Regényes visszaemlékezés…
8. fejezet
Egy megbélyegzett osztályidegen a „szocialista rendszer süllyesztőjében”
Ismét Gyula bácsi önéletrajzából idéznék néhány sort:
„1947. év tavaszán tudtam hazajutni. Igazolásomat mind polgári, mind katonai vonalon kértem. Mindkét esetben „feddéssel” igazoltak. A feddést a 4022/1949. Korm rendelet hatálytalanította.” (Korpolay Gyula: Önéletrajz 1958. április 30.)
Láttam valahol egy képet a megvesszőzésről. Ezt a kegyetlen büntetést úgy hajtották végre, hogy a két sorba állított hóhérok között kellett elfutni a ruháitól megfosztott áldozatnak, miközben sűrűn zúdultak rá a kegyelmet nem ismerő csapások. Gyula bácsira is ez a sors várt az 1950-es évek Magyarországán. Mikor végre valahol el tudott helyezkedni, egy idő után megjelent a „személyzetis” és közölte, hogy a vállalatnál osztályidegennek nincs helye. Azután a „hóhérok” keze is megremegett néhány napra. 1956. októberét mutatták az akkori naptárak.
„1947/48-ban kb. 1 éven át Berecz Károly pécsi fatermelő cégénél dolgoztam könyvelőként.
1949. januárjában az államerdészet szolgálatába léptem. A MÁLLERD pécsi erdőigazgatóságán, majd ennek átszervezése után a Pécsi Erdőgazdasági Nemzeti Vállalatnál dolgoztam, mint könyvelő, majd számviteli szakelőadó. Az 1950. évi átszervezéskor a Mecseknyugati Állami Erdőgazdaság főkönyvelője lettem. E beosztásomból 1951. év elején Budapestre, az Erdőközponthoz helyeztek át, ahol instruktor-revizorként működtem az Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériumának megszervezéséig, amikor is főelőadói minőségben a minisztériumi főkönyvelőség számviteli elvi csoportjába osztottak be. Itt működtem 1953. augusztusig, amikor az ÁGEM beolvadt a Földművelésügyi Minisztériumba. Ekkor az Erdészeti Főigazgatóság főkönyvelőségén kaptam megbízást revizori beosztásban.
Mindkét beosztásomban az erdőgazdaságok számviteli szervezésével, elemzéssel, dokumentációs revízióval foglalkoztam.
1954-ben, a főigazgatóság átszervezésekor Pécsre, a Mecseknyugati Állami Erdőgazdasághoz helyeztek vissza, ahol revizori besorolásban, mint számviteli vezető működtem.” (Korpolay Gyula: Önéletrajz 1958. április 30.)
Az egykori kiváló pénzügyi szakembert és bankigazgatót 1954-ben mérlegképes könyvelő vizsga letételére utasították. Gyula bácsi annyi év után enyhe gúnnyal a hangjában mesélte, hogy az ő vizsgáztatására csak nehezen találtak egy olyan jól felkészült vizsgabiztost, aki merte vállalni ezt az egyáltalán nem könnyű feladatot. Külön pikantériája volt az ügynek, hogy neki, az egykori monarchiás katonatisztnek marxizmusból is vizsgáznia kellett.
„1955. január elején áthelyezéssel a Pécsi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalathoz kerültem át, ahol a vállalat megszűnéséig termelési könyvelési vezető voltam.”
Sok idős ember emlegeti nagy nosztalgiával a Kádár időszakot. Hát igen, voltak ennek is szép számmal haszonélvezői és voltak nyomorgó páriái.
„Szegény Manyikám (Korpolay Gyula feleségéről van szó) pedig próbálkozott mindennel, hogy sovány keresetünket feljavítsa: Iparművészkedett, gomblyukvarrással, készített nyuszikat, karácsonyfadíszeket, az Iparművészeti Vállalatnak mütyüröket, míg 1963-ban már nem bírta tovább ezt az egy helyben topogást s akkor, öccse segítségével „bizalmi állásban” felíróként elhelyezkedett a Pannónia Szálló borozójában. Az ő keresetét az utolsó fillérig takarékba tettük, hogy így gyűjtsünk össze pénzt lakásszerzésre. 1965 évben ő is a Zeneművészeti Szakiskolába került át a hangversenyterem (Liszt Ferenc terem) gondnokaként.
Én 1958-ban, amikor vállalatom (Sertéstenyésztő V.) felszámolt, s nekem újból a vándorbotot kellett volna kezembe vennem, nyugdíjaztattam magam, s mint ilyen, előbb vállalatunk felszámolását hajtottuk végre, majd 1959-től az említett zeneoktatási intézménynél részfoglalkozású nyugdíjasként, mint könyvelő vállaltam munkát. Ma is ott dolgozom (1982. év) számviteli főelőadóként, de ma már mint a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának dolgozója.” (Az idézet Korpolay Gyula életrajz- tájékoztatójából került átvételre.)
Cikksorozatomban minél közelebb érek az 1992. évhez, szeretett keresztapám, Korpolay Gyula bácsi halálának évéhez, egyre nehezebben fogalmazódnak visszaemlékező gondolataim. Mit hagytam ki? Miről kellene még írnom? Írjak számomra fontos, de mások számára apróságnak tűnő dolgokról? Színes pillangók ezek, amelyek egy szeszélyes szellőtől tovább lebbennek a feledés jótékony homályába.
Korpolay Gyula mélyen vallásos ember volt. Hosszú évekig volt a pécsi evangélikus egyház presbitere.
Nagy öröm volt számára, amikor a pécsi evangélikus gyülekezet 1959. évben – távoli rokonát – Balikó Zoltánt hívta meg lelkésznek.
A Korpolay házaspár éveken keresztül közreműködött a pécsi Ifjúsági Zenei Táborok (Jeunesse) zavartalan lebonyolításában. Gyula bácsi természetesen az elhelyezési és recepciós munkáknál segített be, felesége kottákat és zenei kiadványokat árult. A csekélyke keresmény mellett volt egy plusz hozadéka is a dolognak. Rengeteg híres és értékes emberrel kötöttek kapcsolatot, szinte egész Európa benne volt a Korpolay házaspár repertoárjában.
Azután 1979. decemberében megrendítő csapás érte. Egyedül maradt… Felesége, a szívlélek, jóságos Manyi néni előre ment.
Idős korában is boldoggá tette, hogy egykori szeretett középiskolája a nagyhírű Fasori Gimnázium 1989. évben ismét az evangélikus egyház birtokába került. Szerény anyagi lehetőségeihez mérten, az újrainduláshoz támogatást ajánlott fel.
1989–ben a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület egy kis kiadványt készített a Pécsi Köztemetőben nyugvó neves halottakról.
Korpolay Gyula már akkor is több nevet hiányolt ebből a kiadványból:
„Már régóta olvastam, hallottam, a pécsi köztemetőben nyugvó neves halottak névjegyzékéről, de azért csak most találkoztam vele az egyik, nagyobb könyvkereskedésünkben. Természetesen megvettem, otthon átböngésztem és enyhén szólva kissé hiányosnak találtam, főleg ami a 19 sz. második felének, s e század első felének neves volt pécsi polgárait illeti és igen szűkösnek az u.n. „szellemi elit”-et, városunk volt jogakadémiáját, az egykori Erzsébet Tudományegyetemet s jogutódjainak, a JPTE és POTE tudós oktatóinak, professzorainak személyét, nem kevésbé az egykori közélet kimagasló személyiségeit illetően.
91 éves ember vagyok. 1921. évtől kezdve – a szerbek kivonulása óta – élek megszakításokkal Pécsett (háború, hadifogság, vidéki-fővárosi szolgálat), és munkaterületeim (Pécsi Takarékpénztár, majd Erdőgazdaság, Zeneművészeti Főiskola) révén nagyszámú ismerősre tettem szert, akik közül soknak nevét hiányolom a névsorban.” (Részlet Korpolay Gyula 1989. október 27. Pécs Városszépítő és Városvédő Egyesület Elnökéhez írt leveléből.)
1990. évben még egy nagy, megtisztelő ajándékot kapott Korpolay Gyula a sorstól. Meghívást kapott az egykori Bécsújhelyi Katonai Akadémia (Theresianischen Militärakademie Wienerneustadt) ünnepélyére. Gyula bácsi különleges akaraterejére jellemző, hogy 90 éves korában részt vett a helyszínen ezen az 1990. december 13-án megtartott ünnepélyen. Sőt az iskola parancsnokától még kitüntetéseket is vehetett át.
Azután Korpolay Gyula százados felkészült a végső ütközetre, amelyből az ember már csak vesztesként kerülhet ki.
„Csillagvilágokat elhagyva már,
Elfáradt lelkem is haza talál.
Ha majd Hozzád jutok, lábadhoz roskadok,
Ottan megnyughatok – örökre én!”
(1Móz 28,10-18. Sarah Fuller Adams 1805-1848.)
Csak egy kis kiegészítés
1912. április 14-én hullámsírba süllyedt a mai, modernkor előfutára a Titanic óceánjáró hajó. A luxushajó zenekara a végső pillanatig a helyén maradt és játszott. A biztos halállal szembenéző utasokkal együtt a „Megyek már óh Uram, megyek feléd…” kezdetű fohásszal búcsúztak az élettől. Ennek az utolsó versszaka az idézet, amelyet régi pécsi szokás szerint az evangélikus hívők gyülekezete énekel a temetési szertartás alatt.
Hozzászólások