2014. május 24-én 16 órakor nyílik Verbőci Patrícia fotókiállítása a szigetvári várban található Szulejmán szultán dzsámiban, A Nő Japánban címmel. A kiállítást Konkoly Gergő és Vanyúr István nyitja meg.
Verbőci Patrícia művészeti tanulmányai befejezése után elnyert egy egyéves ösztöndíjat Japánba, ahol inspirálva a különleges építészettől, emberektől és általában az őt körülvevő világtól elkezdte fejleszteni azon képességeit, melyek lehetővé tették, hogy észrevegye és „elkapja” a jó témát jó időben. Külföldön töltött évei (Szlovénia, Anglia, USA) és utazásai alatt tovább fejlesztette stílusát, melyben fontos szerepet játszik a természetes fények alkalmazása portré fotózásakor, illetve a könnyed, családi közeg, melyben fotó alanyai képesek igazi személyiségüket megmutatni a fotók által. Miután hazaköltözött Magyarországra, kiállításokon mutatta be munkáit, többek között a „La Guelaguetza” címűn a mexikói nagykövetség szervezésében, illetve egy, a japán császár születésnapja tiszteletére rendezett kiállítás keretében a Japán nagykövetségen. 2013-ban útjára indult a kaTARzis kiállítás, mely Patrícia fotóin keresztül hívja fel a figyelmet a foltos hajhullás (Alopecia Areata) betegségre.
Az alkotó a kiállításról és önmagáról
A kiállítás címe A Nő Japánban. Nagybetűvel a japán Nő és kisbetűvel én, a nő, aki lefotózta őket. Az egyetem elvégzése után elnyertem egy ösztöndíjat Japánba a japán nyelv és kultúra tanulmányozására. Japánba érkezésem után vennem kellett egy fényképezőgépet, mert egyszerűen nem lehetett nem fotózni. Folyamatosan és mindent lefotóztam, annyira idegen és érthetetlen volt a világ körülöttem. Mindenféle fotós technikai tudás nélkül csak a sokszor látomásszerű látvány leképezésére koncentráltam, mellyel – mint később megértettem – lassan magamhoz engedtem a környezetem és kezdtem része lenni Japánnak és a japán embereknek. Azok a fotók, amik akkor készültek ma is mind megvannak, a szerepük és jelentőségük már megkopott. Tíz évvel a hazajövetelem után tudtam ismét ellátogatni Japánba és szembenézni azokkal a hatásokkal, melyek sorsdöntőnek bizonyultak számomra. Ekkor már nem idegenként és nem hobbifotósként indultam útnak. A következő három évben többször visszamentem, mindig barátokhoz, akik sok szeretettel vártak. A kiállításon szereplő képeken a barátaim, vagy ahogy jobban szeretem mondani, a japán családom tagjai szerepelnek, egy-két kivételtől eltekintve.
Szeretem Japánt és szeretem a japán embereket. Ahogy Ferber Katalin, a Mindenki szellemi kalauza: Japán c. könyvében írja, kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban. Valószínűleg populárisabb téma lehetne a japán kertek, a gésák, vagy éppen a szusikészítés világa. Én mégis a japán Nőket választottam. Ezzel a kiállítással szeretném megköszönni nekik a sok szeretetet, hogy befogadtak és oly sok mindenre megtanítottak. Nélkülük nem az a nő lennék, aki ma vagyok. Yoko chan, Mama san, Sumie san, Grandma, dómo arigatou gozaimasta.
Köszönettel tartozom még a szűkebb családomnak és a városnak, ami felnevelt, erős gyökerek és példamutató hősök nélkül más emberré váltam volna. Gyermekkori álmom vált valóra azzal, hogy a szigetvári dzsámiban lehet önálló kiállításom, és hogy ez a kiállítás a Hősök napja programsorozathoz kapcsolódik, csak hab a tortán.
A kiállítás június 10-ig lesz megtekinthető.
A kiállítás meghívója
Hozzászólások