Részlet a szerző Vendégkönyv című készülő kötetéből
Mivel – sok más véleménnyel ellentétben – a vadász is ember, köztük (köztünk) is akad mindenféle szerzet: simlis, agyafúrt, jámbor, nagyképű, irigy, etikus, közvetlen, alattomos, zárkózott, harsány, egyenes, ordenáré, de minek soroljam tovább, hiszen fajunk különféle tulajdonságokkal megáldott vagy megvert egyedei mindannyiunk előtt a teljesen közönséges hétköznapokból közismertek. Azt viszont már inkább csak a berkeinken belüliek tudják, hogy sokkal egyszerűbb, mi több, könnyebb is a vadászokat két fő kategóriába sorolnunk. Egyikbe azok tartoznak, akinek ebben a rongyos életben soha semmi közük nem volt a vadászathoz, s vadász-voltuk ellenére jelenleg sincsen. Egyszerűen ölükbe hullott a lehetőség, amiért másoknak korábban keményen meg kellett küzdeniük, dolgozniuk. Szájukba repült a sült galamb, amit fanyalogva, de azért két pofára bezabáltak. S mivel rég köztudott, hogy „Ebül szerzett jószág ebül vész”, nem is becsülik sokra az értékeket, amelyekhez méltatlanul jutottak.
A másik csoportban azok érdemelnek helyet, akiknek – ilyen vagy olyan indíttatásuk révén – életük szerves részévé vált a vadászat. Óvják, becsülik, gyarapítják is mindazt, amit számukra nyújtani képes. Sajnos, ezen utóbbi csodabogarak – a biológia természetes folyamatai révén – kihalófélben vannak. Napról napra fogyatkozunk, kiknek ereiben még vadászvér csörgedez, ellentétben a fentebbi kategória jeleseivel, kiknek keringési rendszerében gyanús összetételű valuta-koktél áramlik, időnként heveny trombózisokat okozva. Hogy számuk mégis egyre gyarapodik, azt rendkívüli képességüknek köszönhetik: mindannyiunk szeme láttára, hihetetlen gyorsasággal, osztódással is képesek szaporodni. (Többnyire fejükben az ész is állandóan feleződik?)
De térjünk vissza a magunkfajtákhoz! Szászvári barátaim azok közé a szorgos, életrevaló, falusi emberek közé tartoznak, akikre illik a szólás: „ha akkora darab földhöz jut, amelyen éppen elfér a két lába, akkor egyiket felemeli, s az így szabaddá vált területen felépíti otthonát, és megteremti megélhetése forrását”.
Valóban, a vadász-Trianon gátszakadását követően, nagy elszántsággal, eltökéltséggel, némi ügyeskedéssel és szerencsével, szívós kitartással és hangyaszorgalommal sikerült megvetniük lábukat egy vadászterületként éppen csak elfogadható földdarabon. Ott aztán minden elölről kellett kezdeniük, mint egykor az Újvilág bevándorlóinak. Talán annyiban volt könnyebb dolguk, hogy az említett pagony nem volt számukra idegen, ismerték minden zegzugát, mint a tenyerüket. S a kis csapat két lelkes tagját nem véletlenül hívták „Ács”-nak: rövidesen „összeácsolták” a fennmaradás, az új honteremtés terveit.
A korábban – még a Pécsváradi Zengő Vadásztársaság idején – is összetartozó, csak létszámában jelentősen megcsappant közösség egyhangúlag megállapította: vadászterület nem lehet meg vadászház nélkül. Még akkor sem, ha a tagok zöme fél óra alatt eljuthat birodalmuk bármelyik csücskébe. Vadászházra szükség van, mert az jelképezi együvé tartozásukat. Csakhogy korábbi – még nagyapáik által épített – otthonukat a parádésan gondozott terület javával együtt elorozta az erdőgazdaság. Használni ugyan nem fogják, mert komfort nélküli lévén nem alkalmas a kényes külföldi vendégek fogadására, elszállásolására. Legfeljebb valamelyik haszonélvező úr hordja oda ideig-óráig alkalmi nőismerőseit, amíg az épület nem válik a mindenfelé kóborló vandálok martalékává. Hej, de sok meghitt, kedves tanya jutott az utóbbi években ilyen méltatlan sorsra, hála az új törvények kiagyalóinak és ügybuzgó végrehajtóinak!
Mivel barátaim tudták, hogy sopánkodásból semmi nem születik, kutatni kezdték a szóba jöhető lehetőségeket. Választásuk a szanált, néhai szénbánya tört ablakszemeivel furcsa világunkra meredő, romos szellemvárosának szélén éktelenkedő, inkább betonbunkerre emlékeztető, egykori mérlegházra esett. Az épületnek csak nagy jóindulattal nevezhető objektum mellett több érv is szólt: társaihoz képest meglepő módon épen maradt, három megfelelő méretű helyiségből állt, s építésekor még nem volt szokás vagy divat kilopni a betonból, habarcsból a kötőanyagot. Eldöntötték tehát, hogy a Zengő kényszerű felszámolásakor kapott, szerény vagyonrészüket összeadják, s megvásárolják a lebontásra ítélt létesítményt.
Amikor már úgy tűnt, minden sínen van, megjelentek a környezetvédők. Kijelentették, hogy a ház nem illik a tájba, rontja az összképet, ezért le kell bontani. (A többi, falunyi kiterjedésű, háborús romokra emlékeztető épülettömeg nem zavarta kényes ízlésüket.) Kollégáim ekkor megmakacsolták magukat:
– Nem hagyjuk, ami már a miénk! Innen már nem ebrudalhatnak ki bennünket! Tenyérnyi hely talán nekünk is jár ebben a nyomorult országban!
Szűkös pénztárcájuk aljára nyúltak, tervezőt fogadtak. A lapos betontető helyébe szépen ácsolt, piros cserepes fedél került. A szénportól feketés-szürkére szennyeződött falakat kijavították, átfestették, az ablakok-ajtók zöld köntösbe öltöztek. A környéket megtisztították a halmokban álló szeméttől, törmeléktől. Termőföldet hordtak az évtizedek alatt aszfalttá taposott, kövecses talajra, gyepesítettek, díszcserjéket, fákat ültettek.
Kemény munkájuk közben kellemes meglepetés érte őket. Az elvadult bozót irtása és a hulladék eltakarítása közben régi, talán több száz éves, hosszú, kiboltozott pincére bukkantak, amelynek mélyén – az egykori tulajdonosok által kikövezett árokba terelve – jéghideg, tiszta vizű forrás fakadt. Megvolt tehát az alkalmi hűtőszekrény – ételnek, italnak, lőtt vadnak – s a mindennél fontosabb víz. Már csak a magas hivatal döntésére vártak.
A derék tisztviselők meg is érkeztek, s erősen hümmögve bámulták a változásokat. Nem tudni, némi – a helyszínen elkészített – vadpörkölt is került-e Jusztícia mérlegére, a lényeg az, hogy kijelentették:
– „Ez” az épület már nem rontja a környezeti összképet, sőt, emberibbé, kulturáltabbá teszi, tehát maradhat.
Mondanom sem kell, nagy volt az öröm a Szászvári Vadásztársaság „háza táján”. (Immáron helyénvalóvá vált e kifejezés.) Persze – mint utólag kiderült – nincsen olyan öröm, amelyet időről-időre be ne árnyékolna valami. Például, hogy a nagy gonddal elültetett, ápolt díszcserjéket rendre ellopkodják – ültetési szezonon kívül is – az arra kódorgó „természetkedvelők”, lelkes „turisták”, akik nem tartják elégségesnek az odakünn látottakat, hallottakat, hanem egyéb, „kézzel fogható” szuvenírt is kívánnak magukkal vinni. Ugyanezen okból fenyőféleségeink közül csak a lombhullató vörösfenyő maradt háborítatlanul a helyén, örökzöld társainak – karácsony tájékán – lába kelt. Egy alkalommal pedig éppenséggel derék „bányavagyon újrahasznosítókat” zavartak meg tevékenységükben az odaérkező házigazdák. A leleményes, életrevaló honpolgárok a vadonatúj Bramac-cserepet akarták a tetőről gépkocsijuk utánfutójára pakolni. S meg is feledkezhetnénk arról, hogy jogállamban élünk, ha még nem nekik állt volna feljebb! Elmenőben ugyanis komoly retorziókat helyeztek kilátásba, ha a vadászok jelenteni merik az esetet a hatóságoknak. Íme, Pangloss mester megvalósult teóriája: „Ez a világ minden világok legjobbika.”
Amikor – Ács Pisti barátom többszöri invitálásának engedve – először jártam a helyszínen, már a megváltoztatott, vadászbarát, vendégmarasztaló környezetbe csöppentem. Április közepe volt, a szalonkavarázs is befejezéséhez közeledett. Mégis nagy reményekkel – és természetesen sörétes puskával – érkeztem. Bár köztudott, hogy nálam sokadrangú kérdés, utóbbi szerephez jut-e.
Jövetelemkor már javában fortyogott az ebéd, eretnek módon: vadászházban – halászlé. Csak mert tudták, hogy igen-igen kedvelem. S hogy mindenben kedvezzenek gusztusomnak, kóstolni hívtak.
Szerencsére résen voltam. Láttam az összevillanó tekinteteket, meg hogy túl sokat bóklásztak a bogrács körül, mielőtt kezembe adták a remek színű ételben megmerített kanalat. Mintha a forróságtól félnék, csak nyelvem hegyével érintettem a lé felszínét. Rögtön világosság gyúlt bennem: gyanúm megalapozott volt. Tréfás cimboráim ugyanis a nevezetes evőeszközt csaknem színültig merték sóval, erre töltöttek némi takarást az ételből. Ha a legtöbb emberhez hasonlóan egyetlen lendülettel beszürcsöltem volna a részemre készített, speciális katymalékot, prüszköltem, köpködhettem volna, vendéglátóim harsány hahotájától kísérve. Így azonban csak csettintettem nyelvemmel, s elismerő arckifejezéssel jegyeztem meg:
– Kiváló! Hát ha még a halak íze is jobban belefő a lébe!
Aztán még tárgyilagosan hozzátettem:
– Viszont kár volt ezt a drága sót így elpazarolni.
Most, utólag mégis kitört a vidám nevetés:
– Ne haragudj, Feri bácsi, nálunk ez a belépő. Aki először vendégeskedik itt, annak ki kell állnia a só-próbát. Veled sem tettünk kivételt, mert tudjuk, hogy nem szereted, ha más mércével mérünk… De te túljártál az eszünkön.
– Ördög bújjék a bocskorotokba! Dehogy haragszom. Mindenesetre a sót tegyétek el, nehogy beleboruljon a bográcsba!
Az esti szalonkavárás hangulata – mint mindig – igazán kellemes volt, csupán a kívánatos madarak tüntettek távollétükkel. Helyettük – miközben kiürített fegyverrel a megbeszélt találkozóhelyre baktattam – erdőgazdasági terepjáró landolt mellettem. A kiszálló, szolgálati ruhát viselő úriember, akit látásból valahonnan ismertem, az iránt érdeklődött, hogy ki vagyok és mit keresek ott. Válaszomat hallva elnézést kért. Elmondta, hogy gyakran csellengnek arrafelé vadorzók, rám is ilyen okból gyanakodott.
Miután a hatósági személy elviharzott, magamban csendesen megállapítottam, hogy nagyon hülyék lehetnek azok a rabsicok, akik az üzemi és a társasági területet elválasztó, szilárd burkolatú határúton kóvályognak, gyalogosan, fegyverrel a vállukon, mint jelen esetben jómagam. De hát köztudottan megbolondult a világ, kár rá pazarolni a szót!
Másnap hajnalban sem jártunk nagyobb sikerrel, mi több, még az igazoltatás is elmaradt. Utóbbi miatt egyenesen csalódottnak éreztem magam. Már egészen beleéltem magam egy minden hájjal megkent vadorzó szerepébe. Megfogadtam, legközelebb kissé rájátszom szerepemre, hogy hitelesebbnek tűnjek. Mondjuk a terepjáró közeledtére szélsebesen beugrom a bozót takarásába, vagy más hasonló, izgalmas fordulatot találok ki. Végül mégis pórázra fogtam elszabadult fantáziámat: jobb a békesség.
Következő meghívásom május utolsó hétvégéjére szólt. Az eltelt közel két hónap alatt ugyancsak felöltözött a természet. Áprilisban csak a vadorgona számomra korábban ismeretlen, halvány rózsaszínű virágaiban gyönyörködhettem, most viszont az akácok pompáztak teljes díszükben, olyan illatot árasztva, amely pirulásra (vagy inkább sárgulásra?) késztetné a nagyvárosok káprázatos illatszer-szalonjait. A sárgarigókat és vadgerléket is megbabonázhatta az illat-orgia, mert korhely részegek módjára, egyfolytában fújták nótájukat, egyetlen percre be nem állt a csőrük.
Pistiék a szokásos szeretettel fogadtak, de most elmaradt a só-teszt. Mint mondták, kétszer még nekem sem jár tanyájuk rendkívüli szolgáltatása. Köztünk maradjon: különösebben nem is éreztem sértőnek döntésüket.
Mint később kiderült, nem is lett volna alkalmuk újabb mókára, mert az ünnepi ebéd vagy inkább vacsora menüjét vendégtársam, Farkas András prezentálta, káposztás bab formájában. (Soha nem értettem az étkek elnevezőit, miért mindig a lényegtelen dolgokra összpontosítanak. Az említett fogásban is a tisztes mennyiségű hús dominált, a névadók csupán mellékesen fordultak elő benne.)
Első esti programbeosztásunkról – dióhéjban – „Vándorpezsgő” című történetemben már beszámoltam. Derék dunaújvárosi kollégánk kedvéért lemondtam részemre fenntartott, „holtbiztos” esélyemről. Cserébe Pisti olyasmit ajánlott, ami mindenkor megbizsergette a szívemet:
– Feri bácsi, van egy gyilkos bakunk. Meglőnéd?
Mit mondjak? Nem sok energiámat pazaroltam tiltakozásra.
A számomra kívánatos vad tartózkodási helyét megközelíteni nem volt könnyű feladat. Kihajló gallyakba kapaszkodva araszoltunk felfelé a csaknem függőleges, kefesűrű terepet átszelő, alig 20-30 centiméter széles gyalogösvényen vagy inkább vadváltón. Közben igyekeztünk – lehetőleg minél kevesebb zajjal – megszabadulni a készséggel marasztaló szeder- és vadrózsaindáktól. Végül – a szó szoros értelmében fejem felett – megpillantottam a magaslest, amely Bodrogi Gyula egyik humoros írását idézve „…nagyon magas volt és nagyon les”. Villanyoszlopokból készült, s építői biztosan sajnálták megkurtítani a tekintélyes hosszúságú póznákat. Amikor a létrán felfelé haladtomban egy villanásnyit visszapillantottam, őszintén bántam, hogy a pedagógus pálya helyett nem a toronyfedő ács szakmát választottam. A borzongással vegyes szédülésre azonban nem maradt időm, mert előttem haladó és éppen felért barátom hátrasziszegte:
– Gyere, Feri bácsi, kinn van a bakod!
– Na, még ez is! – kottyantottam volna önkéntelenül, de észbe kaptam. Hiszen utóbbinak örülnöm kellett, még ha az adott pillanatban nem is a boldogság mámorától kóvályogtam.
Az utolsó fokról a platóra lépve magam is megpillantottam a rőt színű foltot, a vadföld átellenes szélén. Másodpercekkel korábban léphetett ki a takarásból, s szoborrá merevedve, magasra emelt fejjel figyelt. A vad ezt követően szokott ellazulni, megnyugodni, vagy villámsebesen visszapenderülni a sűrűbe. Ismét barátom suttogását hallottam:
– Lőjél, még mielőtt meglép!
Könnyű azt mondani, csupán végrehajtani nem egyszerű, amikor szemünk előtt karikák kavarognak az olimpia teljes színválasztékában, tüdőnk mellé kívánatos lenne beiktatni egy nagy teljesítményű kompresszort, szívünket pedig lejjebb kellene kapcsolni legalább két sebességfokozattal. Csakhogy mindezt vendéglátómnak – az adott helyzetben nehéz lenne megmagyaráznom, hát még a baknak! Nincs más választásom, mint a feltétlen parancsvégrehajtás. Nem teljesen vakon, csak majdnem.
Puskámat – tenyeremen – a les palánkjára támasztva megcéloztam a vad nyaktövét, majd mély belégzést követően útjára engedtem a lövedéket. A bak parádés hátra-szaltót produkált, majd úgy maradt, égnek meredő lábakkal, mint a felforgatott hokedli.
– No, ezt szépen eltrafáltad! – lelkendezett Pisti, immár hétköznapi decibelszámmal. – Menjünk, nézzük meg közelebbről a zsákmányodat!
Máskor hanyatt-homlok loholtam volna le a hágcsón, most azonban legszívesebben rosszullétet mímeltem volna. Ahogy hátratekintettem, és megláttam a les alatt tátongó, szakadékszerű mélységet, amely legalább kétszeresére növelte a köztem és a kétségkívül szilárd talaj közötti távolságot, lelkesedésem utolsó szikrái is elhamvadtak. Mégsem árulhattam el gondolataimat, inkább behunyt szemmel, összeszorított fogakkal kezdtem lefelé araszolni, miközben arra gondoltam, mennyivel jobb dolguk van a hegymászóknak, számukra legalább reménysugárként ott a biztosítókötél.
Nem tudom, mennyi időbe telt, de végre lejutottam. Érdekes, azonnal jobban éreztem magam, derűs kedvem, sikerérzetem is nyomban visszatért. Áttörtük magunkat a lest körülvevő bozóton, kijutottunk a vadföldre. A vadhoz érve megdöbbentünk: olyan merev volt, mintha a lövés óta órák teltek volna el. Agyamban felmerült a kérdés: csak nem valami rossz móka áldozata lettem? Aztán elhessegettem magamtól a kellemetlen gondolatot. Vendéglátóim nagy tréfacsinálók, de tudják, hol a jó ízlés határa.
Zsákmányom alaposabb szemrevételezésekor ért a következő meglepetés, amelyet nem hagyhattam szó nélkül.
– Kissé elhamarkodtuk a lövést. Ez nem gyilkos bak.
Pisti elnevette magát:
– Ki beszélt gyilkosról? Én „öngyilkos”-t mondtam, csak te rosszul értetted, vagy nem figyeltél rám. Mert ami odaáll a puskád elé, az öngyilkos…
– Végül is nem követtünk el vétséget, jó selejt került terítékre… Kis tömegű, alacsony, vékony agancsú jószág…
– Erről van szó! – kontrázott barátom. – Pontosabban erről ne essék több szó, mert egyik vadásztársunk már legalább tucatnyi alkalommal járt itt vendégével, de sosem jött össze nekik a dolog. Ha megtudják, hogy te első ízben, kapásból arattál, mindkettőjüket megüti a guta. Márpedig utálok temetésre járni, vadászokéra meg végképp.
E szép búcsúbeszédet – no, meg természetesen a tiszteletadást, gratulációt – követően nekiálltunk a „véresen hétköznapi” teendőknek. Amint késünk először érte az állat izomszövetét, mintegy varázsütésre megszűnt a merevség: a végtagok összenyeklettek, a test elernyedt. Emlékezetemben homályosan felsejlett, hogy évtizedekkel korábban szarvasbikával már volt hasonló esetem.
Miután befejeztük az értékmentést, a vadat a leshez vittük. Nem kellett megizzadnunk az erőlködéstől: sokat mondok, ha volt tizenöt kilós.
Pisti javasolta, érdemes újból felülnünk, mert a viszonylag korai, egyes lövést követően később más erdőlakók is tiszteletüket tehetik nálunk. Az újabb toronymászás gondolatától nem tombolt bennem a lelkesedés, de csodálkozva tapasztaltam, hogy másodjára már sokkal könnyebben, magabiztosabban haladtam felfelé. Kettőszázhuszonegyedik alkalommal bizonyára rá se hederítenék a most rendkívülinek tűnő körülményekre.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem ég és föld között, alaposabban is szemügyre vettem környezetünket. A jókora vadföldet teljesen körbefogta az erdő, a vad minden irányból takarásban közelíthette meg az éléskamrát. Távolabbi részén szépen sarjadó lucernás zöldellt, középtájon búzavetés szárait duzzasztották a napokon belül kitörni készülő kalászok. Közvetlenül előttünk zsenge kukoricás bátortalankodott. Az itt-ott benne ásítozó, tar foltok jelezték: vaddisznóék a vetést követő napokban minőségi ellenőrzést végeztek, vetőmag-ügyben.
A telihold hátunk mögül észrevétlenül kúszott fejünk fölé, amiből csak annyit vettem észre, hogy – szokatlan módon – nem akart megérkezni az este.
– Tudod, mit hiányolok ebből a kellemes, nyár-eleji hangulatból? – fordultam házigazdámhoz.
– Ugyan mit?
– A szarvasbogarakat. Lehet, hogy habókosnak gondolsz, de tölgyest, cserest ilyentájt gyermekkorom óta nem tudok elképzelni nélkülük. Csak nem pusztultak ki az utóbbi időkben?
Alig fejeztem be mondatomat, amikor erőteljes zúgással, alig karnyújtásnyira elhúzott felettünk egy szépen fejlett hím példány. Pisti halkan felnevetett:
– Látod, Feri bácsi, ilyen nálunk a kiszolgálás. A kedves vendég minden óhaját nyomban teljesítjük. Egyébként ez csak reklámpéldány volt, később prezentáljuk a többit.
Szavait tréfának szánta, ennek ellenére az est folyamán láttunk még vagy öt-hat darabot, különböző neműeket és nagyságúakat. S hogy valóban hab is legyen a tortán, egy tekintélyes méretű hőscincér is megtisztelt bennünket néhány másodpercre.
A szemközti rudasból jókora roppanás hallatszott, majd néhányszor megismétlődött. Kollégám felkapta fejét:
– Készülj, mindjárt kezdődik a második menet! A nagy kocákat és a kicsi malacokat kíméljük, minden más egyebet lőhetsz a kondából.
– Csak gyenge süldőre emelek puskát, de valószínűleg arra sem kerül sor, mert a zajokból ítélve szarvasok a látogatóink.
Szavaim igazolásaként máris félig kilépett a lucernásra a vezértehén. Percekig fülelt, majd elegáns, lassú léptekkel megindult. Nyomában kisorakoztak a többiek is, összesen tízen, közöttük két bájos, pettyes borjú. Nagy élvezettel szemléltem a szép, egészséges csapatot. Pisti félreérthette érdeklődésemet, mert erőt vett rajta a jó házigazda nem mindig célszerű bőkezűsége:
– Ha tavalyi borjút fedezel fel, nyugodtan meglőheted, van rá keretünk.
– Eszem ágában sincs! – leheltem óvatosan a választ, mert a vezér feje periszkópként forgott jobbra-balra. – Halálos vétek volna elkergetni őket megszokott, terített asztaluktól. No, meg ilyenkor nagy a tévedés esélye is. A jó kondícióban lévő, tavalyi bikaborjú gyakran erősebbnek tűnik, mint a nemrég ellett, viszonylag sovány tehén. A felhőkkel bújócskát játszó hold rossz tanácsadó.
Barátom helyeslően bólogatott, majd könyökével gyengén oldalba bökött, fejével pedig balra intett. Az arasznyi kukoricatövek között sovány, szakadt bundájú szuka-róka óvatoskodott a szétterülve legelésző szarvasok felé. Tisztes távolságnyira megállt, tanácstalanul bámulta őket, majd jobbra kanyarodva, magaslesünktől alig néhány lépésnyire besomfordált az erdőbe.
– Nehéz feladat a családfenntartás – mosolygott kísérőm -, jó néhány éhes száj várhatja vacsoráját otthon, a kotorékban. Lám, még az is megfordult a ravasz koponyájában, hogyan lehetne elcsípni egy idei, gyámoltalan borjút az anyja mellől. Mintha csak aranysakál lett volna! Megjegyzem, nyurga termete és soványsága is utóbbira emlékeztetett.
– Vajon miért nem vette fel az őz zsigereit?
– Lehet, hogy valamelyik fajtatársa már megelőzte. Jó messzire, a sűrűbe hajítottam a csomagot, eső után az avar sem zörög…
Mint utóbb kiderült, csupán részletkérdésekben tévedtünk. Fertályóra múlva ugyanis megjelent egy újabb csalavér. Pontosan az előző nyomán érkezett, de alkatából kitűnt, ő az erősebbik nemhez tartozik. S mint minden férfiú, okosabbnak is kívánt látszani. Nem törődött a szarvasokkal, egyenesen a zsigerelés helyszínére zsinórozott. Alaposan körbeszimatolt, fellefetyelte a vérmaradványokat, majd beugrott a bozótba. Nem sokkal később dühös kerregés, kaffogás hallatszott.
– Többen is igényt tartanak a jó falatokra! – kommentálta a történteket Pisti. Majd amikor újabb, rövid csetepatét követően visszatért a csend, még hozzátette: – Megosztoztak, vagy valamelyikük nem volt eléggé éhes, és feladta.
Időközben a szarvasok is megtöltötték bendőjüket. Egymás után leheveredtek; összekötve a kellemest a hasznossal, sziesztázva kérődzni kezdtek.
Hátunk mögött, a szakadékban borz matatott, szuszogása elárulta kilétét. Először disznónak véltük – éhes vadász disznóval álmodik -, később rájöttünk: energiánkat felesleges megalapozatlan izgalmakra fecsérelnünk.
Vendégtársam „holtbiztos” szórója felől lövés dörrent. Jó hangja volt, találatot jelzett. Órámra pillantottam: pontosan éjfélt mutatott. Szapora lábakon járt az idő! A hangra a szarvasok is feltápászkodtak. Látszott, csak ímmel-ámmal indulnak el, de az óvatossági rendszabályokat pontosan betartották. Mi is cihelődni kezdtünk. Sok értelme nem lett volna maradnunk, Andrisnak pedig lehet, hogy segítségre van szüksége.
Könnyű zsákmányunkkal fél óra alatt lejutottunk a vadászházhoz, ahol már javában tartott az ünneplés. Dunaújvárosi kollégánknak – huszonnégy év után – sikerült meglőnie harmadik disznóját. Kell-e ennél nagyobb öröm? Méltatlanság lett volna részemről – aki közel járok a háromszázadikhoz – eloroznom előle a lehetőséget. A pincéből elővarázsolt, jéghideg kisüsti szilva is sokkal zamatosabbnak tűnt, mintha a magam sikerére hajtottam volna fel.
Valakinek eszébe jutott, hogy rég volt már a délutánba hajolt ebéd, igencsak megéheztünk. De ki a Belzebubnak van kedve ilyen ragyogó időben odabent, a házban falatozni?! Megterítettük hát az udvari rönkasztalt, s a kellemesen langyos, nyarat idéző éjszakában, az égi lámpás világa mellett fogyott a szó, a sok finom falat, s melléje a vörösbor. Sokáig hallgattam a sikeres elejtő történetét. Közben a ház feletti domb élén álló, magányos, vén lucfenyő kontúrját figyeltem, hogyan csalogatja magához bókolva, hajladozva a nőiesen kerek holdat, s hogyan takarja be diszkréten jó félórányi együttlétük idejére.
Az álom észrevétlenül környékezett meg. A fenyőfa alól hirtelen kapitális kan emelkedett fel. Jókedvű társaságunkra fittyet hányva elindult lefelé a terméskövekből rakott lépcsőn. A pince bejáratától váratlanul felénk kanyarodott. Döbbenten fedeztem fel, hogy lábai nem mozognak, a több mázsás test mintha kerekeken gördülne. Mozdulni próbáltam, de tagjaimat lebéklyózta valami különös, ismeretlen erő. Társaimra pillantottam: úgy álltak, ültek körülöttem, mint egy panoptikum viaszfigurái. Semmi nem árulkodott arról, hogy élő emberek.
A kan közben odaért hozzánk, de mintha kitömött jószág lenne, szeme sem rezdült. Elhaladt mellettünk, és a következő terepszint pereméhez lépve hirtelen lebillent. Még a jókora, tompa puffanást is hallottam, ahogyan egy teli zsák vagy hullámpapír-doboz földet ér.
Pisti hangja nehezen jutott el tudatomig:
-Feri bácsi, látom, hosszú volt a nap, kicsit elszunyókáltál. Nem csoda, hiszen már jócskán benne járunk a holnapban. Nem ártana legalább egy-két órát horpasztanunk, mert hamar hajnalodik.
Most értettem meg, hogy iménti, fura látomásom álom volt. Feltápászkodtam alkalmi trónszékemből, az egyetlen, hatalmas tuskóból kialakított fotelből. A kanról természetesen egyetlen szót sem ejtettem. A hajnali cserkelés lehetőségét viszont udvariasan elhárítottam magamtól:
– Köszönöm, de én inkább pihenek egy jót. Hiszen tudod, elsősorban azért jöttem hozzátok. Ami pedig a vadászatot illeti, Diána máris túl bőkezű volt hozzám.
– Igaz is – vakarta meg üstökét cimborám -, neked nem is mondtunk köszöntőt! Ne haragudj, de Andris annyira boldog volt, hogy semmi másra nem tudtunk gondolni… Majd holnap bepótoljuk!
– Ugyan, ne tréfálj! – nevettem el magam őszintén és jóízűen. – Tudod, hogy nem kedvelem a nagy felhajtást. Különben ünnepeltünk is, méltó módon, csendben, a magaslesen, hármasban a Természettel. S az elmaradt, szűk körű élménybeszámoló helyett bőséggel kárpótol majd, amikor a ma – akarom mondani a tegnap – történteket egyszer, ha kedvem és erőm lesz hozzá, megírhatom. Akkor majd – remélem – sokan osztoznak velünk örömünkben, s ha helyzetük éppen kilátástalannak tűnik, megtanulják, hogyan lehet semmiből, romokból értékeket teremteni önmagunk és mások javára.
Mintha éppen érkeznék vagy búcsúzkodnék, keményen kezet fogtunk egymással. Az északi horizonton villámok fénye cikázott, rövid időre megvilágítva a virágzó akácok zárt tömegét. Vajon mit hoz a holnap: éltető esőt vagy könyörtelen, pusztító zivatart? Kimondatlan kérdésemre senki nem válaszolt. A felhőzóna még messze járt, a mennydörgések hangja nem jutott el hozzánk. Helyette – kellemes kontrasztként – a föld testének sebeit, az egykori palahányó üszkös kőforradásait lassacskán begyógyító bokrok valamelyikében trillázni, csattogni kezdett egy megkésett fülemüle.
Hozzászólások