. Majdnem négy hónapig volt áldott állapotban, s nem kettőig, ahogy a tudósok mostanság akarják. Más világ volt, nem, mint manapság, mikor a csitrik szűzen ellenek, és azt sem tudják, hogyan estek meg ezerszám? De ezt a süldők már nem értették.

Alattuk a motor egyhangú zúgására legtöbben elbóbiskoltak. Egyszer ugyan felriadtak, mert a kocsi olyan hirtelen fékezett, hogy egymásra gurultak. Lajcsi kiugrott a vezetőfülkéből, és felszabadult sóhajjal könnyített magán a keréknél. Közben egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy állatot látna az erdő felé szaladni. Megrázta a fejét, mire eltűnt a káprázat. Ez a rohadt stressz – gondolta, miközben visszamászott a volán mögé. Néha, gyerekkori vágyára gondolva, hogy itt lehessen vadőr a nemzeti parkban, belesajdult a szíve. Mint erdővédőknek nekik kellett kilőni a beteg és öreg állatokat, mivel szegények nem tudják maguk kérni, hogy meghalhassanak. Lajcsiék végezték a dolgukat, hiszen a természet szeretete vonzotta őket az erdőbe. Csakhogy apjának kellett a segítség. Szomorúan vállat vont, s elindította a kocsit. Közben a süldők aggódtak, hogy ilyen tempóban sose jutnak a mennyországba. Azért délre mégis beérkeztek a vágóhídra a pecsétért. Egy kis bürokratikus ide-oda után túlestek a formaságokon. Minden úgy lett, ahogy az áldott Lidi néni mondta. Nem sokra rá, bizonyára, már kedvükre makkoztak a mennyei tölgyesben, vagy éppen boldogan heverésztek fülig a posványban.

Csak Lajcsi nem érezte jól magát. Már estére járt, mikor holtsápadtan visszaült az autóba. Mire kiért a nagyútra, már nem káromkodott. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi is történt, mert félt, hogy különben meghibban. Az elején igaz sokat várakoztatták, de nem gyanakodott semmire. Mikor végre az irodába került, először csak röhögött, mikor Beleznai, a tisztiorvos közölte vele, hogy az egész szállítmányt előírás szerint megsemmisítették, mert a gyorsteszt kimutatta az állatokban a madárlepra vírust. Hogy egy disznó hiányzott a létszámból, annak már nem volt jelentősége, mert így sem volt súlyhiány, hiszen a süldők reggel még bevágtak egy rakás uborkát. Lajcsi rögtön tudta, hogy ez a sertéstelepük végét jelenti.

– Disznókon madárlepra? Sose hallottam még ilyet.

– Még én sem, de ez a szabály – felelte a hivatalnok.

– Örüljön, hogy méltányos árat számolnak fel a likvidálásért – tette hozzá vigasztalóan.

Már elült az esti harangszó, mire Lajcsi hazaért. Mielőtt megszólalt volna, az öreg Sipeg egy kézmozdulattal leintette.

– Többet tudok, mint te – bólogatott komoran.

– Beleznai átszólt és bocsánatot kért. Szó sincs lepráról. Csak Joli néni szappan nélkül mosta el a lombikokat. De a kínai uborkában, amit a keresztapád hozott a disznóknak, mutáns baktériumot találtak.

Csak azért, mert a kínai kertészetben mongol biotrágyát használtak, amit Ulánbátorban készítettek elhullott tevékből. Azokról meg kiderült, hogy doppingolták őket a Góbi sivatagi futtatásra. Na, abban volt a baktérium, ami sokak életébe került. Beleznai szerint, ez még csak gyanú. Szakmai körökben gyanakodnak még a grizlimedvékre, egyesek pedig a rovarzabáló harmatfűre. De nekünk egyre megy – köpött ki az öreg.

– Csak azt a hiányzó süldőt nem értem – töprengett az atya.

Lajcsi megvonta a vállát. Mégse képzelődött, mikor ott ácsorgott a keréknél. Akkor lógott meg az a piszok – gondolta, de minek szóljon?

Már pár hónapja, hogy Lajcsi újra a nemzeti parkban dolgozott. Pál bácsi boldog volt, hiszen ő tanította be hajdanán a kezdő gyereket. Tudták, hogy apja tönkrement. Az öreg Sipeg azóta búskomor lett; legalább annyira szerette a hizlaldáját, mint fia az erdőt. Egyik este váratlanul Pál bácsi állt be az udvarba az erdei terepjáróval. A platóról egy kocát lökdöstek ki Lajcsi társai, de a nyolc csíkos malacot egyenként emelték le a földre. Sipeg csak álmélkodva bámulta a csodát, mígnem a vadőr meg nem szólalt.

– Szó sincs csodáról. A beteg kant, akivel vadházasságban élt a kocád, ki kellett lőni, mert már nem tudott járni. Ez az a hájtömeg, aki süldőként lógott meg Lajcsitól. Jó, hogy a fülében ott volt a cégjelzés; az erdész rögtön elismerte, hogy a tied. Persze a malacok is.

Sipeg nem tudta, hogy örömében kit is öleljen meg először.

Lajcsi szúrós szemmel fixírozta a szökevényt, aki annyi kaland után visszatért, mint kövér özvegy. Mindenesetre jó ősanyja lesz apja mangalicafarmjának.

A malacokat nem érdekelte ez az egész hacacáré. Egy kupacba bújtak az orgonabokor alá, és onnan nézték az alvó komondort.