Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.
Hogy miért nem írok recepteket? Kezdjük ott, hogy sose kellett főznöm. Valahogy mindig úgy adódott, hogy olyan emberek vettek körül, akik tudtak és szerettek főzni. Például az öcsém egyenest a konyhában nőtt fel, nagymamám pedig aktív korában egy kollégium konyhájában dolgozott – naponta több száz gyerekre főztek. Ha ünnep közeledik – ide tartozik az is, mikor megjövök szabadságra – ő az egésznek a lényegét elsősorban a főzésben látja. Legyen az karácsony, szülinap, szalagavató vagy akár eljegyzés, a nagymamám besáncolja magát a konyhába, ahol aztán elképesztő mennyiségű és fajtájú étket kezd termelni.
Ilyen konkurencia mellett nehéz labdába rúgnom.
Az egek különös kegyelme folytán, az életemben eleddig csak egy röpke kétéves szakasz volt, amikor ha úgy adódott többet kellett főznöm egy teánál vagy egy tojásnál.
Az idő tájt egy pécsi lakóotthonban dolgoztam, melyben sérültek éltek. Hétköznap a napköziben – a „munkahelyükön” – kaptak ebédet, valami közeli étteremből. Szombaton és vasárnap azonban nekünk – a segítőknek – kellett főzni. A mindenkori délelőttös egyúttal szakács is volt.
Ha hétvégén délelőtt dolgoztam, bizony nekem is kezembe kellett vennem a fakanalat. Olyan komoly ebédet kellett készítenem, amely nem maradt meg a lekváros kenyér, kétszersült szintjén, hanem gázon, sütőben készült főtt étel volt, mely lehetőleg emberi fogyasztásra is alkalmas.
Számomra ez jelentette a legnagyobb szakmai kihívást annál az alapítványnál.
A nap úgy kezdődött, hogy benéztem a fagyasztóba: van-e alapanyag. Az alapanyagon mindenfajta zacskót értek. Ha találtam még a hűtőben zacskót, akkor megnyugodtam: lesz ebéd!!!
Általában hétvégén a legtöbben otthon voltak a szüleiknél, így csak páran lézengtünk a lakóban. Az alapítványnak alapszabálya, hogy a segítők lehetőleg mindenkit vonjanak be a feladatokba, ne a sérültek helyett csinálják a munkát, hanem velük.
Gergővel, az egyik Down-kórosunkkal nem is volt probléma: ő dolgozott, segített, hajtott. Néha többet is a kelleténél. A kóla miatt volt ez, amely az alapítványunkat gyakorlatilag összetartotta. Ez volt a varázsszó: kóla. Ha már nem segített a szép szó, a fenyegetés, az elrettentő példa, csak ezt a szót kellett kimondania a szegény gondozónak: kóla. Innentől kezdve rend lett. Mindig, és kivétel nélkül.
Minden házimunkát, amit a fiatal sérültek elvégeztek hét közben, azt felírtuk, és hétfőn – a Nagy Kólanapon – a legtöbbet dolgozó lakó egy hatalmas nagy üveg kólát kapott az esti tévézéshez. Ez a legtöbbet dolgozó általában Gergő volt.
Imivel, a másik Down-kórossal más volt a helyzet. Ő hétfő délután elment a boltba, és a saját zsebpénzéből vette a kólát. Ez biztosította neki a hétközbeni nyugalmat, és azt, hogy hétfő este mégse maradjon kóla nélkül.
A főzéseink általában a következőképpen zajlottak:
Amikor reggel elkiáltottam magam: „főzés!”, a kóla-effektusnak köszönhetően mindketten máshogy reagáltak. Imi például egyáltalán nem reagált, Gergő viszont nagy hangon és eszeveszett tempóban vágódott be a kamrába, ahonnan mindig egy ölre való zöldséggel tért vissza.
– Sanyikám, Sanyikám… Itt van a zöldség… Megpucoljuk… – hadarta csillogó szemmel.
A kollégáim ugyanis – ha rájuk került a sor – tényleg főztek: zöldséget pucoltak, aprítottak, húst szeleteltek, salátát készítettek. Ezzel szemben én csak „elkészítettem” az ebédet. A fiút mindig ez zavarhatta meg. Ilyenkor rendre pontosítottam:
– Gergő, ezekre nincs szükség: mi most ebédet csinálunk…
Ezzel visszatuszkoltam őt a kamrába, és a fagyasztóból előkaptam egy zacskó mirelit zöldséget.
– Látod, Gergő – mondtam a színes zacskóra mutatva – milyen praktikus! Előre el van készítve.
Ilyenkor sose úsztam meg a dolgot értetlenkedés nélkül:
– De Anti nem így szokta csinálni! – csodálkozott majd minden alkalommal.
Anti a kollégám volt. Egy mesterszakács veszett el benne.
– Anti… még olyan régimódi… – jegyeztem meg nem túl meggyőzően. Gergő zsörtölődve vitte a zacskót a konyha felé:
– Látom, ma megint cukrászdába kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy valami finom is legyen a gyomrunkban…
Ilyenkor mindig úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg a megjegyzést, és ha már a kamrában voltam, mindjárt magamhoz is vettem egy másik zacskót, melyben előre elkészített, finom, gusztusos pulykamell volt található.
– Milyen finom töltelék van ebben – gondoltam magamban. – Még hogy cukrászda! Az ujjatokat is megnyaljátok ezután…
A főzés… illetve az ebédkészítés első lépése az volt, hogy meg kellett várni a mirelit kacatok felolvadását. Közben feltettem két fazék vizet: a levesnek és a tésztának. Aztán előkészítettem a levesbe valót: egy-két leveskockát, egy kis sót és hihetetlen mennyiségű levesízesítőt, hogy azért az illúzió valamilyen szinten meglegyen.
Miközben hálát adtam a modern világért, melyben, lám, milyen kényelmes és szép az élet, bekapcsoltam egy kereskedelmi rádiót. Szinte mindig jó zenéket adtak, s egy-egy kedvencünknél Gergő teljes torkából énekelt, és nagy hejehujával roptuk a táncot a konyhában.
Mire forrt a víz, Imit – egy borzasztó kényes és bonyolult diplomáciai manőverrel – általában sikerül már kirobbantanom a fotelből, és elérnem, hogy ő szórja bele a fazékba a leveskockát. A maradék az én munkám volt. Levestészta, só, Vegeta került még a kocka mellé. Innentől kezdve kavartam, kevertem, és – biz’ Isten – olyan érzésem volt, mintha tényleg főznék!
Ekkor következett a második: a pulykamell kisütése, és hozzá általában valamilyen tészta készítése. Nem nagy kunszt. Valamikor azonban gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy felülmúlom magam: aznap rizs lesz a húshoz.
A rizs elkészítése nálam úgy zajlott, hogy első lépésben – telefonos segítség gyanánt –felhívtam a családomat. Ők elmondták, hogy kell csinálni. A második lépésként kerítettem papírt és ceruzát, és újra felhívtam a családomat. Ők újra elmondták, hogy kell csinálni. Ezek után nekiálltam. Ekkorra már fel szokott tűnni az ablakban Alfonz, a kutyánk. Mindig farkcsóválva, a száját nyalva, sóvárgó tekintettel nézett be az ablakon. Ilyenkor megsimogattam a fülét, és ha olyan hangulatban volt, még csókolóztunk is.
Többnyire két-három telefon és jó néhány kutyacsók elég volt ahhoz, hogy elkészüljön a rizs is. Ekkor Gergő nagy elánnal teríteni kezdett, miközben azt kérdezgette:
– Ugye kapok hétfőn kólát, mert segítettem, ugye kapok?
Mindig megnyugtattam, hogy ő egész biztosan kap kólát, viszont hogy én mit kapok ezért az ebédért, azt még nem tudom.
Letelepedtünk enni. A leves – rettenetes utóízét leszámítva – egész tűrhetően szokott sikerülni, viszont a rizs hol kemény lett, hol gyurma állagúra sikeredett. Ennek ellenére hősiesen lapátoltuk mindannyian. Egyik nap Gergő a legnagyobb csodálkozásomra két tányér rizst is megevett. Csak az utolsó kanál után szólalt meg:
– Sanyikám, ez olyan volt, mint a dunakavics!
– Köszi, Gergő…
Ebéd után a maradékot ki is szoktam önteni Alfonznak. A kutya ilyenkor beleszagolt a tálba, majd általában otthagyta. Egy fa tövében előkapart valami régi csontot, és azt kezdte el rágcsálni, közben szemrehányóan nézett rám.
A szieszta alatt aztán zenecsatornát szoktunk nézni a nappaliban. Punnyadtan heverésztünk a kanapén, és mindannyiunk gyomrában, szájában ott volt a leves szörnyűséges utóíze, az a műanyag borzalom, mely hét tonnával nyomta a hasfalunkat. Gergő olykor kerített valahonnan szotyolát vagy ropit, és azt rágcsálta. Semmihez se volt kedvünk, de nem volt olyan szombat, mikor ne tápászkodtam volna fel.
– Gyertek – mondtam a fiúknak – menjünk el a cukrászdába. Legyen valami finom is a gyomrunkban.
Ezt sose kellett kétszer mondani – még Iminek se. Visszafelé mindig hoztunk valamit Alfonznak is.
Aranyos.Életízű.Gratulálok!
Köszönöm, András!