Regényes visszaemlékezés…
9. fejezet
„Elment a levelező társ”
Korpolay Gyula halálára
Mint is írhatnék epilógusként? Évek óta őrzök egy 1992. évi újságcikket, amelyet Hársfai István az „Új Dunántúli Napló” kiváló publicistája írt Korpolay Gyula nekrológjaként:
„Most egy vaskos boríték fekszik előttem, benne huszonhárom levél, melyet csaknem egy évtized alatt írt hozzám, különféle cikkeimre reagálva: bírálva azokat, vagy egyetértve a mondottakkal, nem ritkán igen hasznos új ismeretekkel egészítve ki azokat.
Korpolay Gyula időskori arcképe
Éppen tíz esztendeje – 1982. április 3-án – keresett meg első levelével. Sűrű sorokkal írta ezt is, mint a következőket, csaknem hibátlanul gépelte, átment a túloldalra is, és reszketős apró betűkkel írta alá a nevét. 87 sorban fejtegette a véleményét, s nagyjából hasonló terjedelműek voltak a későbbi levelei is. Ez az első hozzászólás volt ahhoz az írásomhoz, amiben aggályomnak adtam hangot : a volt SZOT-székház kupoláját az épület színházi célú felújítása során nem akarják megtartani, ez pedig veszélyes precedenst teremthet a belvárosi rekonstrukció során. Korpolay Gyula arról írt: megvan már a precedens, hiszen a Pécsi Takarékpénztár, – utóbb megyeháza – kupoláját sem állították helyre, egy, az 50–es évek elején volt, gondatlanságból támadt tűzeset után. Gondolom – de hiszen nem gondolom, mert egy későbbi leveléből tudom – nagyon örült, amikor a régivel egyezően született újjá a kupolával együtt az épület tetőszerkezete, s hogy a színháztéri kupola is megmaradt. Leveleiben egyébként visszatérő téma volt ez a tekintélyes tömegű Széchenyi téri épület, s nem is véletlenül: 25 éven át volt a munkahelye, előbb cégvezetőként, majd igazgatóként az államosításig, amikor „persze repültem, mint a pinty”. Utána volt főkönyvelő, minisztériumi revizor. 58-ban ment nyugdíjba, de 89-ig dolgozott még gazdasági vonalon. Ebben 1990. június 20-án kelt levelében írta meg Pécs szerb megszállás alóli felszabadulásának a körülményeit. Vitéz bádoki Soós Károly altábornagy II. parancsőrtisztjeként sok mindenről volt közvetlen tudomása.
Következő – augusztus 25-i – leveléből (melyben az akkori Szent István napi ünnepségek díszharmóniájáról írt cikkemre reagált) azt tudtam meg, hogy középiskolai tanulmányait a nagyhírű budapesti fasori gimnáziumban akkortájt végezte, amikor a nagy Nobel-díjas generáció Gábor Dénes, Wigner Jenő és a többiek – is odajárt.
Volt, amikor sűrűn jöttek a levelek, volt amikor éves kimaradások voltak aszerint, hogyan ragadta meg valami téma. S amikor kézhez vettem egy-egy levelét, mintha atyai jóbaráttól jött sorokat olvastam volna. De így is volt, hiszen egy esztendővel volt idősebb az édesapámnál, akit azonban közel fél évszázaddal élhetett túl. Leveleit mindig szeretettel olvastam, azokat is, amelyek egy-egy baklövésemre, tévedésemre figyelmeztettek, s azért, mert ő is szeretettel tette ezt. Ezért bírálatát sem éreztem ledorongolásnak.
Korpolay Gyula sírja
Mindig szabadkozással kezdett: nem, dehogyis akar ő „törzslevelező” lenni, s a legkevésbé sem akarja, hogy közöljük az írásait. Ez azonban néha elkerülhetetlen volt, s ilyenkor jött is a szelíd dorgálás. Korpolay Gyula leveleiből sugárzott Pécs szeretete, ami a város gazdag múltjának az ismeretéből táplálkozott, s voltaképpen ez volt az oka, hogy írásait mindig különös tisztelettel fogadtam, s a leírtakat igyekeztem hasznosítani, akár közvetlenül, akár közvetve.
Korpolay Gyula örült a postapalotai nagycímer szabaddá tételének, de kedvetlenné tette a „magyar királyi köztársasági” (sic.) koronás címer, s a pécsi címer cikornyásabb változatának a hivatalossá tétele. Volt mondanivalója a Mátyás-szobor vitájában, s az utcanév változtatásokban is. Elmondta gondolatait, az un. mecseki „Felszabadulási emlékmű” jövőjéről is. Utolsó levelében – tavaly október 12-én tisztelt meg ezzel – írt erről. Javasolta, hogy a Szabadság szobra legyen, felirataként, pedig idézni lehetne Petőfi: A szabadsághoz c. versének a sorait:
Gyászjelentés
Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve.
Arra kért, hogy tegyem magamévá az elgondolását, hogy én az elaggott, mindkét háborút végigélt ember már kevés vagyok ahhoz, hogy kiharcoljam az eredményességet.
Ezzel búcsúzott.” (Dunántúli Napló. 1992. június 29. 10p.)
Halálos ágyán az Úrvacsorát Balikó Zoltán nagytiszteletű úr kezéből vette magához. Most, annyi év távlatából Pál apostol szavaival veszek búcsút Korpolay Gyulától: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.”
Gyula bácsi! Sok szenvedéssel és megpróbáltatással tarkított hosszú életed után az Istennél leld meg végső nyugalmad.
Hozzászólások