Egyesek szerint a június sohasem volt igazi „vadászhónap”. Miért is lett volna? Hiszen az olyan jeles események, mint a szalonkahúzás, a szarvasnász vagy a különféle apróvad-betakarítások kezdetei régen is, ma is máshová osztattak ki. Talán az őzbakszezon nyitánya áll hozzá legközelebb, de az idő előrehaladtával, a vetések kalászba szökkenésével, a lombfelület bezárultával a legtöbb kolléga – főleg az esztendő nagy részében otthon lustálkodó trófeamániások – több hónapos, jogerősnek vélt szekrénybüntetésre kárhoztatja jobb sorsra érdemes és emberi gyarlóságaiban egyáltalán nem részes fegyverét a közismert alibi-sóhajtás kíséretében: „Majd augusztusban…”
Csupán a megrögzött mániákusok járnak nap mint nap makacs-fáradhatatlanul az általuk kiszemelt egyetlen agancsos nyomában, mert különleges szerelmi bódulatukban eltökélték: vagy a nagy „Ő”-t hozzák terítékre, vagy abban az évben nem kerül őzbak-töret sokat látott és megélt kalapjuk mellé. Tisztában vannak szinte a nullával egyenértékű esélyeikkel, mégis bíznak Diána vagy Fortuna kegyeiben, s már az is örömmel tölti el őket, ha a szellő mozgatta kalászerdőből néhány másodpercre kiemelkedni vélik a vén, visszarakott, esetleg különlegesen rendellenes trófea ide-oda bókoló csúcsát, netán hallhatják a cserkelő-ösvényt szegélyező sűrűben alig néhány lépésnyiről elugró, ébersége és ravaszsága ellenére is kíváncsi vad néhány méltatlankodó vagy csúfondáros böffenését.
Jómagam – amíg módomban állt – utóbbi vadásztársaim életvitelét követtem, bár töredelmesen bevallom: nem sok sikerrel. A nagyjából félszáz őzbakból, amelyet magaménak mondhatok, alig négyet-ötöt köszönhetek kitartó következetességemnek. Panaszra mégsincs okom, hiszen kívülállók számára eredménytelennek tűnő fáradozásaimat számlálatlan egyéb módon jutalmazta a bőkezű Természet. Szélcsendes, holdvilágos estéken a poros, esőváró mezei utakon lopakodva, s néhány percre a mozdulatlanság álcájába rejtőzve gyakran gyönyörködtem a vetésből kikocogó, cipőmet körbeszaglászó, majd apró röffenésekkel odébb iramodó, csíkos vadmalacokban. Közben – mutatóujjammal a kibiztosított ravaszon – arra is éberen kellett ügyelnem, nem szükséges-e a csintalan, tapasztalatlan utódai védelmében jogosan nekem forduló koca lába elé durrantanom. Mert bizony, egy-két alkalommal csak ilyen áron tudtam megóvni testi épségemet. Szerencsére minden esetben igaznak bizonyult a mondás: a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Pontosabban a bájos család lövésem hangjára kereket oldott, és új nadrágot sem kellett szabatnom, nem beszélve a benne lévő dolgokról.
*
Fiamat már egészen apróka korában sikerült megfertőznöm természetszeretettel. Boldog volt, ha útjaimon társamul szegődhetett. Csupán olyankor duzzogott kissé, amikor első közös, esti lesvadászatunk időpontját időről-időre elodáztam. Korainak tartottam még számára az emberpróbáló, éjszakai virrasztást, no meg felnőtt vagy már csaknem annak mondható kísérőim között is gyakorta nehéz volt igazságot tennem: az adott estén ki induljon velem szerencsét próbálni.
Köztudottan régi taktika: amire az ember egyedül nem képes, ahhoz szövetségest keres magának. S egy tízéves fiúnak – természetesen az apján kívül – akadhat-e jobb pártfogója az édesanyjánál? Tibor is erre a következtetésre jutott, amikor egy napon feleségemet küldte hozzám delegációba. S bár még ő sem rajongott túlságosan a gondolatért, az anyai érzés felülkerekedvén benne, előterjesztette közös óhajukat:
– Egyszer igazán magaddal vihetnéd a gyereket! Addig úgysem lesz nyugta, amíg nem próbálta ki, milyen az éjszakai les. Legfeljebb elalszik vagy unatkozni fog, és a továbbiakban nem nyaggat hasonló kéréssel.
Eltöprengtem a hallottakon. Még hogy unatkozni fog? Az én fiam? Odakünn? Ezen igencsak csodálkoznék! De mivel némileg járatos vagyok a diplomáciában, tudtam, adós vagyok a válasszal. Tréfásan így szóltam tehát:
– Tisztelt hölgyem! Kérem, közölje megbízójával döntésemet: közeleg a tanév vége. Ha elégedett leszek a fiatalúr bizonyítványával, jutalmul kinevezem vadászkísérőnek.
Elnevettük magunkat, és a nappali résnyire nyitott ajtajának takarásában leselkedő érdekeltnek sem volt kifogása az elhangzottak ellen, mert három helyiségen és a hátsó kijáraton át harsány csatakiáltással távozott a kertbe.
Az idő csak a tétlen, rest emberek számára tűnik lassúnak, ezért expressz-sebességgel robogtak el a hátralévő hetek. A nagy száguldás közepette eljutott hozzám néhány kollégai információ: Tibor – a tanulást illetően – keményen beledőlt a hámba. Minek szaporítsam feleslegesen a szót? Miután a tanévzáró ünnepség végén szárnyaikra bocsátottam saját osztályom tanulóit, fiam elém állt indexével:
– Tessék, apa!… Különben egész jó holdvilág lesz ma este… A szél sem fúj…
Mivel egy családfő legfőbb erénye a szavahihetőség, és a jeles bizonyítvány sem lebecsülendő dolog, természetes, hogy az éppen elköszönő nap már a József-laki magaslesen talált bennünket. Induláskor ugyan még fel kellett vennünk a küzdelmet a tömegesen támadó anyai aggályokkal, végül az elénk halmozott fél szekérderéknyi takarót és kabátot az alábbi riposzttal hagytuk otthon:
– Kérlek, ne avatkozz a férfiak dolgába! Tudunk mi magunkra vigyázni.
– Csak meg ne bánjátok! Mert te köztudottan olyan csirizzel ragasztod le fenekedet az ülésdeszkához, amit csak a hajnali harmat képes feloldani! – hangzott a kissé duzzogó, csípős válasz.
Az alkonyodó erdőnek minden évszakban megvan a maga varázsa. Ilyenkor, nyár elején pedig különösen hangulatos. Az apró dalosok fokozatosan halkuló karából időről-időre kiemelkedik egy-egy felgallyazó fácánkakas vagy sebesen tovaröppenő feketerigó sztákkátó szólója, néhány korán mozduló őz lépteinek sejtelmes roppanásaitól kísérve. Pele koppan a kátránypapírral borított deszkatetőn, majd zizegő-mörcögő futással igyekszik elérni valamelyik feléje hajló gallyat. Balról halk neszezés férkőzik fülünkhöz: alighanem róka kutat esti egércsemegéje után, titkon abban reménykedve, hogy a pisszegő, apró légtornászok egyike is – tévedésből vagy játékos kedvében – az avaron landol.
Fiam éberen figyel, minden apró mozzanatra reagál, természetesen hang és felesleges mocorgás nélkül. A legfontosabb alapelveket már rég elsajátította, a mai este amolyan gyakorlati vizsgaféle számára. Remélem, nem okoz csalódást!
Derék vadőrünktől, István bácsitól tudom, a módjával de folyamatosan etetett szóróra naponta magányos süldő jár, valószínűleg kancsi, nyugodtan meglőhető. Az ő érkezését várjuk, bár Tibornak nem árultam el a titkot. Hiszen a vadászatban nincs biztos, előre beharangozható esemény. Ha kosztosunk valamilyen oknál fogva éppen ma veszi másfelé útját, az újsütetű kísérőt reményteljes várakozás után ne érje már első alkalommal csalódás. Ilyen jóvágású fiatalember igazán megérdemelne Diánától egy kacsintást! Már csak azért is, mert a vele itt kucorgó korosabb férfiú sem éppen kutya!
Távoli, motoros repülőgép hangját imitálva arasznyi szarvasbogár landol a les peremén. Ritka szép példány, évek óta nem láttam hasonlót. A legtöbb gyerek mohón kapna utána, hogy birtokba vehesse, fiam viszont úgy ül mellettem, mint a szfinx. A hold még gyér világánál látom, hogy mosolyogva követi vendégünk kissé groteszk mozgását. Rég megtanulta, hogy minden élőlénynek ott a helye, ahová a bölcs Természet alkotta. Esze ágában sincs arra kérni, hogy vigyük haza a bogarat, tartsuk dobozban, esetleg preparáljuk ki, mint azt évekkel korábban a gyűjtők tették. Utóbbiaknak köszönhetjük, hogy e tetszetős és érdekes lények – számos más fajtával egyetemben – kipusztulóban vannak.
A kis tisztás jobb szélét szegélyező kökénybokrok takarásából fiatal őzbak lép ki, villás, első agancsa valamennyivel a füle fölé ér. Vadat álló vizslaként, egyik mellső lábát feltartva meditál: a sózó vagy a szóró felé vegye-e útját? Aztán hirtelen ránk emeli tekintetét. Magyarázatra nincsen szükségünk: a korábban bizonytalankodó légmozgás most egyenesen irányába lebeg. A bakocska néhányat bólogat, majd anélkül, hogy nagyobbat fordulna, helyből balra szökken. A szellő úgy látszik, elég meggyőzően tudatta vele, hogy kik vagyunk, mert pillanatnyi mozdulatlanság után vágtába – s ami ennél sokkal nagyobb baj, éktelen zenebonába – kezd. Még néhány száz méterről is vissza-visszaszól, közölve nemtetszését.
A nagy hejehujára a jobb oldali gödörben is meglódul valami. Komolyabb jószág lehet, mert jócskán ropog. Lélegzetvételnyi csend után hangos fújással mutatkozik be. Hát persze, a süldő! Itt ólálkodott a közelünkben, anélkül, hogy bármivel elárulta volna magát. Vagy éppenséggel nappali szálláshelyén zavarta meg a csendháborító őz. Jaj, csak el ne illanjon. Most tekints ránk, Szent Hubertus, ha éppen ráérsz!
Fohászom – úgy tűnik – meghallgatásra talált, mert nem kis meglepetésemre a disznó elindul felfelé, egyenesen a szóró irányába. A sihederi önteltség valószínűleg azt sugallja neki, hogy tőle riadt el terített asztalhoz közelítő vetélytársa. Sőt, mintha attól tartana, hogy másokkal is osztozkodnia kell a lakomán, léptei felgyorsulnak. Az erdőlakók számára kötelezően előírt szabályra is fittyet hányva, megállás, hallgatózás nélkül, magabiztosan üget ki a holdfényes tisztásra. Gondolkodásra, gyönyörködésre nincs időnk, mielőtt még szél alá kerülne, útjára engedem a megbízható, kilencgrammos lövedéket. A hetyke legény a fültőtalálattól bukfencet vetve esik a szemközti bokrok alá. Feszülten figyelünk. Egyik kökényág tétován rezdül még néhányat, majd a környéket ismét birtokába veszi a csend és a mozdulatlanság.
Fiam máris indulna lefelé a létrán, de visszaparancsolom. Tudom, jelen esetben felesleges az óvatosság, de a szabályt mindenkor illik betartani. Lövésre kész fegyverrel közelítem meg a vadat. Hátsó fertálya kilátszik a bozótból. Cipőmmel megérintem: lazán nyeklik. Intek Tibornak, jöhet. Néhány másodperc múlva mellettem áll. Nagy az örvendezés, mindkettőnknek alapos oka van a jókedvre.
Kitessékeljük zsákmányunkat utolsó búvóhelyéről. A vizsgálódás, gyönyörködés percei után a tiszteletadás ceremóniája, majd a prózai teendők következnek. A frissen avatott kísérő kalapjára is töret kerül. Megérdemli, mert szentül hiszi, hogy ami történt, elsősorban az ő érdeme. Lehet, hogy igaza van, a Sors kiszámíthatatlan.
*
A történtek óta pontosan húsz esztendő telt el. Fiam még jó néhányszor osztozott élményeimben, majd teendői másfelé szólították. Valójában nem fordított hátat a vadászatnak, de aktív művelőjévé sosem vált. Továbbra is érdeklődéssel hallgatja történeteimet, írásaimat az elsőtől az utolsóig elolvassa, s örül, ha egyikben-másikban közös élményeinket fedezi fel.
A tavaszi szél nem csak a telet űzi el, nem csupán a zsenge rügyeket, bimbókat csalogatja elő, hanem tövestül dönti ki a vén, megodvasodott fákat, amelyek zuhantukban erős, egészséges ágakat is magukkal sodornak, összetörnek. Ilyen az emberek által regnált, alakított világ is. Jól gondozott, szép vadászterületünket elvesztettük, csupán ott szerzett emlékeink parazsa izzik fel időről-időre. S az elillanó esztendők nyomán változik a táj is. A fiatal akácos felnőtt, letarolták, helyén frissen sarjadt cserjék emelik zsenge ágkarjaikat a júniusi nap felé. Erdőjáró emberek elmondása szerint magaslesem áll még, tehetős külföldi és hazai szórakozni vágyók örömére.
Családunkban, rokonságunkban egyetlen vadász elődöm sem akadt. Korábban abban reménykedtem, hogy – erőm fogytával – egy napon valamelyik gyermekem átveszi tőlem a megkopott tarisznyát, kalapot. Nem sejthettem, hogy egyebet nem is adhatok neki örökül. Igaz, magam nem panaszkodhatom, mert barátaim, olvasóim sokfelé invitálnak, minden lehetőt biztosítva igyekeznek újabb élményekhez juttatni. Hálás is vagyok érte, de tudom, a dédelgetett kalitkás madár sorsában osztozom, amely minden csemegéről, kényeztetésről lemondana, elvesztett, egykori szabadságáért.
A régi időkön borongva azért felvillan előttem egy halvány reménysugár. Leányom, aki zsenge korától kemény, edzett kísérőmnek bizonyult, most, felnőtt fejjel vadászvizsgára készül. Őszintén bizakodom, hogy általa mentesülök attól a tehertételtől, amelyet egyik-másik kollégám – az enyémhez hasonló vadászsorsa summázataként – kénytelen-kelletlen keserűséggel így fogalmaz meg: „Mit ért az életem, ha se gyökerem, se ágam?”
Hozzászólások