Videcz Ferenc | "Szülőföldem szép határa"

Szépirodalom - próza

“Szülőföldem szép határa”

Részlet a készülő Vendégkönyv című kötetből

Bár az anyakönyv hivatalosan Pécset jelöli meg születésem helyeként – s az adat meg is felel a valóságnak -, magam mégis Vasast tekintem szülőfalumnak. E döntésemmel – előkelősködő sznoboktól eltérően – nem Petőfit utánozom. Az efféle hajlamok mindig távol álltak tőlem. A magyarázat nagyon egyszerű és kézenfekvő: néhány napos koromtól Vasason, a Pécstől alig tíz kilométernyire épült bányászfaluban éltem, anyai nagyszüleim házában, amelyet – az akkori általános szokásrend szerint – szüleim is otthonuknak tekintettek. Nagyapám nem tudta elviselni a bányatelep – vagy ahogyan akkor nevezték, a kolónia – zajos, egymásba érő házai miatt zsúfolt, feszültségektől vibráló világát. A csendet, nyugalmat, jó levegőt kedvelte, ezért a valamivel lazább felépítésű, parasztemberek lakta, eredeti település egyik eldugott utcácskájában vásárolt telket, ott építette fel családi fészkét. Az a mai szemmel nézve szegényesen egyszerű, kicsi, komfort nélküli ház álmaimban gyakran visszatér, a falut körülölelő erdős, bokros, gondosan művelt szőlőitől a rézgálic kékeszöldjében díszlő dombjaival egyetemben.

Abban az egykori – utólag, felnőtt ésszel, s egy emberöltő tapasztalataival a tarsolyomban is szépemlékű – környezetben sarjadzott ki bennem a természet iránti szeretet, melyet kezdetben nagyapám, később kedvenc olvasmányaim, Fekete István könyvei tápláltak, növesztettek, érleltek tovább. Nyolc éven keresztül – közép- és felsőfokú tanulmányaim idején – szinte minden teljes napomat Pécsett töltöttem. S bár jó néhány kedves emléket őrzök, és semmi rosszat vagy kellemetlent nem mondhatok a Mecsek lábánál meghúzódó, történelmi városról, ott letelepednem, lakójává válnom sehogy sem volt ínyemre való fordulat.

Pedig egy napon elérkezett a fészekhagyás, az új fészekrakás ideje. Friss diplomával a tarsolyomban állás után kellett néznem. S a szív és ész nem könnyű tusájában utóbbi győzedelmeskedett: valóban azzá akartam lenni, akivé tizenhat esztendei kemény tanulás árán, a kezembe adott dokumentum alapján váltam: tanár, megbecsült ember, gyermekgenerációk nevelője, istápolója. Nem leöcsizett, leordított, letaknyosozott senki, mint ahogyan egyik-másik pedagógussá lett, helyben maradt falumbelivel megesett. Mert a bánya által fizetett tekintélyes kereset a tisztességes, jószándékú lakosok közé gyakorta vonzott az ország minden sarkából nemkívánatos elemeket. Utóbbiaknak pedig primitívségüknél, ostoba rátartiságuknál csak a hangjuk volt nagyobb, s mi sem természetesebb, hogy indulataik időről-időre azok ellen fordultak, akikben a sajátjuknál több értelmet sejtettek.

Elhagytam tehát szülőfalumat, s a Kelet-Mecsek egyik községében, Hidason telepedtem le, ahol többé-kevésbé sikerült megtalálnom, amire vágytam. Vasasra – immáron közel négy évtizede – legfeljebb csak a temetőbe vagy nagyritkán egy-egy rokonlátogatásra térek vissza. Meg persze elkalandozó gondolataimban, és – mint már említettem – álmaimban. Mert sok kedves embert, jó ismerőst, gyermekkori pajtást, sok szép emléket, izgalmas kalandot s ez utóbbiak helyszínét kellett magam mögött hagynom, s ennyi mindennel – akárcsak emberi és írói példaképemnek, szeretett Gölléjében – már a szívem egy darabja is ott maradt.

A fenti, alkalmi emlékezetébresztgetés után egészen természetes, hogy örültem solymász-vadász barátom, Chalupa Laci telefonüzenetének, amelyben téli vaddisznó-hajtásra invitált, a nagyapámmal, majd később cimboráimmal keresztül-kasul barangolt vasasi erdőkbe. Nem kevés izgalommal és megilletődöttséggel készültem gyermekkorom helyszíneivel s talán néhány egykori társammal való találkozásomra. Megpróbáltam felidézni a sokszor megjárt útvonalakat. Képzeletbeli térképemen rögzítettem a fontosabb kereszteződések, eligazodást segítő tisztások, hagyásfák, források helyét. Homályosan néhány mesterséges objektumra is emlékeztem: a Petőfi-aknát Rücker-aknával összekötő drótkötélpályára, a Duzzasztóra, néhány magaslesre, nagyvadetetőre, sorompóra, erdészet által épített földkunyhóra, amely hajdanán a gazdaság napszámosainak szolgált menedékül a hirtelen támadt nyári, heves égzengésekkel kísért felhőszakadások idején. Fel sem merült bennem, hogy álmodozásom legalább akkora ostobaság, mintha néhai iskolatársaimat a faluba érkezésemkor utcán hancúrozó, szánkót húzó, hógolyózó gyerekek között kívánnám meglelni, felismerni.

Vendéglátóm gépkocsijával a havas erdőben haladva próbáltam ismerős támpontokat keresni, mindhiába. A külszíni fejtés holdtájjá változtatta az egykori Cserkészparkot és a falutól a bányáig elterülő szántóföldeket. A meddőhányók és a közöttük tátongó szakadékok látványát némileg enyhítette a föld sebeit fehér kötözőpólyaként borító hótakaró.

Petőfi-akna acéltornyai eltűntek, a kiszolgáló épületek egy részét is lebontották. A valamikori irodaházban kerékpárgyártó üzem működik. Mindezt velünk tartó ifjú vadász kollégámtól, Keszler Bélától, régi iskolatársam fiától tudtam meg.

A gyülekezőhelyen unokabátyám osztálytársával, Petz Antival hozott össze a sors. Mindketten örültünk a találkozásnak. Sajnos, hosszabb tereferére nem volt lehetőségünk, mert eligazításra szólítottak bennünket.

Hamisítatlan, hajtáshoz éppen ideális időnk volt: kemény, de szélcsendes. A behavazott, “férfikorú”, vegyes állományú szálerdőben mindenfelé vadváltók, s az edzett disznóormányok avarforgató irkafirkái ébresztgettek bennünk titkos reményeket.

Laci bácsi, a vadászmester két meredek vízmosás találkozásánál jelölte meg lőállásomat. A szakadékok által közrefogott terület a vadrejtő, kefesűrű fiatalos egyik alsó kitüremkedése. Ha vaddisznó lennék, én is biztosan itt igyekeznék kilopakodva elillanni a lármásan közeledő veszedelem elől. Mindkét oldalamon dombhajlat biztosította a kockázatmentes lövés lehetőségét, szomszédaim tökéletes takarásban álltak.

Felvezetőm – maga a megtestesült nyugalom – halkan utasított:

– A hajtás irányába ne lőjön, mert az veszélyes. Ha a sűrűben meglátja a disznókat, ne idegeskedjen, várja meg, amíg kijönnek a vízmosásba! Ott már veretheti őket. Aztán ha már a szálasban ügetnek, szintén szabad a vásár.

Arra gondoltam, itt aztán precíz eligazítás folyik. Bár kissé csodálkoztam is, hogy az öregúr figyelme a legkézenfekvőbb, minden vadász számára alapszabályként ismert dolgokra is kiterjedt.

Néhány másodpercnyi hallgatásomat félremagyarázhatta, mert kissé összevont szemöldökkel megkérdezte:

– Megértette, amire kértem?

Kényszeredetten válaszoltam:

– Hogyne, minden világos! Nem lövök a hajtás irányába.

– Valóban nem? Isten bizony? – hangzott az újabb, meglepő tamáskodás.

– Isten bizony, vagy ha úgy tetszik, komszomolista becsületszavamra! – szóltam nevetve, mert szentül meg voltam győződve, hogy Laci bácsi tréfálkozik velem. Bár komoly, fürkésző pillantása nem utóbbiról árulkodott. Miközben ábrázata némileg megenyhült, mutatóujjával enyhén megfenyegetett, s szinte csak magának dünnyögte:

– Nono!

Mondott még egyebet is, de azt már nem értettem, mert a kompánia többi tagjával tovább indult a behavazott, kerékvájta ösvényen.

– Kissé rigolyás a mester úr – konstatáltam magamban az elhangzottakat, majd alaposabban szemrevételeztem standomat. Minden szempontból ígéretesnek tűnt. A derékvastagságú cserfa kitűnő takarást biztosított, ugyanakkor én mindent láthattam, figyelemmel kísérhettem, ami körülöttem zajlott. Még a légmozgás is ideális volt, éppen a hajtás irányából lengedezett.

Miután körülbelül egy négyzetméternyi helyen szétkapartam a havat, nehogy kritikus pillanatban roppanásával árulóm legyen, körbepillantottam. Hátam mögött, alig huszonöt-harminc lépésnyire egykori magasles maradványai búslakodtak. Nocsak, talán valamelyik gyermekkori ismerősöm? Próbáltam más emléknyomokat is felfedezni, mindhiába.

Füleltem, de csupán egy csúszka kopácsolásának neszei szűrődtek át a társaim távozása után visszalopakodott csenden. Órámra pillantottam: még nem indult el a hajtás.

Egyszer, nagyon régen, gimnazista koromban, nyáridőben a faluban lakó egyik erdésszel, Hámori Józsi bácsival egész nyáron kijártam az erdőbe. Szüksége volt egy könnyű gyalogmunkásra, mert abban az esztendőben nagy területet kellett végső fatörzskiválasztó gyérítésre előkészítenie. Naphosszat cipeltem a drótfüllel ellátott festékesdobozt és az ecsetet, s a magfának kijelölt törzsekre vállmagasságban kék színű gyűrűt pingáltam. Az öreg tölgyek, cserek kérgét főnököm némileg előmunkálta kacorjával, hogy láthatóbb legyen a jel, no meg kevesebb festék fogyjon.

Rendkívüli módon élveztem feladatomat, Józsi bácsi pedig soha nem fáradt bele kifogyhatatlan kérdéseimre adott válaszaiba. Szüleim is hálásak voltak neki, mert hihetetlen mértékben növekedett az étvágyam. Hirtelen felnyurgult, nyápic nyerek voltam, s abban reménykedtek, hogy nyár végére kissé megerősödöm.

Egyik nap az erdész úr kétkerekű homokfutójával várt háza előtt. Azt hittem, újabb, jelentős mennyiségű festéket szállítunk bázisunkra, a szálasban lévő, gömbfákból ácsolt, földdel borított erdészkunyhóba. Nem kérdeztem, miért hajtunk tovább, amikor az említett építményhez érkeztünk.

Munkahelyünktől alig egy kilométernyire volt a dervendi tisztás, ahová gyakran lesétáltunk forrásvízért. A terebélyes hársfák tövén, meredek, szürke sziklából fakadt kristálycsoda nyári hétvégeken a környező falvakból is gyakran vonzotta a kirándulókat, május elsején pedig vidáman tereferélő, szalonnát sütő családokkal vagy baráti társaságokkal telt meg a vadászház előtti tisztás. Biztos voltam benne, hogy mi is napi ivóvízszükségletünket fogjuk beszerezni, mielőtt négylábú munkatársunk megkezdheti legelészéssel, abrakolással egybekötött pihenőjét.

Ez esetben tévedtem. Célba érkezésünket követően Józsi bácsi valóban megtöltötte kulacsát a kapanyél vastagságú csőből csorgó jéghideg nedűvel. Néhány jóízűt kortyintott is belőle. Miközben követtem példáját, észrevettem, hogy időközben kifogta Bársonyt, majd hozzám fordult:

– Tudod, Ferkó fiam, az erdésznek lovagolni is kell ám tudnia. Ideje lenne megtanulnod.

– Akár kezdhetjük is! – feleltem a kamaszok közismert magabiztosságával.

– Én is úgy gondoltam! – hunyorított vidáman érdemes oktatóm.

Az ülés mögötti ládából festékes vödör helyett nyerget és hosszú vezetőszárat varázsolt elő. A szerszámcserét a jámbor, intelligens állat békésen tűrte. Gazdája – miután elkészült a művelettel – felém fordult:

– Hát akkor… nyeregbe, erdésztanuló!

A megszólítástól olyan büszkeség töltött el, hogy kis híján túlméreteztem a lendületet, de végül is nem követtem a közmondást, megmaradtam a ló hátán.

Józsi bácsi először kantáron vezette Bársonyt, miközben aprólékosan elmagyarázta a lovaglás technikáját. Aztán hosszú szárra engedte a derék táltost, s jó néhányszor körbe járatta. Elszédülhetett vagy elégedett lehetett teljesítményemmel, mert bejelentette, hogy önállósítani fog:

– Megy ez neked, fiam, jobban, mint gondoltam. Akkor most szépen elindulsz a tisztás felső vége felé. Ott megfordultok, és visszakocogtok hozzám.

Mit mondjak, fenemód büszkén feszítettem a nyeregben. Csupán azt sajnáltam, hogy mesterem kisebbik leánya, a velem egyidős Évi – akibe már hetedikes koromban titkon fülig szerelmes voltam, s aki körül mindig nagyobb, komolyabb fiúk legyeskedtek, így engem észre sem vett – nem látja ténykedésemet. Pedig jelenlegi akciómmal biztosan kivívnám elismerését! De nem volt időm az efféle lírai merengésekre, mert elértem a rét lekaszált részének szélét. Tudtam, hogy Józsi bácsi lovának termeli itt a takarmányt, meg falusi gyerek lévén főbenjáró bűnnek tartottam összetaposni a még lábon álló, dús, legalább térdig érő szénának valót. Ezért óvatos kanyarodás után visszaporoszkáltam kiindulópontomhoz.

Alkalmi oktatóm csodálkozva tekintett rám:

– Csak nem ijedtél meg valamitől?

– Ugyan, dehogy! Csak sajnáltam legázolni a rétet.

A kérdező elnevette magát:

– Derék legény vagy, de itt nem kell ennyire komolyan venni az íratlan szabályokat. Nyugodtan mehetsz az öreg erdő széléig. Aztán kissé az iramot is fokozhatod, mert dél lesz, mire újból megérkezel! És nemcsak szórakozásból, hanem munkából is áll a napunk.

Nekem sem kellett több, lassú ügetésre fogtam az engedelmes jószágot. Alig haladtam azonban tíz-tizenöt lépésnyit a dús fű- és virágszőnyegben, amikor közvetlenül a ló mellső lábai előtt kipattant vackából egy felriasztott nyúl. Erre egyikünk sem készült fel. Bársony úgy blokkolt, mint a rajzfilmek négylábú hősei, én pedig – feje felett átrepülve – békákat megszégyenítő módon elterültem a földön. A derék állat kitágult orrlyukakkal szimatolt felém, de esze ágában sem volt megugrani, rám lépni még kevésbé.

Mire Józsi bácsi – fájós lábával – lélekszakadva mellém ért, már nevetve ültem az estemben legyúrt szamárfészekben, hajamból, ruhámról szedegetve a fűszálakat, virágszirmokat, pókhálót.

– Nem történt bajod, Ferkó fiam? Jó nagyot huppantál, össze is törhetted volna magad!

Bár derekasan sajgott néhány porcikám, tudtam, egy “erdésztanuló” nem árulhatja el gyengeségét, nem viselkedhet nyafka kisasszony módjára. Ezért hetykén kurjantottam:

– Kutyabajom! Folytathatjuk a leckét!

– Majd legközelebb… – hangzott a megfontolt, diplomatikus válasz.

Arra a legközelebbre azóta is hiába várok. Mert mi tagadás, soha többé nem volt alkalmam lóra ülni, s hogy őszinte legyek – a másnap jelentkező kék foltok és sajgó duzzanatok következtében – nem is igen szorgalmaztam az újabb próbatételt.

Tőlem száz-százötven méternyire heves csaholás kezdődött, amelyhez egyre több, újabb hang csatlakozott. Egy négylábú harcos – alighanem jagd terrier lehetett – olyan hisztérikusan visított, mintha az ördögök egyszerre négyfelől próbálták volna megszabadítani bundájától. Aztán lövés dörrent. Kisvártatva a sokszólamú kutyakórus távolodott, majd teljesen elcsöndesedett.

Puskával kezemben feszülten figyeltem, nem ereszkedik-e le a vízmosásba egy megriasztott feketecsuhás, de a sűrűs mindent elrejtett érzékeim elől, féltékenyen őrizte titkait. Később beszédfoszlányok lebegtek felém, s hamarosan felfedeztem a hangok forrását is: kiértek a hajtók. Tőlük tudtam meg: várakozásunk ellenére mindössze két süldő tartózkodott a bozótosban. Egyiküknek Keszler Béla elküldte a mennyországi behívót, a másiknak sikerült a felső sarokban kereket oldania.
Újabb percek elteltével, néhány társával megérkezett Chalupa Laci is. Együtt folytattuk utunkat a második hajtás előtti gyülekezőhelyre.
– Kevés a vadunk – panaszolta barátom -, pedig mi rendszeresen és bőven etetnénk, de sokszor nincsen, ami elfogyassza a kihelyezett takarmányt. Főként a szarvasállomány csappant meg jelentősen, a korábbi rablógazdálkodás, esztelen pusztítás következtében. Igaz, a területünk sem nagy, de azelőtt sokkal jobbak voltak az esélyeink. Az első hajtás eredményét főként az befolyásolta, hogy a kemény hideg elől a disznók néhány napja áthúzódtak a déli oldalra, ott pedig már a szomszéd társaság jogosult az aratásra. Remélem, a másodikként meghajtandó szakaszon szaporábban fognak egymással feleselgetni a puskák.
Nagyokat bólogatva, szótlanul baktattam vendéglátóm mellett az egészséges, fiatalos energiát igénylő kaptatón. Sajnos, e kívánalmak közül én már egyiknek sem vagyok teljében, az orvosok által előírt, napi gyógyszeradagom támogatásával sem.
Menet közben csatlakozott hozzánk egy régi ismerős vadásztárs is, gyakran vendégeskedett volt társaságunknál, a Pécsváradi Zengőnél. A kölcsönös üdvözlést követően szomorú témába fogott:
– Tudod, hogy Horváth Béla bátyánk elköltözött az örök vadászmezőkre?
– Hallottam hírét, de sajnos, nem volt módom eljutni az utolsó tisztelgésre. Lilla néninek levélben fejeztem ki részvétem.
Hosszan tartó hallgatás ereszkedett közénk, s nem csupán a meredek út okozta légszomjunk következtében. Béla bácsit – remek írásai révén – szűkebb hazáján, Baranyán kívül is, szerte az országban ismerték, szerették olvasói. Lám, nagyjaink egymás után elmennek, s kik jönnek helyükbe?
Immáron lefelé ereszkedő ösvényünk rég kidőlt, korhadt fatörzsek között kanyargó patakmedren vezetett át. Itt-ott látni lehetett a jég alatt utat kereső víz mozgását. Ilyenek az emlékek is. Évtizedek jégrétege alatt rejtőzködnek, aztán valahol, valamikor előbukkannak, felszínre törnek.
Hajdanán közelünkben lakó, vasasi pajtásaimmal – Bakó Józsival, a két Finak testvérrel, Bárány Jancsival, a Koch fivérekkel – gyakran jártunk halászni a “gátba”, ahogy a falunkon átfolyó patakot a helybéliek nevezték. Öreg szitával, vesszőkosárral, időnként puszta kézzel fogtuk a fürge csellét, kövi csíkot és egy jó arasznyira megnövő márnafélét, amelynek nevét nem ismertük. A kristálytiszta, akár emberi fogyasztásra is alkalmas vízben a mélyebb pontokon is leláttunk a meder aljára.
A kézzel történő halfogásban Finak Jenő mindenkit felülmúlt. Boszorkányos ügyességgel szedte ki egyesével a lapos kövek alá húzódott példányokat úgy, hogy a többit nem riasztotta el. Persze, néha előfordult a mesebeli róka fogta csuka esete: hal helyett az ő ujjába kapaszkodott valami méltatlankodó rák, mert az is akadt szép számmal. Ilyenkor barátunk alaposan elcifrázta mondandóját, majd miután látta, hogy valamennyien oldalunkat fogjuk a nevetéstől, úgy felpaprikázódott, hogy felbőszült bikaként képes lett volna nekünk rontani. Ilyenkor Bakó Jocó volt a villámhárító: nyugodt szavakkal, szépen lecsendesítette a békétlenkedőt. A végén már ő is nevetett, folytathattuk az akciót.
Emlékszem, mekkora meglepetést okozott számunkra az első jókora törpeharcsa kiemelése. Korábban még sosem láttunk ilyen “félelmetes” jószágot. Ma már szinte minden valamire való vízben tömegesen előfordul, de akkortájt még nem volt gyakori, mondhatnám közönséges. Amikor – kellő tapasztalat híján -megmarkolva akartuk a kosárból a halszállítás céljára magunkkal vitt bádogdobozba tenni, tüskéivel alaposan megszúrta tenyerünket. Ettől még inkább megriadtunk.
Később egyre gyakrabban kerültek kezünkbe kisebb-nagyobb példányok. Ekkor már óvatosabban bántunk velük. Első egyedeik valószínűleg a patak falu feletti, erdei részén épített beton duzzasztógát vizébe telepített, jelentős mennyiségű pontyivadékkal érkeztek, s igen gyorsan elszaporodtak, valamennyiünk örömére. Mert a kezdetben ritka látványosságnak számítókat még lóitató, beton vályúkban, ócska fadézsákban tartottuk, naponta cserélve vizüket, s bőven ellátva őket fürge cselle ivadékkal, ebihallal. Amikor azonban egy-egy szerencsésebb kiruccanás után már huszonöt-harminc darabot is sikerült fognunk, rájöttünk, hogy húsuk sütve fenséges eledel. Ettől kezdve fontos szerepet töltöttek be életünkben, a Duzzasztóból felhőszakadások idején kisodort, s a patakban leúszó tenyérnyi, később már tekintélyesebb méretű pontyokkal egyetemben. Igazi kincsként szerepeltek a családok ötvenes években meglehetősen szerény választékú étlapján!
Rájöttünk, hogy kis erdei zúgók vájta mélyedésekben – amelyekben akár deréknyi mélységű is lehetett a víz – nagyobb esélyünk van a jó fogásra. Egyikünk a sodrással szemben tartotta a kosarat, a másik pedig “hajtott”: lábával alaposan megmozgatta a terebélyes fák benyúló, bojtos gyökércsomóit. Ha koppant a kosár, gyorsan kikaptuk, s szinte mindig akadt benne egy-két valamirevaló ponty vagy törpeharcsa. Persze, néha nem csak a kosár “koppant”, hanem mi is: ha a halfogó alkalmatosságból jókora vízisikló igyekezett szabadulni. Olyankor messzire elhajítottuk az alkalmi varsát, sziszegő, tekergőző tartalmával egyetemben. Csak Bárány Jancsi nem félt az egyébként ártalmatlan hüllőktől: ő – valamennyiünk borzongó csodálkozása közepette – gyakran megmarkolt egy-egy termetes példányt, hagyta, hogy karjára tekeredjen, vagy éppen ostorként nagyot pattogtatott vele.
Halászó, erdőn-mezőn csavargó hajlamaim miatt – akár egykoron “Mestörpista” – gyakran kaptam szidást, néha komolyabb fenyítést is, hiszen az effajta elfoglaltság közben megállt az idő. Ha lett volna órám – ami akkortájt általános iskolás gyerekeknél elképzelhetetlen volt -, akkor sem pillantottam volna rá soha. Így aztán a szűkös kimenőként heti egy-két alkalommal engedélyezett fél-, jobb esetben egy óra (néhai nagyanyám szerint “Ennyi bőven elég a rossz gyerekek társaságából!”) többszörösét voltam távol a túlzásba vitt aggodalomtól, egyke-féltéstől terhes szülői háztól. A következmény egy-két hétre szóló, teljes udvarfogság lett. Szerencsére pajtásaim sosem gúnyolódtak emiatt. Inkább sajnáltak, s hogy megvigasztaljanak, néhány frissen zsákmányolt fürge csellével – vagy ahogy mi neveztük: cigányhallal – gyarapították állományomat, amelyet a minden háznál kötelező, tűzvédelmi vizeshordóban nagyapai engedéllyel tartottam. (“Azért mindent nem lehet megtiltani annak a gyereknek!”)

A második hajtásban ismét szálerdőbe kerültem, meredek domb oldalába. A felvezető ugyan töprengett egy sort, először a tetőn akart számomra lőállást kijelölni, aztán meggondolta magát:

– Lejjebb jobbak az esélyeid, itt meg talán csak az elején mozdulna feléd valami. A disznók távolabb szoktak elfeküdni, és inkább a völgy felé veszik az irányt.

Régen megtanultam: a vendégség más, mint az egykori házasságok. Ott lehetett a „szerencsés” férj „úr és parancsoló”. A vendég viszont úr – pontosabban úriember – lehet, főként ha kellő intelligenciával rendelkezik, de a parancsoló minden esetben a házigazda. (Bár mindenki ismerné ezt az íratlan törvényt! Kevesebb volna a felesleges súrlódás, összezördülés, csalódás. )

A horhos túloldalán húzódik a sűrű, az ígéret földje. Csakhogy – az első akciótól eltérően – most nem szembe, hanem velünk párhuzamosan halad a hajtás. Felső szomszédomat jól látom, integetéssel jelzi: „Itt vagyok!” Az alsó valahol a vízmosás vagy bányaszakadék alján áll, amerre a szeszélyes út vezet. Első standom áttekinthetőbb volt, a jelenlegiben foltokban nőtt aljnövényzet nehezíti a kilátást és a lövést. Főként ha lesz, mire!

Kutyacsaholás foszlányai, távoli kiáltások jelzik: megkezdődött a bál. Percek múlva roppan a hó: magányos őzsuta óvatoskodik ki a takarásból. Jobbra-balra fülel, tesz néhány tétova lépést, majd ismét megtorpan. Látható, nem egészen érti, mi történik körülötte. Műveletsorát többször megismétli. Már alig tíz-tizenöt lépésnyire jár tőlem, amikor észrevesz. Nagyokat szökellve iramodik neki a meredeknek, végül mégis a könnyebb utat választja, elkanyarodik völgyben posztoló társam háta mögé.

Valamivel feljebb két róka – egy helyenként sötétbe hajló, szép hamuszürke és egy „közönséges”, vörös, fehérfarkú – kocog elő a szederindásból. (Biztosan nem fésülködni tértek be oda!) Egy darabig a sűrűvel párhuzamosan haladnak, meg-megállva. Nem lövök, bár a szürke igencsak ingereli a fantáziámat, a hajtás pedig még nagyon messze, balra, a tetőn jár. Sohasem lehet tudni, a kisördög nem alszik, jobb az óvatosság!

A ravaszdiak – mintha csak játszadoznának velem – derékszögben irányt változtatnak, köztem és felső szomszédom között törnek ki a kelepcéből. A vörös üget, társa megtorpan, pontosan zsinórban kettőnk között. Nagy a kísértés, de – bár kollégám legalább húsz-huszonöt méterrel magasabban áll – elengedem a csalavért.

A meghajtott terület túloldalán lövés csattan, majd felettem a második vagy harmadik puskásnál is. Nagyjából ott, ahová először akartak állítani. De sebaj, ki törődik Fortuna szeszélyeivel? Süldő visít, a következő dördülés elhallgattatja.

Kutya szalad hozzám, megtorpan előttem, farkát csóválja. Mivel nem mozdulok, értetlenül bámul, majd visszakanyarodik a hajtásba. Két hajtó is kioldalog, a puskás vonallal párhuzamosan, hangosan tereferélve vonulnak lefelé a szálasban. Bosszankodom, mert e ténykedésükkel a kitörni készülő vadat inkább visszafordítják. Mindig akad néhány ilyen kényelmes, sétagaloppozó, aki a „buli” kedvéért (no meg a csekély napszámért) beáll a sorba, de inkább árt, mint használ. Bezzeg az én hajtó-koromban az efféléket elmartuk magunk közül. Mi egyetlen zokszó nélkül, csupán kedvtelésből láttuk el emberpróbáló feladatunkat – sörétes puskás vadászként is –, nem vártunk honoráriumot, mint a mostaniak többsége. Még azt is eltűrtük, hogy a kiváltságos, „golyós” urak maguk között, „jópofaságból” puskás hajtóknak, kiskorú vadászoknak tituláltak bennünket.

Alattam, a vízmosásban is megszólalnak a fegyverek; öt lövés csattan sűrű egymásutánban. Harsog a disznó, majd megpillantom a meredeken felfelé kapaszkodó kondát. Mire olyan helyre érnek, ahol puskámat is használhatnám, már csak felmeredő gerincsörtéjüket látom megvillanni itt-ott, a behavazott aljnövényzetben. Reflexszerűen ritkásabb rész után kutatok, végre lelek egy alig másfél métereset. A kocák már rég áthaladtak rajta, jól is van ez így. A süldők még azon a viszonylag kedvezőbb helyen is takarásban mozognak. De ott jön a nyomukban egy testes, három-négy éves forma kan. Orra elé rántok, közben elengedem a lövést. Nem hallom a bevágás hangját, de ebben a hercehurcában nem is csoda!

A gödör aljából élénk, de főképp harsány szóváltás hallatszik. A történteket tárgyalják, nagy vehemenciával. Nem korai még? Hiszen tovább halad a hajtás! Sokfelé jártomban szinte mindenütt tapasztaltam efféle fegyelmezetlenséget, amelynek lényege: „Én meglőttem a magamét, mit érdekelnek a többiek!” Soha senkinek nem jutott még eszébe, hogy figyelmeztesse a renitenskedőket, akik gyakorta átsétáltak egymás lőállásába, és ott hangosan tereferélve tönkretették mások szórakozását. Ugyan, ki nyúl szívesen a darázsfészekbe? Pedig az ilyen viselkedés nem pusztán faragatlanságról, hanem nagyfokú tapasztalatlanságról is árulkodik. A hajtók elvonulása ugyanis egyáltalán nem jelenti az akció végét, visszatörő vagy meglapult és utólag kisomfordáló vadra mindig lehet számítani. A magukat már újból biztonságban érző, vén remetekanok gyakran ilyenkor ajándékozzák el hosszú évek során tekintélyesre növesztett agyarukat. Sőt, olyan is előfordult, hogy a hátam mögül kívánt visszaoldalogni a rejtő sűrűbe egy korábban kiugrasztott, jókora kört megtett konda.

Távolról kiáltások hallatszanak: kiértek a hajtók. Az utasításnak megfelelően megvárom felső szomszédaimat, akik zsákmányukat hevederen vontatva érkeznek. Gratulációm után továbbhaladunk a völgyben lévő halastó felé, amelynek környékére a harmadik hajtást tervezték. Útközben kiderül, hogy alattam is esett két disznó, egyet pedig megsebeztek. Utóbbit már keresik. Alaposan megvizsgáljuk az én lövésem vélt becsapódásának helyét is. Gyéren elhullatott vért találunk, de a szakadékból vezet fel, ez lehet a lent sebzett nyoma. Valóban, a csapa mellett ott vannak kereső kollégáink csizmanyomai is. Én tehát hibáztam, valószínűleg alája vagy mögéje lőttem a kannak.

Időközben mobiltelefonon újabb utasítás érkezik: forduljunk vissza a magasfeszültségi pásztában lévő vadászházhoz, elmarad az utolsó erőpróba. A téli napok rövidek, így is bealkonyodik, mire elkészül a teríték. Süldőt vontató barátaink morgolódnak. Ha időben történik az intézkedés, megspórolhatták volna a vad ide-oda hurcolását, ami az előttünk álló, tekintélyes kaptatót szemlélve nem lesz vidám mulatság. Az idősebbtől – szabadkozása ellenére – átveszem fegyverét, annyival is könnyebben mozog.

A vadászház előtt beszélgető, elemózsiamaradékot majszoló csoportok látványa fogad bennünket. Chalupa Laci barátom a sebzett felkutatásában segédkezik, jó alkalom, hogy ismét Petz Anti mellé szegődjem. Megemlítem a nap folyamán feltámadt, gyermekkori élményeimet. Amit válaszképpen elmond, rendkívül lehangoló:
– Tudod, a háború után a dervendi vadászházat szétrombolták. De erre te nemigen emlékezhetsz, még nagyon kicsi voltál…
– Valami felsejlik bennem, négy-öt éves koromban jártam a romoknál, nagyapámmal. Pontosabban a forrásnál, amely körül sok édesgyökerű páfrány nőtt. A derék öreg azt gyűjtötte teaízesítőnek, mert cukrot csak jegyre kaptunk, és nagyon keveset. Akkor láttam a ház maradványait.
– Később – folytatta Anti – Kabar Franci bácsi, Krauth Feri bácsi (utóbbi a bánya támogatását is megszerezve) és még néhány vadász újra felépítette a menedéket. Egy darabig népszerű hely volt, majd – az öregek halála után – ismét elhanyagolttá, gazdátlanná vált. Tolvajok többször fel is törték, feldúlták. Egy biológiatanár – gyerekek segítségével – átmenetileg rendbe tette. Gyakran odajártak kirándulni, szertári anyagot gyűjteni, megfigyeléseket végezni, rajzolni. Munkájuk azonban hiábavalónak bizonyult az időről időre visszatérő vandálokkal szemben. Végül belefáradtak a szélmalomharcba. Napjainkban már ismét romok találhatók a helyszínen, akárcsak a háború után. A forrás eliszapolódott, nincsen, aki újból feltárja. Már nem a csőből bugyog a víz, csak mellette szivárog, némi átfolyást biztosítva a néhai kristálytiszta kőmedernek. Az egyik hársfa is kiszáradt, kidőlt.
– Szóval nem csupán felettünk járt el az idő. Minden elavult, megvénült, pusztulásra ítéltetett. De azért jó volt hallani, hogy néhanapján akad egy-egy hozzám hasonló kolléga, aki rendszeres erdőjárásra szoktatja a gyerekeket, s közben a természet tiszteletére, értékeinek megőrzésére okítja őket. Sajnos, kevesen vagyunk ebből a fajtából. És mások primitívségével szemben szinte semmit nem tehetünk. De mondd, melyik irányban van a Duzzasztó? Reméltem, hogy legalább messziről megláthatom…
– Jobb, hogy nem úgy alakult a dolog… Ugyanis amiről beszélsz, már szintén a múlté. Néhány éve belefulladt egy kislány. Ötven-hatvan esztendő alatt az volt ott a második baleset, az első valamikor a mi gyermekkorunkban történt. És bár okként mindkét esetben emberi felelőtlenséget állapított meg a vizsgálat, a végén mégis magát a létesítményt kiáltották ki bűnbaknak. Másutt komoly pénzekért hoznak létre horgászvizeket, itt viszont felrobbantották a betongátat. Romjai ott éktelenkednek az erdő közepén, mintha háborús maradványok lennének. Különben a patak – az elszennyeződés következtében – halott vízzé vált. Pecás ismerőseimtől hallottam, hogy már csalinak való piócát sem igen találni benne…
Nem kérdezősködtem tovább. Így is túl sokat hallottam, nem akartam, hogy újabb csalódások érjenek. Mivel Anti barátom – korábbi betegsége és tekintélyes súlya miatt – kissé nehézkesen mozgott, Chalupa Laci pedig még nem került elő a vércsapázásból, két régi “zengős” ismerősömhöz, Czimber Jóskához és Schadt doktorhoz csatlakozva indultam vissza reggeli találkozóhelyünkre, ahol majd elkészítjük a terítéket, és méltó módon befejezzük a vadászatot.
Érkezésünkkor már égtek a tiszteletadás tüzei. A házigazdák vezetősége nagy örömmel fogadott bennünket, sikerként könyvelve el a napot.
– Társaságunk mindössze néhány éve alakult, a mai volt a legeredményesebb hajtásunk! – lelkendezett Laci bácsi, a vadászmester. – Öt disznó és két róka fekszik terítéken. Sajnos, a sebzettet nem sikerült előkerítenünk, pedig barátodék több kilométeren át követték csapáját. Valami könnyebb lövése lehet, amelyet néhány nap vagy hét alatt kihever, minimális mennyiségű vért veszített. Hanem hozzád volna még néhány szavam. Kérlek, ne haragudj a reggeli maceráért! Tudod, megtévesztett az öltözéked. Nem sejtettem, hogy már harminc éve vagy a sorstársunk. Az újsütetű, többnyire pénzes vadászok szoktak ilyen terepmintás, terrorista-egyenruhában parádézni. Közülük a fiatalabbak még csak hajlíthatók, de a hozzád hasonló, érett korúak azt gondolják, hogy minden tudomány a kisujjukban van, pedig… hadd ne mondjam… Szóval ők szokták a komoly bajokat okozni. Márpedig mi örülünk, hogy a változások után is otthonra találtunk ezen a kis területen. Nem hiányzik az anyagi csődöt előidéző felfüggesztés, ne adj’ Isten, a feloszlatás. Hát ezért aggályoskodtam olyan sokat.
Őszinte szívből elnevettem magam:
– Most már mindent értek! Az igazat megvallva én is a zöld mundért tartom etikusnak, de a most rajtam lévő kommandós szerelést a leányomtól kaptam ajándékba. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem veszem fel. Ígérem, a jövőben inkább egyéni vadászatok alkalmából öltöm magamra, ott kevésbé provokálom ki a normális kollégák rosszallását. Vagy legközelebb bekéredzkedem a hajtók közé, hogy előbb elvásson ez a fránya gúnya!
– Még csak az kéne! – derült fel Laci bácsi képe. – Képzelem, miket írnál rólunk utóbb, valamelyik könyvedben!
A teríték előtti kalaplevételre vendéglátóm is megérkezett, a nap hősével, Keszler Bélával, aki két disznóval járult hozzá az ötös terítékhez. Amikor gratulációként barátságosan megropogtattam a csontjait, feje búbját megvakarva, szerényen dünnyögte:
– Hej, csak a harmadikat is megtaláltuk volna! Akkor lennék igazán nyugodt.
Laci élénken érdeklődött:
– Tudom, hogy nem lőttél, de legalább láttál disznót a terítékre kerülteken kívül is?
– Hála Istennek, láttam egy népes kondát. Lőttem is rájuk, de Diána ma nem nekem tartogatta az érdemesek babérkoszorúját. Mint a nőknek általában, neki is inkább a fiatalokon akadt meg a szeme! – válaszoltam tréfásan, Béla sikerére célozva.
– Azért reménykedtem, hogy nem üres tarsollyal, élmények nélkül térsz haza tőlünk… – ingatta fejét tekintélyt parancsoló körszakállat viselő barátom. – Bizakodom, hogy…
Nem hallgattam végig indokolatlan mentegetőzését. Közbevágtam:
– Ne is folytasd! Jól tudod, hogy nem tegnap kezdtem mesterségünket. S azt már hajdan volt vadászkísérő koromban megtanultam, hogy kedvtelésünk kétesélyes játék. Nálam ma a vadnak volt esélye. Ami pedig az üres tarsolyt illeti… ha tudnád, mennyi mindent éltem át a mai napon, talán el sem hinnéd! Majd ha egyszer alkalmam adódik rá, ígérem, mindent töviről-hegyére elmesélek.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: ““Szülőföldem szép határa””



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés