Amikor valakit a „fafejű” vagy „fapofa” jelzővel illetnek, általában nem kívánják agyba-főbe dicsérni, s az érintett rendszerint meg is neheztel az efféle méltatások hallatán. Meglepő talán, ha azt állítom, én még büszke is vagyok, hogy rólam mindez elmondható. Pontosabban – és itt rejlik a minőségi differencia – nem személyemnek adresszálják barátaim, ismerőseim e tréfás minősítést, hanem a többé-kevésbé becses fizimiskám alapján készült műalkotásoknak. Előbbit, mármint fafejemet egyik mesterien faragó kollégám, Szemcsuk István alkotta, utóbbit pedig Keszthelyi Jenő intarziaművész barátom álmodta és foglalta leheletvékony furnérlemezekbe, oly ihletett kézzel, hogy sokan megjegyezték már: „Tökéletesebb, mint a modell.” Természetesen ilyenkor én sem késem a válasszal: „Ahhoz nem is szükséges a művésznek túlságosan megerőltetnie magát!”
Mások életnagyságúra felnagyított és napjaink divatja szerint barnított fotónak vélik a szobám falát díszítő műtárgyat, s csak egészen közel lépve hozzá áll el szemük-szájuk a csodálkozástól: „Úristen, hogy lehet ilyet készíteni?” Válaszadásra természetesen maga a mester hivatott leginkább, halljuk tehát az ő szavait!
„Ez a valóban aprólékos, időigényes munka több fázisból áll. Az első és legnehezebb közülük a grafikai stádium, a téma lerajzolása. Ez a folyamat csakugyan tehetséget, művészi érzéket és látásmódot igényel. Bár megfelelő érzékkel rendelkeztem, rajzolni meg kellett tanulnom.
Ha elkészült a rajz, jön a térképesítés, a folthatárok kijelölése. Ennek alapján kell ugyanis később az éppen megfelelő színű furnérdarabkákat kimetszenem. A metszés a biztos kéz mellett komoly izommunkát igényel. Körülbelül 10 kilogrammos nyomóerő szükséges a szike mozgatásához, hogy a kemény anyagot tökéletesen átvágja. Természetesen az ilyen vékony falemez könnyen törik, ezért hátoldala felől ragasztócsíkokkal biztosítom; ha el is pattan, nem esik szét.
A befejező fázis, a lapocskák felragasztása – a kép összeállítása – már tulajdonképpen műbútor-asztalos szakmunka. Ezt hideg préselési eljárással végzem.
Egy-egy kép elkészítéséhez 60-70 órai intenzív munkára van szükségem. Az időigényt jelentéktelennek tűnő dolgok is befolyásolhatják. Például ha kalapos portrén munkálkodom, azzal hamarabb végzek, mert nem kell a hajjal bíbelődnöm.”
Ha már a portréknál tartunk, köztudott, hogy általuk váltál igazán híressé. De mi volt előttük?
„Ifjú korában mi foglalkoztatja leginkább a férfi gondolatvilágát? A NŐ. Én is velük kezdtem. Aktjaim zömét – modern és hagyományos felfogásban – abban a korszakomban ’követtem el’. Aztán jöttek az életképek, a természet – az erdő, a vad – ellesett pillanatainak megjelenítései. Ehhez élményanyagot a vadászat, a magaslesen vagy cserkelés közben végzett megfigyeléseim szolgáltatták. A portrék ötlete legutoljára, a millennium előtt néhány esztendővel támadt bennem. Arra gondoltam, a külföldiek – vadászok és nem vadászok – ne csak arról szerezzenek tudomást, hogy ebben a kis országban kiemelkedő minőségű vadállomány él, hanem ismerjék meg azokat a személyeket is, akik ezt a populációt sok évtizedes kitartó, egyáltalán nem könnyű munkával, a szenvedélyt és a vele járó tisztes szándékot apáról-fiúra, generációról generációra átörökítve létrehozták, szabályozták. A millenniumi ünnepségekig száz portré elkészítését tűztem ki célul, amit sikerült is megvalósítanom. S a kiállítási anyag összeállításával együtt teljesült másik elképzelésem is: a képek – megfelelő nacionáléval ellátva – reprezentatív albumban, Száz év, száz vadász címmel is megjelentek. Az életrajzi adatok összegyűjtésében, szabatos megfogalmazásában néhány tollforgató barátom segített, legtöbbet az időközben sajnálatos módon elhunyt neves vadászattörténész, dr. Czvalinga István.
A könyv forintális hátterét nehezebb volt megteremteni, mint a belevaló anyagot létrehozni. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium százezrei mellé a többi pénz előteremtéséhez közel ezer levelet kellett megírnom, elküldenem, míg végül is a megkeresetteknek körülbelül 10%-a adott kedvező választ.”
Térjünk vissza az alkotás technológiájához! Honnan szerzed be a minden bizonnyal különleges faanyagot?
„Nos, ezt kevesen hiszik el: én rossz fát teszek, nem a tűzre, hanem a képekre. Azt az anyagot hasznosítom, ami az iparosok számára hulladék, selejt: a furnér-tekercs repedezett végét, a göcsös, szálkás erezetű, netán mechanikus vagy egyéb hatásoktól sérült részeket. Mint korábban említettem, nekem nagyon apró darabkákra van szükségem, amelyeket a műhelyekben gyakran még a seprő sem venne komolyan. Sokfajta fával dolgozom – nagyjából fele-fele arányban hazai, illetve külföldi eredetűekkel –, mert nem színezek, az anyag természetes színét, erezettségét építem be a megfelelő helyre. Például a világos, szálazott szerkezetű fából kitűnő ősz haj készül. Így tudom biztosítani az emberiség ősi barátjának, kísérőjének, a fának egyfajta metamorfózisát. Amikor a fát kivágják, gyakorlatilag meghal. Aztán nálam egy vad sajátos mozdulatában vagy egy emberi arcban újra életre kel, élőt jelenít meg.”
Való igaz, Keszthelyi Jenő munkái élnek. Természetet, vadat ábrázoló alkotásait a szuggesztív dinamizmus jellemzi. Portréira tekintve pedig olyan érzésünk támad: bármikor megszólalhatnak. Számos sikeres kiállításának egyike az „Élet a fában” találó címet viselte. Nehéz lenne meghatározni, hogy tárlatainak népes látogatóközönségét mi vonzza leginkább: az említett életszerűség, a műfaj különlegessége, kuriózum volta vagy a nagy tehetségű művész imponáló szerénysége, mindenki iránt nyitott egyénisége. Netán mindez együtt?
Az eredeti foglalkozását tekintve faipari mérnök – aki mellesleg közkedvelt természet-író is (lásd lapunk 18. oldala – a szerk.) – nemrég újabb megtisztelő elismerésben részesült: 2004-ben neki ítélték a természetábrázoló művészek egyik legrangosabb kitüntetését, a Nimród-díjat.
Mint minden mesterségen belül, nyilván az alkotói berkekben is akadnak olyanok, akik tevékenysége művészi rangját vitatni próbálják. Őket Arany János szavai minősíthetik: „Boldogságot / Irigy nélkül még ki látott?” Mert Keszthelyi Jenő kedvtelésből alkot, s boldog, ha egy-egy műve elkészül. Álmaiban néha megjelenik egy majdani sikeres külföldi kiállítás víziója, ahol idegen országok egyáltalán nem idegen, a természetszeretetben velünk együtt gondolkodó lakói bólogatnak elismerően munkái láttán. Őszintén remélem, hogy álma előbb-utóbb valósággá válik.
Hozzászólások