Február utolsó napján az ébresztőóra hajnali négy órakor szólalt meg. Nem sokat aludtam az éjjel. Álmatlanul forgolódtam, és többször felidéztem az előző esti vadászat eseményeit.
A vetés közepén vettem észre a két süldőt. A patak túloldalára igyekeztek, ahol már addig is komoly károkat okoztak a repcében. Az elsőt céloztam meg, jónak éreztem a pozíciót, biztosnak a találatot, de nem ez történt. A lövés után mind a kettő azonnal megpördült, és versenyt futottak a bokrokig. Már teljesen besötétedett, amikor a rálövés helyét, és vérnyomokat kerestem lámpám erős fényében. Semmit nem találtam sem ott, sem a bokroknál, de tudtam, hogy a kutatást reggel meg kell ismételnem, ahogy ezt minden lelkiismeretes vadász megtenné.
A közeli falu öt órát jelző harangját már a magaslesen hallgattam. Hó alig esett a télen, aznap már nyoma sem volt. A süppedő zöld vetés, a fák és a bokrok, az itt-ott már zöldülő, de még döntően sárgás-szürkés színű száraz, magas gaz inkább a tavaszt sejtette. Szinte észrevétlenül világosodott, lassan tisztult a kép. Döbbentem vettem észre a les közelében egy szürke foltot, melyről az első pillanatban azt hittem: itt a süldő! Talán két-három másodperc kellett, amíg lenyugodtam, és a „gombolyagban” felismertem egy jól megtermett borzot. Nem sokat időzött szomszédságomban, csendesen eltűnt a hátam mögött jobbra, egy hosszan elnyúló vadvédelmi kerítést takaró keskeny, de sűrű bokorsorban. A kerítés északi és nyugati oldala a magasles mögötti sarokban találkozott, ezért a lesen ülve mindenkor komoly esélyem lehetett arra, hogy a tőlem balra lévő domboldalból kiváltó állatokat észrevegyem. Szemből is kedvező volt a helyzet. A vetés egy földút és a patak felé lejtett, a kettő között sűrű növényzet húzódott. A patakon túl újabb mezőgazdasági földek kezdődtek az egyre emelkedő domboldalon, amelyeket fasorok és egy kiserdő tett változatossá.
Hét óra után már a kereséshez készülődtem, amikor messze előre, egy távoli vetést szegélyező facsoportnál mozgást vettem észre. Távcsövembe néztem és láttam, hogy szarvasbikák állnak a fák között, majd elindulnak a patakparti kiserdő irányába. Az adrenalin keményen dolgozni kezdett! Azonnal eszembe jutott, hogy aznap még elejthető a szabálytalan, „selejtes” agancsot növesztő szarvasbika! Ritka vadászszerencse lenne – gondoltam –, ha átjönnének a kiserdőn és a patakon, majd a les előtti vetésen keresztül próbálnák meg elérni pihenőhelyüket. Akik nem ismerik a vadászat szenvedélyét, azoknak nem lehet elmagyarázni azt a különös érzést, ami akkor keríti hatalmába a vadászt, amikor megpillantja a vadat, de még nem tudhatja, hogy mi történik majd a következő percekben. Valószínű olyan évezredes, évmilliós szunnyadó ösztönök ébredeznek bennünk ilyenkor, amelyek sokakban már nem is találhatók. Tíz-tizenöt percig nem történt semmi, a szarvasok minden bizonnyal békésen elidőztek a kiserdőben, mintha néhány hónappal azelőtt nem mentek volna ölre egymással. Ennek ellenére távcsövemmel folyamatosan kutattam a patakpartot. Sokadik vizsgálódásom alkalmával először ingadozó száraz ágakra hasonlító mozgást véltem felfedezni, majd egyre határozottabban rajzolódtak ki az agancsok a magas gazban. Jöttek a szarvasok! Elsőnek egy fiatal bika lépett ki, tőlem kevesebb, mint száz méterre, és elindult balra a vetésen keresztül. Őt egy jóval idősebb követte, amely már elhullajtotta királyi fejdíszének egyik ágát. Szorosan mögötte felbukkant a harmadik, amely egyszerűen lenyűgözött. Nem volt kapitális példány, biztos voltam abban, hogy agancsának súlya nem éri el az öt kilót, azonban mind a két agancsszára a középág után, ötven centiméteresre becsült dárdában végződött. Csak egy pillantást vetettem a mögötte jövőkre. Úgy láttam agancsuk nem volt igazán nagyobb, és alakjuk miatt egyik sem jelenti azt a veszélyt a többiekre, mint a dárdás, amelynek ágak nélküli hosszú agancsszára képes mélyen behatolni a másik testébe. Súlyos, olykor halálos sebet is ejthet a jobb genetikai adottságú, erősebb vetélytársakon, mert olyan ez, mintha a középkori lovagi viadalon az egyik vitéz lándzsája egy méterrel hosszabb lenne a másikénál. Villámgyors döntés után a céltávcső szálkeresztje már a dárdást követte. Amikor oldalra fordult, megérintettem az elsütő billentyűt. A találatot a szarvas felugorva jelezte, négy lába egyszerre emelkedett fel a földről, majd visszaesve vágtába kezdett. Felálltam, és azonnal ismételtem. A második – mint utóbb kiderült már felesleges – lövésre a szarvasbika tűzben rogyott. Fegyveremet letettem és csak álltam, néztem a nyolcvan, kilencven méterre fekvő állatot. Nem tudom semmihez sem hasonlítani azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtam. A meghatottság, az öröm, a megrendülés és a tisztelet olyan különleges keveredése, amire nincs megfelelő szavunk. Különös érzések kavarogtam bennem, mint amikor a szél színes levelek százait forgatja körbe-körbe. Eljátszottam azzal a meseszerű gondolattal, hogy Diana, a vadászat istennője próbára tett, és megjutalmazott, amiért úgy cselekedtem, ahogy azt elvárta tőlem. Előbb két süldőt „varázsolt” a vetés közepére, de lövésemtől megvédte őket. Elégedetten szemlélhette az esti keresést, és örömmel nyugtázhatta, hogy a kutatást reggel is folytatni szándékoztam. Hogyan gondolhattam volna az utolsó nap reggelén szarvasokra? Mégis ez történt, és nem lehet véletlen, hogy a korábban sosem látott, a többiekre halálos veszélyt jelentő dárdás szarvasbika útja pont akkor felém vezetett.
Jó történet, én vezeklésnek fogom fel. Sose tudnék lelőni egy szarvast, amely még csak nem is szolgál eledelül az erdő gazdáinak, mindamellett, hogy értem a szelekció lényegét. De az ember kiszelektálta őt, aki a természetes szelektálásra teremttetett. (Nyilván ezért nem vagyok vadász.)
Kedves Mária!
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat, és elmondtad véleményed, amit én is megértek és elfogadok. Egyáltalán nem vezeklésnek szántam a novellát, inkább annak bemutatására, hogy a tisztességes vadászat nem öncélú tevékenység. Érdekes, de például én biztosan nem tudnék emberi szervet amputálni, de tisztelem azt, aki ezt megteszi, ha az szükséges. Sok hasonló példát sorolhatnék.
Üdvözlettel: Tátrai Miklós