Az idei Pécsi Napok Fesztivál második napján Pécs testvérvárosa, Arad mutatkozott be. A programok sorában a színház is helyet kapott: az Aradi Kamaraszínház vendégszerepelt a Janus Egyetemi Színházban a VodkaPolka, avagy hogyan ettem kutyát című előadásával.
A darab szerzője Jevgenyij Griskovec, kalinyingrádi születésű kortárs orosz színész-drámaíró. A csendes-óceáni orosz flottánál töltött három évét dolgozta fel benne – megrázóan, mégis szórakoztatóan. A történet gyermekien egyszerű – egy ember, az Elbeszélő arról mesél, miként szolgált le három évet a csendes-óceáni flottánál, ráadásul nem is akármikor: a Szovjetunió utolsó éveiben. Az előadás ezeket az emlékeket, élményeket emeli a valóság fölé: egy emberi sorsot mutat be keserédes humorral, zenével, énekkel. Ezért a drámájáért Griskovec 1999-ben Három nővér-díjat kapott. A 2012-es bemutatója óta töretlen népszerűségnek örvendő előadás főszereplője a Magyarországon és Romániában is ismert humorista Aradi Tibor, az Aradi Kamaraszínház társulatának tagja, aki e darabban lépett fel először drámai szerepben. Aradi Tibornak és a harmonikán kísérő Borsos Pálnak, valamint a rendező Tapasztó Ernőnek köszönhetően, az előadásban keverednek az alkotók személyes élményei az eredeti szöveggel.
A színpadon egy szék, egy ordibátor, egy játékharmonika. Mondhatni: üres tér. A háttérben film pereg: Moszkva, Győzelem-napi parádé a Vörös téren, az 1980-as években. Katonák masíroznak, veteránok kitüntetés-mellényben, büszke anyák és feleségek, ünneplő tömegek. 100% szovjet feeling. A színpadra begurul oldalról az első szereplő: egy vodkásüveg, megszólal valahonnan a harmonika, majd nemsokára megjelenik maga a harmonikás, Szerjozsa, tengerészsapkában. Együtt játszik a filmmel. A szituáció első látásra humoros, de egyben szomorkás is. Balról érkezik komótos léptekkel, kopottas nagy barna fa bőrönddel a kezében „a katona”, szintén tengerészsapkában, csíkos matrózpólóban. Együtt vannak a masírozó katonákkal, ők is, ott, a Vörös téren. Film és valóság egybeolvad, és elindul a visszaemlékezés. Búcsúzás az otthontól, majd utazás a Távol-keletre, Vlagyivosztokba, vonattal. A Bajkál-tó mellett elhaladva előtörnek a régmúltból az iskolás évek emlékei, a felejthetetlen földrajztanár és a millió-billió-többszázezer méter/darab fenyőfa és sok más érdekes adat… Majd a haditengerészet történetei. Elsőként az óceánból öt méterre kimagasló szikla, melynek tetejéről minden nap a vízbe hugyoztak egyszerre háromszázan, megfélemlítve az ellenség tengeralattjáróit.
A katonatörténetek között ismert dallamok hangzanak fel, szinte kivétel nélkül paródia formájában, megszólal Darvas Iván hangján a Várj reám, hallhatjuk a Don’t worry be Happy-t, a Go West-et, sőt egy igazi koreai dalt is. De ne szaladjunk ennyire előre! A katonaélet emlékei mellett időnként a gyermekkor világa is felködlik a múltból: indulás az első nap az iskolába, „virágcsokorral” a kézben, a mesefilm-nézés – ami nem más, mint egy második világháborús propagandarajzfilm. Miközben főhősünk és a harmonikás lassan, de biztosan kiüríti a vodkásüveget, nem csak annak titkát tudhatjuk meg, hogy miként áll meg a tányérsapka a katona tarkóján hátracsapva (csak úgy), hogyan zajlott a kiképzés, milyenek voltak a mindennapok a messzeségben, hanem azt is, hogy főhősünk egymaga mi módon védte meg a hazát az ellenséges japán helikopter „támadásától”. Láthatunk bábelőadást is – némi kétharmados kiszólással, és a dalok között az is kiderül, hogy mi volt a haditengerészetnél a három legfontosabb dolog: enni, inni, aludni! No meg a negyedik: haza akarok menni! Megismerhetjük koreai barátunkat, aki leszerelése előtt megvendégeli társait hazája specialitásával: kutyahússal… Így jutunk el a végkifejletig, a hazamenetelig, miután a nagy nihil jön: amíg tanultunk, vártuk a továbbtanulást. Vártuk a bevonulást, majd a leszerelést. Tulajdonképpen az egyik esemény mindig a másik előestéje volt. A leszereléssel azonban lezárult a folyamat, utána már nincs semmi. Semmi, amire várjunk. Keserédes. Mint az élet.
A két színész játékában talán a legmegragadóbb annak az üzenetnek a zseniális átadása, hogy rossz az, amiben vagyok, de valami miatt mégsem szeretném, ha véget érne. Vidám-szomorú, melankolikus, de semmiképp sem szentimentális. Kitűnően megvalósul Meyerhold gondolata az üres térben: „Van egy negyedik alkotó is a szerzőn, a rendezőn és a színészen kívül – nevezetesen a néző… a színész teremtőképessége és a néző képzelete közötti súrlódásból ragyogó láng lobban föl.” (Koltai Tamás: Peter Brook, 1976.). Olyan előadás, ami évek múltán is minden bizonnyal felködlik majd a múlt homályából.
(Fotók: Gulyás Levente, akamara.ro)
Videó az előadásról: http://youtu.be/X2cP-4XG3Ds
Szóljon hozzá!