Közhelyesen sokat ismételt elgondolása napjainknak, hogy a nyugati világ egyre énközpontúbbá, egyre nárcisztikusabbá válik. A jelenség magyarázatára számos elképzelés született: ezek egy jelentős része elsősorban a pszichológiai elméletek közül került ki, ám vannak olyan teóriák is, melyek több ezer éves múltra tekintenek vissza. Amit biztosan megállapíthatunk, az az, hogy maguk a szakemberek is többszörösen megosztottak a kérdésben. Nincs egyetértés, hogy a családi hatások vagy inkább a társadalmi normák formálják-e a személyt önimádóvá. Nem tisztázott, hogy maga a nárcizmus fogalma egy homogén jelenséget fed-e le vagy sokkal inkább kettő, három vagy akár hét alfaja is létezhet, ahogy még sokan abban se biztosak, hogy a nárcizmus a (klinikai) pszichológia és a pszichiátria hatókörébe tartozik vagy egészen egyszerűen csupán egy, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokhoz való természetes és egészségesnek tekinthető alkalmazkodási formáról van szó. Ugyanakkor a kérdés jelentőségének tekintetében nincs vita: ezt igazolja, hogy a mindennapi közbeszédnek, a politikának és a közéletnek is szerves részét képzi a diskurzus, melynek végső problémája az, hogy vajon milyen hatással van az egyénekre, családokra és magára a társadalomra is a nárcisztikus hatások felerősödése.
Mi az, hogy nárcizmus?
John William Waterhouse: Echo és Nárcisszus (1903)
Az Egyesült Államokban készített legelterjedtebb pszichiátriai diagnosztikai kézikönyv, a DSM 5 (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disordes 5) meghatározása szerint a nárcisztikus pszichopatológia a személyiségzavarok egyik fajtája, mely fiatal felnőttkortól kezdve a csodálat iránti túlzott igényben, nagyzásos viselkedésben és grandiózus fantáziákban nyilvánul meg, mindezt úgy, hogy közben az empátia vagy alacsony szintű vagy szinte teljes mértékben hiányzik. A pszcihiáterek számára készített kritériumrendszer ugyanakkor csak a szakemberek kezében jelent diagnosztikai eszközt: a mindennapi életünkből is számtalan példát tudnánk felhozni ismerőseink, munkatársaink, közéleti szereplőink közül, akikre a fenti szempontok – és az azt kiegészítő kilenc további (pl. gőgösség, irigység, önzőség, stb.) támpont – jellemző, ám ennek ellenére mégsem szorulnak orvosi segítségre. A mai felfogás inkább egy folytonos dimenzióként értelmezi a nárcizmust. Ennek a dimenziónak az egyik végén helyezkedik el az úgynevezett egészséges nárcizmus, ami magas önbecsüléssel, egészséges önbizalommal jár és a realitások talaján mozgó érett önismeretet is jelent, amely által a személy képes szeretni önmagát. Ronnie Solan, izraeli pszichológusnő érzékletesen „érzelmi immunrendszernek” tekinti az önszeretetnek ezt a formáját, mely képes megvédeni minket az igaztalan vagy bántó kritikáktól, mely egységben tartja azt, akik vagyunk. A dimenzió másik végén a patológiás nárcizmus található, amely esetben a személy életét a nagyzásos fantáziák és az önmagába való belemélyedés olyan mély és átható, hogy képtelen a mindennapi feladatainak eleget tenni. A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő személy rendszerint nincs tisztában azzal, hogy ahogy megéli a világot és ahogy kezeli a társait, az a környezetének nyomást, nem ritkán kimondottan szenvedést jelent. Többnyire családtagok, barátok vagy munkatársak hívják fel a nárcisztikus személyiségpatológiás ember figyelmét, hogy problémájával érdemes lehet szakembersegítségét kérni. Ám sajnálatos módon – bár a pszichoterápiák fejlődése igen nagyütemű – a kezelési prognózis kimondottan rossz: a betegek java része nem csinálja végig a terápiát, vagy ha mégis, akkor is nagyon nehéz javulást elérni.
Mikor vált ez fontos témává?
Mindig is fontos volt – csak az elnevezés volt más. A legkorábbi mitikus időkben is számos utalás van az önmagunkba való túlzott belemélyedés káros, sőt, akár jogi értelemben bűnös voltára. Még megdöbbentőbb, hogy ez a tendencia nem csak a zsidó-keresztény kultúrkörben jelenik meg, hanem a világ legkülönbözőbb civilizációiban is jelen van. A cikk-sorozat következő részében a történelmi előzményekről részletesebben is szó lesz, így most ugorjunk a huszadik századhoz. A katalkizmatikus tragédiák után, a huszadik század második felében, Christopher Lasch, amerikai publicista megírja Az önimádat társadalma című könyvét (1979), melyben először ám hihetetlen átütő erővel hívja fel a figyelmet arra, hogy az USA társadalmi válságának hátterében a közösségektől való elfordulás és az „Én” hihetetlen magasságokba történő emelése áll. A szerző odáig merészkedik, hogy az egész társadalomra rásüti a nárcizmus bélyegét, amely sok pszichológus és társadalomtudományi gondolkodó heves ellenállását váltotta ki – tegyük hozzá: jogosan – ám a célját elérte: visszavonhatatlanul a beszédtémává tette az egyén és közösség viszonyában bekövetkezett kóros eltolódást a „mi”-től az „Én” felé. És ezt a számok is igazolják: a 2000-ben megjelent DSM IV. szerint az USA-ban a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásának valószínűsége az egészséges társadalomban 1% körül mozog, míg a tavaly megjelent 5. kötet ezt a számot már 6,2%-ra teszi. Ilyen mértékű növekedésre más pszichiátriai kórkép esetén még soha nem volt példa. A tudományos viták még a „miért?” és a „hogyan?” körül sem tisztázottak – „a mit kezdjünk vele (hatékonyan)” pedig egyelőre csak vágyálom.
(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. A szerző a PTE BTK Pszichológia Intézetének Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének demonstrátora, így a kutatás is ezen intézmény szakmai támogatásával valósult meg.)
Hozzászólások