Részlet a szerző készülő Vendégkönyv című vadászelbeszélés-kötetéből
Eljöttek hozzám. Napi munkám után – valamikor este tíz után – fáradtan éppen lerogytam karszékembe, hogy kikapcsolódás gyanánt, jobb híján végigtallózzam a különféle tv-csatornák műsorkínálatát. Hátha találok valamit, ahol a szereplők nem gyilkolják egymást létező vagy beszűkült, militáns fantáziájú producerek által napjainkban még csak kiagyalt fegyverekkel, nem láthatok lángok közt fetrengő, szénné feketedő emberroncsokat, összeomló épületeket, nyakelmetszést premier plánból, vagy rémábrázatú, vérgőzös droidokat, ölésre kitenyésztett, génmanipulált mutánsokat. Hozzájuk képest a híradók élőben közvetített katasztrófa-tudósításai árvizekről, hegyomlásokról, vulkánkitörésekről valóságos megkönnyebbülést, kikapcsolódást jelentenek.
Szívderítőnek éppenséggel nem nevezhető gondolataimból kórházi ügyeletből hazatérő leányom zökkentett ki, amint a nappaliból halkan – hogy fel ne riassza a család már nyugovóra tért tagjait – felszólt hozzám:
– Apa, gyere gyorsan!
Izgatott tónusából először arra gondoltam, valami baj van. Úgy látszott, ő is felmérte e lehetőséget, mert rövid szünet után így folytatta:
– Ne aggódj, nincs semmi probléma, de iparkodj!
Önkéntelenül elmosolyodtam: lám, aggódnak értem. Néha bosszant, hogy elhallgatják előlem a kellemetlen dolgokat, pedig tudom, hogy jó szándékkal teszik; nehogy időnként rendetlenkedő motoromat felesleges tűréspróbának tegye ki egy-egy rossz hír, megrendítő esemény.
Lebotorkáltam az emeleti lépcsőn. Odalenn Virág megragadta a kezemet, és minden magyarázat nélkül kivonszolt a kertre nyíló teraszra. Nem volt időm megszólalni, mert a hallottaktól bennem rekedt a lélegzet. Alig száz méternyire tőlünk, a megvénült, foghíjas, egykori meggyesben felharsant egy öreg szarvasbika valószínűtlenül mély, tiszteletet parancsoló hangja. Szava rövid, de határozott volt, mint egykori, falusi estéken az utca túloldaláról érkező „adjonisten”.
S a felelet sem váratott sokáig magára: valamivel távolabbról, a Jukker-szőlő felől – amelynek embermagasságú gyomoktól borított, rég kiszáradt tőkéit is elkorhasztotta az idő – egy kevésbé koros, de már férfiéveiben járó vetélytárs zengette meg öblös baritonját. Strófája – a jussát követelő trónkövetelőé – büszkén, magabiztosan zengett. Tudatta a hárem urával, hogy számot tart az elsőségre, s ezért kész akár kemény, életrontó csatát is állni.
Az öregúr előbb megvetően mordult néhányat, majd hatalmasat bömbölt, keményen rendreutasítva a szemtelen tolakodót. Mielőtt utóbbi válaszolhatott volna a kétségtelenül sértő megjegyzésre, a Boróka-tető temetőkatlan felöli részéről romantikus ifjonc vágyakozó sóhaja rezegtette meg a levegőt. Epekedő belkantója meglephette a vetélkedő férfiakat, mert egy ideig mindkettő néma maradt. A percekig tartó generálpauzát használta ki egy újabb lézengő ritter, „aki” jobbról, nemrég elhunyt, második szomszédom – egykori vadász – kertje végéből küldött hasonló módon szerelmes szerenádot a sötétség leplében szemérmesen rejtőzködő háremhölgyek felé.
Ezt már a nagyúr sem tűrhette szó nélkül. Dübörgő basszusa kiadós sztakkató sorozatot kerekített, amely magasba ívelő, majd ismét mélybe vesző harci riadóval zárult. Mintha gúnyosan szemébe nevetett volna az éretlen hősködőknek, majd a nyomaték kedvéért tudomásukra hozta: „Gyertek csak, ha van bátorságotok, és nem féltitek a bőrötöket!”
A figyelmeztetés hatásosnak bizonyult, mert hallani lehetett a meredek szőlősorok mezsgyéjén felfelé igyekvő kárvallott szapora dobogását. Odafentről időközben megérkezhetett a másik hevesvérű legény is, mert váratlanul erőteljes agancs-csattogás tolakodott az imént támadt csendbe. Drót pendült a kordonokon, az egymásnak feszülő testek nyomán kemény rögök gördültek le a lejtőn.
Az összecsapás nem volt komoly, mindössze néhány másodpercig tartott. A neszekből ítélve a vetélytársak ékessége könnyű fajsúlyú, közepes méretű lehet, mert keményre taposott mezei úton üresen kocogó szekér zörgésére emlékeztetett. Az igazi harcosok sorsdöntő csatáinak zaja inkább a nehéz teher alatt nyögő, meg-megroppanó küllők, eresztékek fájdalmát idézi.
Eljöttek hozzám. Harminc éve lakom itt, de soha ilyen közel nem merészkedtek házamhoz a szarvasok. Igaz, valamelyik télen egy tehén a borjával több napig bejárt a kertembe, amíg futotta az ősszel földre hullott, hótól betakart almából, körtéből, s elfogyasztották a fagynak ellenálló bimbóskel ágyás tartalmát is. Váljék egészségükre! A részükre nagy hirtelenséggel beszerzett és kitett szénához, csöves kukoricához nem nyúltak. Így közölték talán, hogy nem koldusok ők, nem szorulnak könyöradományra. Felkutatják, elveszik, ami a jussuk, amire szükségük van, de a számukra ősidők óta megbízhatatlan, gyanús lény ne akarjon jótékonykodni velük!
Mostani látogatásuk azonban teljesen rendhagyó, szokatlan, mondhatni természetellenes. A házakból még mindenhonnan kiszűrődő fények, az udvari zajok sem zavarják őket. Igaz, a máskor oly hangos és harcias kutyák utca hosszat nagyokat hallgatnak. Egyikük-másikuk talán vackába bújva, rettegve figyeli az ismeretlen, félelmetes hangokat. Vajon mi késztette a természet koronás fiait, hogy közvetlenül a számukra rettegett, gyűlöletes emberek közelében fitogtassák erejüket, méltóságukat?
Eljöttek hozzám. Ha már én nem mehetek hozzájuk. Az erdőkre-mezőkre szakadt új világ kezdete óta nem jártam a Vadvízben, a Pusztában, Rabenschwanz felett, a kismányoki öreg palahányó környékén, a Lőcsei-erdőnél és a mányoki réten, emlékezetes sikertörténeteim helyszínén. Gombászók, vadgyümölcs-gyűjtögetők, kirándulók szerint egyik-másik területrészre már rá sem ismernék. A méltóságos, öreg erdőfoltok helyén szederindával benőtt tarvágások, az egykori, közel száz hektáros termőföldekén dudvás, megműveletlen parlagok éktelenkednek., hirdetve a szent és sérthetetlen magántulajdon felsőbbrendűségét.
Sokszor, sokan kérdik tőlem, miért nem teszem lábam e területekre. Nos, mit keressek ott? Erdélybe sem mentem el egyetlen alkalommal sem – bár több ízben lett volna módom rá –, mert nem kívántam együtt sóhajtozni az ál-nosztalgiázókkal, divatból hazafiaskodókkal. Mondjuk ki bátran: Trianon a mi generációnk számára már történelem. Könyvekből ismerjük, saját bőrünkön sosem éreztük fájdalmát, mint nagyapáink, dédapáink. A napjainkban nyílt színen szenvedők ügyes komédiások, jól fizetett politikusok vagy utóbbiak koncra leső talpnyalói. A józanul gondolkodó közember legfeljebb eltöpreng, rosszallóan megcsóválja fejét, aztán kénytelen-kelletlen tudomásul veszi a realitásokat. A vadászat Trianonja azonban frissen szakított, véresen sajgó seb. Sorstársaimmal egyetemben mi első generációs kárvallottak vagyunk. Ki így, ki úgy – emelt fővel vagy megalázkodva, dacosan vagy beletörődéssel, pókerarccal vagy gyűlölködve – próbálja feldolgozni a vele történt igazságtalanságot. Magam például – meglehetősen primitív é
s ostoba módon – úgy, hogy messze elkerülöm szívet melengető emlékeim egykori helyszínét. Természetesen van egyéb okom is, hogy így cselekedjem: nem kívánok találkozni a terület új gazdáival. Legalább is odakünn nem. Mert amilyen derék, jó szándékú emberek, még szimatolni kezdenének utánam: vajon mit keresek ott, biztosan valami rosszban töröm a fejem. Bölcs a közmondás: „Ki mint él, úgy ítél.”
*
Eljöttek hozzám. Hallgatom őket házam teraszáról. Ha a minapi eső miatt nem raktuk volna el a kerti székeket, most a szó szoros értelmében páholyból élvezhetném az előadást. De hát soha nem tolakodtam, hogy az élet groteszk színházában páholyhoz jussak. Megelégedtem egy szerény állóhellyel, valahol a kakasülőn, távol a színpadtól, sok-sok társammal összezsúfolódva. Gyakran a kellékes szerepével voltam kénytelen beérni, aki a háttérből csak foszlányokat hall a darabban elhangzottakból. Visszatekintve talán ezt is szerencsémnek könyvelhetem el, mert nem kellett látnom, amint valódi tehetségek helyett ripacsok pöffeszkedhettek egyik-másik főszerepben. Ha néhanapján mégis reflektorfénybe kerültem, az minden bizonnyal üzemzavar vagy a világosítók szórakozottsága miatt történt.
Mennyivel tökéletesebb a telefon vagy a rádió, mint modern korunk vizuális csodái! Előbbieknél csak halljuk mások hangját, s a forrást olyannak képzeljük, amilyennek látni szeretnénk: szépnek, üdének, intelligensnek. Mennyire illúzióromboló volna, ha kiderülne, hogy a behízelgő, kellemes orgánum gazdája gnóm, eltorzult, sebhelyes arcú emberroncs, netán angyali ábrázatú, de sátáni lelkületű aberrált, ki még nem mosta le magáról legutóbbi szörnyű tettének árulkodó nyomait.
A szarvasok is sejtik, tudják, hogy a közelükben vagyok, de jó, hogy nem látnak, mert valós, emberszabású küllememmel biztosan riasztó lennék számukra. Így, láthatatlanul viszont elégedettek lehetnek velem, mert hangjuk tisztán, őszintén zeng. A három – olykor négyszólamú – koncert akkordjaiba nem tolakodnak disszonanciák. Gúnyos felhangokat sem tudok felfedezni produkciójukban, pedig érzik, hogy tehetetlen vagyok, mint szűk karámba zárt fajtatársaik, akiknek fejdíszét erőszakosan lefűrészelik, hogy porával távoli országok gazdag kéjenceinek pszichés defektusait kezeljék. Tudják: nem jelentek számukra veszélyt, nem lopakodhatom a közelükbe, hogy sorsukba önkényesen beleavatkozva ősi zsákmányszerző ösztöneimet kielégítsem. Kitűnő érzékeikkel felmérték kiszolgáltatott helyzetemet, s lám, nem élnek vissza vele, nem kívánnak revansot venni korábban tőlem elszenvedett sérelmeikért. Mennyivel nemesebbek ők nálunk! Erkölcsi értékeik magasan a mieink felett állnak: hiányzik belőlük a színlelés, a kapzsiság, a bosszúvágy. Pusztán egy szerencsétlen katasztrófa – amelyet egyesek evolúciónak, mások szelekciónak neveznek – rendelt föléjük bennünket, s e ballépés előbb vagy utóbb bolygónk, az élő természet pusztulásához vezet.
Eljöttek hozzám. Vajon miért tették? Már annyira megbomlott a természet rendje, hogy ők, a szabadok, a fenségesek képtelenek igazságot tenni a maguk dolgában? Versengésükben engem, az ősi ellenfelet tesznek meg döntőbírónak? Valaha kéretlenül is vállaltam e szerepet, de ma már olyan lehetetlen számomra a feladat, mintha a mindkét lábát elveszített rokkant kívánná megnyerni a maratoni futás olimpiai aranyérmét.
Kittenberger, Széchenyi, Fekete István és több más jeles elődünk puskáit elvették hajdanán, de hát akkor diktatúra volt e honban. A demokratikus jogállam ilyent nem tesz. Ő tiszteli a magántulajdon sérthetetlenségét. Megtarthatod fegyvereidet, vadászati jogodat, hisz mindez javadalmat csepegtet a döntnökök zsebébe is. Csupán úgy jársz, mint akit fajtalan szadisták pompás ételektől és italoktól roskadozó asztal mellé ültetnek, de beragasztják a száját, és hátra kötik a kezét.
Eljöttek hozzám. És én – életemben először – úgy éreztem, jobb lett volna elgépiesedett, városi falanszterlakónak lennem, aki boldog, ha napi megpróbáltatásai után menedéket talál egy lepusztult panelház hetedik emeletén lévő, 35 négyzetméteres ketrecében. Annak is örül, ha a rozoga, időnként teleokádott lift éppen működik, s a családja napi szükségleteit szűkösen ellátó csomagokat nem kell a sötét és büdös lépcsőházon keresztül felvonszolnia. Fásultságában már észre sem veszi a bezártságtól megvadult, indiánüvöltéssel fel-le dübörgő gyereksereget, s majdhogynem kellemes zsongással tölti el a felette lakó család részeg randalírozása, gépzene-bömböltetése. Hajnalonként madárfütty helyett valamelyik szomszéd WC-öblítőjének hörgő zubogása ébreszti. Az örvendezés parányi szikrája áttör az agyrothasztó fülledtségen: lám, ott is lakik valaki! Egy sorstárs, akivel néhanapján, rohanás közben lehet egy banális, suta félmondatot váltani. Ők soha nem éltek a Paradicsomban, s ezért ki sem űzhették őket onnan.
Eljöttek hozzám. Itt vannak, hallom, érzem őket. Az öregúr kissé feljebb húzódott csapatával, a halott, lombjukat vesztett, csonka meggyfák közé. Javakorabeli vetélytársa leereszkedett a horizonton lebegni látszó acél távvezeték-oszlop mellől, már a negyedik szomszéd telke feletti lucernásról pörlekedik kitartóan, erőszakosan. A két siheder agancsa időnként össze-összekoccan, de a szócsatába csak ritkán mernek bekapcsolódni. Távolról, a Farkas-völgy irányából is gyanús hangfoszlányokat hoz a lustán meg-meglebbenő légáramlat: ott is folyik a heves, zajos vetélkedés.
Virág keményen megszorítja a karomat. Nem vagyok kényes, mégis csaknem felszisszenek. A sötétben nem látjuk egymás arcát, szólni sincs kedvünk, mégis értjük egymás gondolatait. Apának és leányának egy vér folyik ereiben. Libabőrös gyönyörűséggel füleljük a természet évről-évre törvényszerűen ismétlődő, s a mai napon kéretlenül hozzánk költözött csodáját.
Összerezzenünk, amikor a trónkövetelő hangja közvetlen közelünkből mennydörög bele a csendbe. A harci riadót lábak dobogása, gallyak reccsenése követi, majd az egymásnak csapódó, súlyos, nehéz fegyverek csattanása, recsegés-ropogása. Halljuk a viaskodók nehéz lélegzését, tompa nyögéseit, amint minden erejüket összegyűjtve, inuk szakadtáig egymásnak feszülve próbálják a másikat meghátrálásra késztetni. Tekintetünkkel hiába kíséreljük meg átszakítani a sötétség falát, csak sejtjük, mi zajlik tőlünk alig hetven-nyolcvan lépésnyire.
Az ütközet nem tart sokáig. Távolodó dobaj, csörtetés jelzi, hogy a bajvívók egyike elhagyta a küzdőteret. Vajon melyik? Kimondatlan kérdésünkre nemsokára megkapjuk a feleletet: az öreg bika basszusa szólal meg az iménti csetepaté helyszínén. Most még – talán utoljára – neki kedvezett a szerencse. Ellenfele csak percekkel később válaszol, valahonnan a temetőkatlan irányából, méltatlankodva, csalódottan, de a korábbinál jóval szerényebben. Bár lehetséges, hogy éppen azt tudatja a hárem urával, hogy vitájukat nem tekinti befejezettnek. Jó lenne érteni a szarvasok nyelvén!
Várjuk a folytatást, de csak a csönd különös, belső hangjai lebegnek körülöttünk. Legördült a függöny, az élő Cantata profana véget ért. Aztán néhány háznyira bizonytalanul, bátortalanul megszólal egy kutya. A többiek innen is, onnan is csatlakoznak a tereferéhez. Minden bizonnyal arról társalognak, kik vagy mik lehettek az iménti, félelmetes hangok gazdái, akik olyan nesztelenül távoztak, mintha nem is a földön járnának.
Valóban, ha Virág nem állna mellettem, azt gondolnám, érzékeim vagy képzeletem játéka volt az egész nem mindennapi történet. De még így is kételkedem: valódi, hús-vér lények voltak-e a szereplői, vagy Hunor és Magor mondabeli csodaszarvasának utódai tették tiszteletüket nálam? Eljöttek hozzám, s távoztukkor ők kavarták fel ilyen fényesre a hűvösen tiszta szeptemberi éjszaka égi országútjának csillagporát.
Hozzászólások