Részlet a készülő Vendégkönyv című vadászelbeszélés-kötetből

Mielőtt kedves olvasóm netán komolyan venné a címben leírtakat, és elkönyvelné magában, hogy a vadászat valóságos és absztrakt berkeiben teljességgel eluralkodott a degeneráció, megnyugtatom, a helyzet azért nem ennyire súlyos. Mindössze arról van szó, hogy – lényegesen kisebb orrom ellenére – időnként Cyrano de Bergerac szemüvegén keresztül kukkantok a nagyvilágba, nem idegen tőlem az önirónia. Rostand mester szavaival: „…magamat kigúnyolom, ha kell.” Persze, eme gondolataim is számos ponton támadhatók. Például hogy a jeles lovag már csak hiúságból sem viselt szemüveget, no meg hiába rendelkezem az övénél jóval szerényebb kitüremkedéssel a szemem és szájam alkotta képzeletbeli háromszög egy bizonyos mértani pontjában, szóban forgó testrészemet mégis gyakorta ütöm olyasmibe, amibe nem kéne. Nos, a hívatlan vagy hivatásos aggályoskodók irigylésre méltó, boldog emberek: beérik effajta apró örömökkel. Keressék hát buzgón a csomót mások kákáján! (Vagy …-ban?)

Balogh Gábor író barátommal kapcsolatunk nem új keletű. A Nimród berkeiben hozott össze bennünket a sors, idestova másfél évtizede. A közös érdeklődési kör és a tollforgatók maláriás rohamokra emlékeztető izgágasága, nyughatatlansága végül egyfajta véd- és dacszövetséggé kovácsolódott közöttünk. Még boldog úriember – területes vadász – koromban kezdtük kölcsönösen felkeresni egymást, a két igen sokban eltérő adottságú vidék nyújtotta, más-más vadászati lehetőség kedvéért. Később sem feledkezett meg rólam, amikor a bibliai kígyó bőrébe bújt törvényhozók jóvoltából sok ezer sorstársammal egyetemben kiűzettem az édenből, s nagylelkű meghívásait – a barátságon kívül – már semmivel nem viszonozhattam.

Igaz, szíves invitálásaiból – a távolság és napi teendőim miatt – nagyjából minden ötödiknek sikerült eleget tennem, s Diána – a házigazda minden igyekezete ellenére – akkor sem kényeztetett el túlságosan bennünket kegyeivel. Az elmaradó töretet viszont bőkezűen pótolták éjszakákba nyúló beszélgetéseink, vitáink irodalomról, vadászatról és sok más egyéb, látszólag semmit érő, hétköznapi dologról. Búcsúzáskor pedig – mintha összebeszéltünk volna – szinte egyszerre mondtuk ki: „Majd legközelebb…!” De addig a „legközelebb”-ig gyakorta esztendőknek kellett észrevétlenül elillanniuk.

Legutóbb is közel három évnyi, nem túl gyakori levelezgetést, telefonálgatást követően döntöttem úgy, hogy „ha esik, ha fúj”, elindulok Győrszentivánba. Elhatározásom idején a népi szólás felidézése nem pusztán irodalmi cicomának számított, hanem a szó szoros értelmében élő valóság volt. Hetek óta szakadt az égi áldás, az írott és elektronikus sajtóorgánumok a szomszéd országokból nap mint nap áradások okozta természeti katasztrófákról tudósítottak. A Duna – rekord vízállással – éppen Győr környékén tetőzött, időnként orkánszerű szél söpört végig az ország egyes vidékein. Mindez bőven elegendő volt, hogy családom egyhangúlag (ilyesmi ritkán fordul elő) kijelentse: istenkísértés, amire vállalkozom. (Abban a ténymeghatározásban, hogy nem vagyok teljesen komplett, némi túlzással élve ősidőktől tökéletes volt közöttük az egyetértés, de e kérdés taglalását inkább hagyjuk jobb napokra!)

Az úton semmi említésre méltó esemény nem történt, mindössze néhányszor akart eltéríteni eredeti irányomtól az orkánszerű oldalszél, valamint egyszer, Székesfehérvár után rossz sávba soroltam, melynek következtében egy leágazón végigrobogva újból a város közepén találtam magam. Onnan kínkeservesen visszavergődtem a főútra, majd – jól emlékezetembe vésve korábbi ballépésem helyszínét – folytattam kéjutazásomat Győr felé. Mit mondjak? Aszfalton sosem voltam tájékozódó zseni. Lehet, hogy a dzsungelben – ösztöneimre és a jó szellemekre hallgatva – szerencsésebb lennék, de utóbbit még nem kíséreltem meg, és hosszú távú anyagi kondícióimat ismerve soha nem is kell tartanom efféle próbatételtől.

Barátom és bűbájos szülei a szokott örömmel és kedvességgel fogadtak, bár kissé aggódtak késésem miatt. Hogy megnevettessem őket, sebtében elmeséltem terven felüli, országismereti túrámat. A siker valóban nem maradt el. Közben a ház asszonya néhány perc alatt terülj asztalkámat varázsolt elénk.

Bevallom, ilyenkor mindig restelkedem. Gábor édesanyja ugyanis remekül főz, de nem tudja, hogy tartósabb utazást követően úgy táncol a gyomrom, mint egy profi jógié vagy hastáncosé. Ugyanis az egyébként látványos, szaknyelven hasizom-pörgetésnek nevezett jelenség nálam kívülről nem látható. Ellenben minden testi és lelki erőmet össze kell szednem, hogy – botrányos következmények nélkül – le tudjak gyűrni néhány falatot. Miközben tiszta szívből dicsérem az ínycsiklandó kínálatot, elismerő mondataimhoz vendéglátóim kétkedő fejcsóválása társul kíséretül, hiszen a szavaim és tetteim közötti harsány ellentmondás vitathatatlan. Remélem, régi barátságunk ideje alatt kellőképpen megismertek, s nem feltételezik rólam, hogy alakoskodom.

Ebéd után sebtében átvedlettem tisztes átlagpolgárból cserkelő-ösvények gyanús küllemű csavargójává. Eközben Gábor a holmimat zsuppolta át a megtett több száz kilométer után szunyókálni vágyó, éltes Golfomból mindenes Trabantjába. Öreg, négylábú vadásztársunk, a derék Bóhás – kinek tetteiről egyik korábbi írásomban már megemlékeztem – kikászálódott házából, és tekintélyes korához képest élénk érdeklődéssel szemlélte ténykedésünket. Mindent alaposan megvizsgált, megszagolt. Aztán félrevonult, mint aki sejti, hogy nem lehet részese a készülő kalandoknak.

Megható volt, ahogyan érkezésemkor viselkedett. Már legalább három éve nem találkoztunk, csak barátom leveleiből tudtam, hogy az egykori energikus, ügyes német vizsla felett igencsak eljárt a senkit és semmit nem kímélő idő. Amikor beléptem a kapun, elém kocogott. Felemelte teljesen megőszült üstökét, értelmesen csillogó szemével rám hunyorított, orrával megérintette simogatásra nyújtott kezemet, majd se szó, se beszéd, hátat fordított, faképnél hagyott. Már éppen valami tréfás, méltatlankodó megjegyzésen törtem a fejem, amikor Bóhás ismét előttem termett, szájában a közeli fa alól felvett, jókora almával. Ajándékát – mint egykor a Mosoni Duna sodrásából kimentett vadrécémet – lábam elé helyezte, és várta a megérdemelt dicséretet.

Természetesen nem maradtam adósa, de ő nem érte be ennyivel. Felemelte, majd ismét elém tette a tekintélyes méretű gyümölcsöt. Kérdő tekintetemre Gábor adott feleletet:

– Azt várja, hogy elhajítsad, és ő visszahozhassa!

Hát persze! Milyen jókat játszottunk régen, odakünn, a Menedéknél! A csillapíthatatlan mozgásigényű jószág az összes fellelhető hasábfát, ágdarabot a bejárat elé hurcolta, hogy legyen mit jó messzire hajítanunk. Aztán hanyatt-homlok rohant le a meredek lépcsőn, gyakran – egyetlen nyikkanás nélkül – végighemperegve az éles peremű kőfokokat, majd talpra ugorva száguldott a szőlősorok közé, hogy az alkalmi apportfát visszahozza. És mindig pontosan az aktuálisat, véletlenül sem másikat.

Még akkor is a múlt vidám eseményein járt az eszem, amikor begördültünk írótársam tanyájára. Gondolataimat ugyan időnként visszazökkentette a jelenbe Walter, a fiatal szálkásszőrű tacskó, amely kificeregte magát a csomagtér hálóval elrekesztett sarkából, fejest ugrott elemózsiás szatyrunkba, mindent kiborított, felforgatott, majd az üléstámlára kapaszkodva barátom orrára tolta a kalapot, így ő egy darabig a szó hátborzongató értelmében vakon vezetett. Szerencsére az útszakasz egyenes volt, és szemből sem közeledett semmi. Ezután én következtem. Előbb engem is megszabadított kalapomtól, majd nyelvével először bal, később jobb fülemet vette kezelésbe, kívül-belül. Mindezt valószínűleg szolidaritásból tette, gondolván, hogy hozzá hasonlóan én is süket vagyok. (Erre abból a tényből következtettem, hogy minden igyekezetünk, utasításunk, könyörgésünk, óbégatásunk hiábavalónak bizonyult vele szemben.) Ölemben a tokba tett fegyverekkel, mozdulatlanságig körülbástyázva mindenféle csomagokkal, képtelen voltam védekezni érzelmi kitörései ellen. Érthető tehát, hogy megváltás volt, amikor úti célunkhoz értünk.

Számomra a pince fölé épített alpesi házikó mindig a kikapcsolódás, regenerálódás biztosítéka volt. Hajnalban és este vadűzőben jártunk, napközben pihenéssel, főzőcskézéssel, világmegváltó terveink kölcsönös ismertetésével és meghallgatásával ütöttük agyon az időt. És ha már főztünk, hát ettünk is, derekasan. Mert az istenáldotta levegő úgy meghozta az étvágyunkat, hogy magunk is csodálkoztunk rajta. Szerencsére Gábor édesanyja ez utóbbiból semmit nem látott, mert – kiváló főztjétől való tartózkodásom miatt – joggal megneheztelt volna rám.

Alkonyatkor nem szegődött mellénk a szerencse, de jól nevelt vadásznak illetlenség is lett volna mindjárt a kezdet kezdetén babért – pontosabban töretet – kaszálnia sok vihart látott kalapja mellé. „Majd legközelebb!” Mindenesetre Diána kegyes volt hozzánk, látnivalóról gondoskodott. Előbb egy mókás, első agancsú bakocskában, majd nem sokkal később egy ígéretes, fiatal, nyolcas bikában gyönyörködhettünk perceken keresztül. Amerre a magaslest megközelítettük, disznónyom is akadt jócskán, de néhány naposnál frissebb egy sem. Vacsora közben úgy döntöttünk, hajnalban máshol próbáljuk tettekre bírni a szerencsét.

Sokáig tereferéltünk, későn tértünk nyugovóra. Az ébresztőóra csörgése tehát nem hatott rám túl lelkesítően. Különben sem voltam soha hajnali vadász. Éjszaka – ha körülményeim úgy alakultak – akár virradatig is szívesen fennmaradtam, de a korai felkelést nem nekem találták ki.

Vendégségben viszont nem illik nyűgösködni. Ezért az édes pihenés elszalasztott óráit gyors, hideg vizes mosakodással igyekeztem ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel. A Trabantban ugyan komoly késztetést éreztem az újbóli elszunyókálásra, de leküzdöttem gyengeségemet. Annál is inkább, mert megérkeztünk alkalmi parkolóhelyünkre, és a kitáruló ajtón udvariatlanul betolakodó, hűvös szél ismét némi lelket vert belém.

Felszántott, esőáztatta silókukorica-tarló szélén, akác-sáv árnyékában próbáltuk megközelíteni magaslesünket. Közben – amennyire a vonuló felhők közül időnként átszűrődő, gyér holdvilág lehetővé tette – figyeltük a környéket, de mozgást nem észleltünk. Már jó ideje dagasztottuk a sarat, lassacskán szürkülni kezdett, viszont a jeles vadászati létesítménynek még nem volt se híre, se hamva. Joggal feltételezhettem, hogy netán hordozható magasleshez igyekezünk, amelyet éppen most vontatnak új rendeltetési helyére, és a feladatot végző gépjármű gyorsabb nálunk. Türelmetlen és főképp illetlen kérdések helyett azonban inkább azzal vigasztaltam magam, hogy semmi baj, alföldi léptékben kell gondolkodnom, még ha éppenséggel kisalföldiekben is!

Végre egy réthez érkeztünk, amelyen átvágva az arasznyi fű megszabadította csizmánkat a korábban ráragadt, több kilós koloncoktól. Hogy örömöm teljes legyen, nemsokára úti célunkat is sikerült megpillantanom. Pedig már azt hittem, a kelő naphoz hamarabb lesz szerencsém. Mielőtt felkapaszkodhattunk volna, még egy vízelvezető csatorna hídján kellett átkelnünk. Nem mertem volna nagy összegű fogadást kötni arra, hogy elbírja kemény nyolcvankét kilómat, persze, plusz a nem csekély felszerelést, amelyet több órás lesvadászathoz állítottam össze.

A körülbelül száz méter széles rét két jókora kukoricatábla között húzódott, itt-ott egy-egy megvénült, gallya-tört fűzfa enyhítette egyhangúságát. Gábor arra számított, hogy netán egy öngyilkos-jelölt disznó átkocog egyik táblából a másikba, vagy legalábbis kijön a vizesárok valamelyik dagonyájához. Az elmúlt napok esőzései ugyan jelentősen csökkentették reményeinket, de azért vadász a vadász, hogy akkor is bizakodjék, ha fikarcnyi esélye sincsen. (Ferenczy Feri barátom és tollforgató kollégám úgy mondaná: „Azért vadász a vadász, hogy vadásszék! Hát nem?”)

A hajnal időközben reggellé cseperedett. Az ügyeletes őzsuta – nem ismerve pontosan a vadászati idényeket, a biztonság kedvéért lőtávolon kívülről – néhány percre megmutatta magát, majd megunva a protokollt visszakocogott a kukoricásba. Nem így egy szokatlanul gyanútlan róka! Utóbbi nagyjából százhúsz méternyire kibaktatott a rét közepére. Ott – mint aki azt találgatja, merre van a té és merre a tova – ide-oda forgolódott, leült, felállt, elindult, megtorpant. Ezalatt bőven volt időnk, hogy alaposan szemügyre vegyük. Túl sok örömünket nem leltük benne: rühes volt, farka az említett távolságról teljesen csupasznak tűnt, s mintha a nyakán is kissé elvásott volna a bunda.
– Amióta így elszaporodtak, szinte egyetlen ép példánnyal sem találkoztam. Az elmúlt télen több, mint húszat lőttem, de egyiknek sem volt használható a gereznája! – morgolódott Gábor.
– Amerre vendégként megfordultam, mindenütt ugyanígy panaszkodnak a területgazdák, főként a vadőrök. Nem elég, hogy jelentősen visszaesett a nyersbőr átvételi ára, még nem is lehet kereset-kiegészítésre alkalmasat találni közöttük.
Bár szinte társalgási hangerővel beszéltünk, a koma ránk sem hederített. Ültében vakaródzott, egy ízben fel is hemperedett a nagy igyekezettől.
– Ha itt lenne a puskám, meglőném – dünnyögte vendéglátóm. – Legalább eggyel kevesebb terjesztené a nyavalyát…
– Amennyiben nem zavarjuk vele a területet, megpróbálhatom.
– Kár a töltényért…
– Ilyesmire sosem sajnáltam.
Lövésemtől a róka felborult, majd görcsös, sakálra emlékeztető ügetésbe kezdett. A kukoricás szélébe már bukfencet vetve érkezett. Ez tehát bevégeztetett.
Nem volt miért tovább ücsörögnünk, lekászálódtunk a magaslesről. Lelki szemeim előtt egy kiadós reggeli és az utána következő – az éjszakai mulasztást pótló -, jóleső szunyókálás ködlött fel. Terveim azonban rövidesen szertefoszlottak, mert társam tömören közölte:
– Most pedig cserkelünk egyet!
– Ilyenkor? Mi a pokolbéli Belzebubnak? – akartam kérdezni, de jól nevelt vendégként inkább hallgattam, csupán magamban mérlegeltem esélyeinket. Fél nyolc elmúlt, több órája kivilágosodott. Ameddig a szem ellát, mindenütt tarlók, szántások, meg az említett két kukoricatábla. Itt-ott egy-egy fasor árválkodik, összefüggő erdő – amelyben netán még ilyenkor is mocorog a vackára igyekvő vad – sehol. A kukoricásban tartózkodó disznók – degeszre tömött bendővel – már javában hortyognak, s álmukban jót röhögnek a magunkfajta szerencsétlenkedőkön.
Legalább egy órája róttuk utunkat, s lábam egyre elviselhetetlenebbül fájt. Az utóbbi években ugyanis mindkét sarkamon csontkinövések keletkeztek. Sebész barátaim szerint megoperálni nem érdemes, mert újból kinőnek. Injekció van rá, az viszont rákkeltő. Marad a helyi érzéscsillapítóként használatos szilikon-betét. Utóbbi gumicsizmában nem használható, mert ide-oda csúszkál; ahelyett, hogy mérsékelné a szöges deszkán való járás érzetét, vándorlása közben mindig rossz helyen akad meg. Lám, milyen kellemetlen, hogy az ember nem eléggé előrelátó. Ha négy évtizeddel ezelőtt megsejtem leendő nyavalyámat, nem tanár-, hanem fakírképzőbe iratkozom.

Gábor lassuló tempómból, le-lemaradásaimból megsejthette, hogy valami nincs rendjén nálam, mert kellemes ötlettel állt elő:

– Pihenj egy keveset! Én addig elmegyek még egy helyre, végignyomozom, hogy érdemes-e este oda telepednünk.

Aha! Hát erről van szó! Most már értettem a rendhagyó cserkelés okát. Nem kérettem magam; hátizsákomat egy kis buckára helyeztem, rátelepedtem, és intettem vendéglátómnak: menjen csak. Közben arra gondoltam, némi lazítás után innen majd csak vissza tudok jutni a kocsiig.

Ahogy teltek a percek, hirtelen jellegzetes szárnysuhogásra kaptam fel fejem. Vagy huszonöt-harminc galamb – örvös, vadgerle és balkáni gerle vegyesen – repült el felettem, majd felgallyazott a közeli fasor fáinak elszáradt csúcsára. Nem értem rá csodálkozni, mert újabb csapat érkezett, majd néhány perces megszakításokkal a látványosság folytatódott. Néha csak egy-egy magányos példány szelte a levegőt, de többnyire négy-öt jött egyszerre. Amelyek észrevettek, elkanyarodtak vagy tettek egy jókora kört, aztán ismét eredeti útvonalukon próbálkoztak célba érni.

Legalább húsz percig tartott a húzás, több száz madár érkezett. Hasonló látványosságban még soha nem volt részem. Érdemes volt letelepednem! Átmenetileg még szaggató sarokfájásomról is megfeledkeztem.

Időközben házigazdám is visszatért, és várakozásommal ellentétben közölte: tovább kell mennünk. Amilyen mafla vagyok, ellenvetés nélkül követtem utasítását, nem protestáltam. Helyette beszámoltam neki a látottakról. Bizonyítékként szemügyre vehette a felgallyazott madártömeget, amelynek néhány kisebb csapata az ő közeledtére elröppent, majd néhány tiszteletkör után ismét megpróbált helyet találni az említett, kopár üstökű fákon.

– Napraforgó-tábla van tőlünk nem messze – közölte Gábor -, onnan érkeztek vissza a kosztosok, reggeli utáni sziesztára.

Istenem, reggeli és szieszta! De jó is lenne! Ám a pillanatnyi tényállás szerint még az ebéd és az utána szokásos, jóleső nyújtózás is teljességgel bizonytalannak tűnt.

Borongós jóslatom szerencsére nem vált valóra, már féltizenegykor a kocsinál voltunk. Időközben megszemléltünk jó néhány – hetek óta járatlan – dagonyát, egy távolról vetésnek vélt, sásos rétet, s hogy történelmi momentumoknak se legyünk híjával, egy négytagú őzcsapat kilométereken keresztül úgy vonult előttünk, mint a mondabéli csodaszarvas: megvárt, elugrott, visszapillantott, és e műveletsort többször megismételte.

Problémám is megoldódott: már nem éreztem a lábam. Óvakodtam lepillantani, mert attól tartottam, hogy nem éppen szívderítő élmény lenne számomra a felismerés: mindkettő – a fránya gumicsizmával együtt – bokáig lekopott. Ráadásul az utolsó néhány száz méterben annyi színes karikát láttam, amennyit az összes újkori olimpia valamennyi résztvevője együttesen sem.

De hogy utólag mégsem csupán az eddig elmondottakra emlékezzem, a csalafinta Natura tartogatott még számomra meglepetést. Amint a szélvédő erdősávban vezető ösvényen haladva kikanyarodtunk a nyílt mezőre, vagy száz méternyire legelésző-csipegető őzpárt pillantottunk meg. A suta közeledtünkre felénk fordult, a bak viszont – ügyet sem vetve ránk – felpattant a bámészkodóra, és amúgy legényesen lerendezte vele szerelmi ügyeit. Ha beszélni tudott volna, lehet, hogy megköszöni, amiért eltereltük a hölgy figyelmét, bár kackiás tartásából valami ilyesfélét is kiolvashattunk: „Látjátok, ilyen fickó vagyok én! Ami pedig benneteket illet, hát rátok se… hm… szóval… rátok se hederítek!”

Az őzektől alig húsz-harminc lépésnyire valami sötét folt mozdult a kizöldellt tarlón. Először varjúnak néztem, de Gábor – aki időközben megállította a kocsit – távcsövébe pillantva megjegyezte:

– Barna rétihéja. Valami nagyobb falaton lakmározik, mert a pockot elvitte volna, amikor meglátott bennünket. Már többször találkoztam vele, nagyon óvatos madár.

No, tessék! Harminc éve intenzíven vadászom, de még sosem láttam premier plánból az őzek nászát, pontosabban annak befejező aktusát. Igaz, barna rétihéját sem! Baranyából Győrszentivánba kellett kocsikáznom, hogy részem legyen ezekben az élményekben, de istenuccse, megérte!

Az ebédet nem kellett gőzkalapáccsal magunkba tuszkolnunk. Utána pedig úgy eldőltünk, mint a villámsújtotta fa. És délután, félöt tájban a felkelés is nagyjából olyan keserves volt, mintha valaki az említett fát kívánná újból talpra állítani. De hajtott bennünket a vadászláz, amelyre az orvostudomány még nem talált fel hatásos csillapítót.

Jobb híján ismét hajnali leshelyünkhöz igyekeztünk, de ellenkező oldalról, hogy ne kelljen végigjárnunk a rétet, árulkodó jeleket hagyva magunk után. Akciónkra Waltert is magunkkal vittük. Mi tagadás, tartottam tőle, hogy a várakozás óráiban szétbontja alattunk a magaslest. Útközben gazdája vezetékre fogta. Nyilván óvatosságból, mert ha megkergeti az utunkba akadó őzeket, néhány hét múlva valahol Egyenlítői-Afrikában fogják lelőni a szerencsétleneket, mint ökológiailag nem a tájba illő fajta egyedeit.

Legnagyobb csodálkozásomra azonban a kutyust mintha kicserélték volna. Fegyelmezett viselkedését leginkább azon rendőréhez tudtam hasonlítani, aki civilben néha maga is alaposan kirúg a hámból, de ha szolgálatba lép, már teljesen más reguláknak megfelelően viselkedik. Négylábú társunk, ha őzeket észlelt, azonnal lecövekelt, fejét irányukba fordítva.

– Így jelzi, hol tartózkodik vagy honnan közeleg a vad – világosított fel Gábor.

Elismerően bólintottam. Ez igen! Úgy tűnik, igaz a közmondás: „Az ördög sem olyan fekete, mint amilyennek festik.” (Az elmés megállapítás különben Walter színére vonatkoztatva is találó.)

A szélvédő erdősáv peremén hol bokrok takarásában haladó, hol ismét előbukkanó ösvényen gyalogolva újabb őzpárt pillantottunk meg: jó agancsú, középkorú bak kerülgette fiatalnak tűnő sutáját. Hirtelen felgyorsultak, s tőlünk alig néhány lépésnyire csörtettek be a tekintélyes akácok alatti bozótba. Kis híján feldöntöttek bennünket. Aztán kiadós recsegés-ropogás után, úgy harminc méterrel távolabb megint kirontottak, és meg sem álltak a tarló közepéig. Ott – erősen fújtatva – néhány percig pihentek, majd fordult a kocka: a suta rontott neki a baknak, s hajszolta lóhalálában a sűrűbe. Amikor a menekülő agancsos egy pillanatra megtorpant előttünk, nyelve úgy leffegett, hogy Walter is elcsodálkozott, de meg sem moccant, még a pórázt sem húzta feszesebbre.

A jelenet többször megismétlődött. Lám, őzéknél is beköszöntött az áldásos emancipáció. A karcsú suta olyan arrogánsan viselkedett, mint egy házsártos feleség vagy rendkívül vehemens barátnő. Példaként említhettem volna tinédzser korú leánytanítványaim egyikét-másikát is, akik a tanítási óra végét jelző csengetés után a győrszentiváni őzekéhez hasonló tempóban – de náluk kevésbé kecsesen – loholnak valamelyik fiúosztályba, s ott olyan rámenősen viselkednek, hogy közeledtükre már menekülnek az erősebb nem ifjú képviselői. Hát még ha szókincsüket is megismerné a jámbor olvasó! Az lenne csak számára maradandó élmény!

A magaslesen sikerült gyorsan elhelyezkednünk. Walter a létra felett, a bejárati nyílásban foglalt helyet, ahonnan szemmel tarthatta az egész rétet. Rohamosan alkonyodott, de a felhők szétszakadoztak, vállalkozásunkhoz számíthattunk a növekvő hold segítségére. A szél is belefáradt a napok óta tartó, megállás nélküli rohamozásba, teljesen elnyugodott. E kedvező jelek nyomán reményteljesebben vártuk az estét.

Négylábú radarunk időnként felemelte mellső lábaira hajtott fejét, feszülten figyelt, majd ismét visszatért „pihenj-állásba”. A kukoricás egyik-másik pontjáról néha mi is észleltünk gyanús roppanásokat. Egy alkalommal tekintélyesebb jószág közeledett, egyenesen lesünk felé vette irányát. Lépteiből, viselkedéséből ítélve magányos disznó lehetett. Átmenetileg eluralkodott rajtunk a szürkületi vérnyomás, de az izgalom feleslegesnek bizonyult: a vad kb. húszlépésnyi távolságban irányt változtatott, visszakanyarodott a tábla közepe felé. Még percekig hallottuk lépteit, aztán beleolvadt a csöndbe. Bennünket nem vehetett észre: hangtalanul, mozdulatlanul ültünk, a levegő is felőle áramlott. Valami más oka lehetett távozásának.

Elmúlt tíz óra, és ruhánk alá beszemtelenkedett a nyirkos, hideg levegő. A réten foltokban köd támadt. Augusztus végét írtuk, de az elmúlt hetek szokatlan időjárása miatt inkább október közepére emlékeztetett a hőmérséklet. Úgy döntöttünk, elindulunk hazafelé. Kis, kézi lámpával közvetlenül lábunk elé világítva, halkan társalogva lépdeltünk a fasor végének irányába. Walter váratlanul lecövekelt. Azt hittük, a lesen fegyelmezetten visszatartott dolgát akarja elvégezni. Rávilágítva azonban észrevettük: jelez. Fejállását követve a fénycsóvával, foszforeszkáló szempárt pillantottunk meg, rövidebb kőhajításnyira.

Gábor vallatóra fogta távcsövével.
– Őzbak – közölte néhány másodperc múlva. – Gyere, Walter, rá nincsen szükségünk.
A kutyus engedelmesen megindult mellettünk. Vagy húsz lépés megtétele után kíváncsiságból oda világítottam, ahol imént az őz állt. Most is ott cövekelt, csak fejével tett egy-egy gyors, bólogató mozdulatot.
– A kis bolond! – nevetett halkan barátom. – A végén még idejön, hogy közelebbről megszemléljen bennünket!
Mintha csak az elhangzottakat igazolná, a bakocska kettőt előre lépett, majd újból kezdte a bókolást.
– Ilyen nincs! – szólaltam meg én is félhangosan. – Figyelj, elindulok feléje. Vajon meddig bírja cérnával?
Zajtalanul, lassan haladtam, folyamatosan rajta tartva a gyér fényt. Mindössze öt-hat méterre lehettem tőle, amikor lassított felvételre emlékeztető mozdulattal oldalt fordult, és hosszúra nyújtott, lopakodó léptekkel, minduntalan felém pillogva – mint a rajzfilmbeli öreg néne őzikéje – elindult a rét széle felé.
– Viszlát, öcsi! – szóltam utána immár átlagos hangerővel. Arra aztán begyújtott. Másodpercek múlva hallottam, amint bezúdult a kukoricásba.
Gábor közben utolért éber szolgálattevőjével. Most már minden óvatoskodás nélkül haladtunk tovább. Alig tettünk meg huszonöt-harminc lépést, amikor Walter ismét vigyázzba vágta magát. Éppen mondani akartam, hogy könnyű lenne szobrot készíteni róla, de bennem rekedt a szó. Szabad szemmel is jól láttam ugyanis, hogy az innenső kukoricatábla peremén – amellyel párhuzamosan haladtunk -, alig néhány lépésnyire a fasor kezdetétől, disznó üstöke áll ki a szélső sorból. Barátom is észlelte a jelenséget, fejével intett, hogy lőjek.
Zajtalanul csúsztattam le vállamról a fegyvert. Már készültem arcomhoz emelni, de meggondoltam magam, leengedtem.
– Nem lehet ez disznó! – villant át rajtam a kétely – pokoli magasan van, szarvastehén számára is valószínűtlen helyen, a közel kétméteres szárak címerei között. Bizonyosan érzékeink űznek csúfot belőlünk. Előfordul, hogy néha annak vélünk valamit, amire éppen nagyon áhítozunk. Különben sem mozdul, felfutott gazszövevény tréfálkozhat velünk.
Mintegy gondolataim cáfolataként a gyanús alakzat kényelmesen megfordult, és mire puskámat vállhoz kaptam, márt azt a testrészét mutogatta felém, ahová etikus vadász sosem lő. Miután ily módon közölte velem kapcsolatos véleményét, komótosan eltűnt a takarásban.
Gábor csodálkozva kérdezte:
– Miért nem lőttél?
– Mert nálatok gólyalábon közlekednek a disznók, hogy a fene essen beléjük!
– Hogyhogy? – meresztett még nagyobb szemet derék kollégám.
– Hát ki a Herkópáter hallott már olyant, hogy toronymagasan, a címerek közül kandikálnak elő? Talán ők is építenek ellen-magasleseket?
– Értem már! – sóhajtott nagyot kísérőm. – Honnan is tudhattad volna, hogy a rét és a vizesárok túloldala között legalább másfél méteres szintkülönbség van, a kukorica meg olyan satnya, hogy a kétéves kancsi feje felér a tetejéig…
Éppen válaszolni készültem, amikor ismét erős suhogás hallatszott, s az iménti helyen újból megjelent a fantom-disznó. A peremen állva, teljes oldalát mutatta felénk. Nemrég dagonyázhatott, sártól ragacsos szőrén csillogott a hátunk mögül világító hold. Gondolkodásra nem volt időm. Szokásom ellenére idegesen matattam a puskán, aztán a szálkereszt megállapodott a vad felmeredő fülének tövén. Dördülés helyett azonban csak egy idegesítő csettenés hallatszott. Az átélt események után hiba csúszott a régóta jól beidegződött folyamatba: a gyorsítót előretoltam, de a biztosítót nem oldottam ki.

Ez már a jámbor négylábú sárdagasztónak is meghaladta a türelmét. Annyira azonban mégsem sietett, hogy korábbi produkcióját meg ne ismételte volna. Sőt, meg is toldotta egy kedélyes farok-billegetéssel. Utóvégre aki ennyire toleráns a fajtájával, mint én, az viszonzásul igazán megérdemli a leírt baráti gesztust!

Miután kellőképpen kibosszankodtuk és kinevettük magunkat, végképp hazafelé vettük utunkat. Ötletemet – amely szerint énekelve vonuljunk a Trabantig, nehogy még valami elébünk toppanjon – végül nem valósítottuk meg. Nem lett volna ésszerű, ha bárki azt gondolja rólunk, hogy tökrészegen mentünk vadászni. S Diána is kegyes volt hozzánk: nem háborgatta lelki nyugalmunkat újabb felesleges izgalmakkal. Csendben haladva sem találkoztunk már semmivel, hacsak a baglyot nem említem, amely csúfondárosan ránk kuvikolt valamelyik fa tetejéből.

A változatos és bőséges vacsora után egy darabig még bírtuk szóval. Megtehettük, mert úgy döntöttem, másnap hajnalban már nem kísértem meg a szerencsét. Pihenünk, amíg hasunkra nem süt a nap, majd takarítunk, csomagolunk és indulunk Győrszentivánba, ahol Gábor aranykezű édesanyja biztosan remek ebéddel vár bennünket. Utána pedig megkérem öreg Golfomat: ne hagyjon cserben az úton, hogy még napszállta előtt hazaérkezzem szeretteimhez, a messzi Baranyába.

Minden az imént rögzített forgatókönyv szerint történt. Miután elbúcsúztam a kedves, vendégszerető Balogh családtól, barátomnak is megköszöntem a férfias erőpróbákkal járó, de mégis pihentető, kellemes napokat. Kocsiba szállás előtt szokásos módon összeütöttük tenyerünket, s mintegy vezényszóra mondtuk ki ismerős szlogenünket: „Majd legközelebb!”

Epilógus: Gábor – biztatásomra – napokig leste a kant, hiszen úgy istenigazából nem riasztottuk el. A jámbor talán nem is sejtette, ki vagy mi zavarta meg szokásos, napi útvonalát. De – mint utóbb kiderült – mégis megneheztelt ránk, hívatlan kotnyeleskedőkre. Avagy túlontúl óvatos volt, mert egy időre nyoma veszett. Néhány hónappal később kollégám alföldi vendégét ültette az addigra már learatott kukoricatábla emlékezetes sarkába. Félórányi idő sem telt el, dördült a lövés. A kétéves disznó tűzben rogyott. A messziről érkezett, derék, délibábkergető jágernál pedig azokban a percekben nem akadt boldogabb ember az egész kerek Kisalföldön, de lehet, hogy a nagyon sem! Ha meggondolom, vadászsiker okozta öröméért érdemes volt elmafláskodnom a Diána által korábban nekem szánt szerencsét!

Megosztás

Tweet