Én, Petrozsényi Nagy Pál (önéletrajzi dokumentumregény) – 32.

 

Sikerek és csalódások

A cirkuszi számok szinten tartása roppant gyakorlást igényelt. Egy-egy edzés után rendszerint lezuhanyoztam. Az volt ám az élvezet! Csak ültem-ültem, sokszor egy órát is elábrándozva a tus alatt. Logikus, hogy jólesett, hiszen Petrozsényban csak lavórban mosdottam, és tus alá is csak akkor kerültem, amikor Ghiţăval elmentünk a munkáskaszinó melletti népfürdőbe. A cirkuszügy tehát továbbra is tentikélt. Felvételit nem hirdettek, én edzettem, olykor be-be­kukkantottam Bukarestbe, körülsétáltam a cirkuszt, megnéztem egy-két előadást, és ennyi.

Valamelyik nap érkezett egy csehszlovák cirkusz a városba. Mi volna, ha elbeszélgetnék egy kicsit a fiúkkal? – ötlött fel bennem a gondolat. Elvégre az Olimpia cirkuszon kívül még egyet sem láttam belülről. Acción parte!: akció indul! – kurjantottam el magam spanyolul, ugyanis éppen akkoriban kezdtem tanulni a német után ezt a nyelvet is.

– ¿Habla español?[1] – szólítottam meg a cirkuszban egy Chaplint utánzó akrobata bohócot.

– Nie.

Ez valószínűleg nemet jelent szlovákul.

– Sprechen Sie Deutsch?[2]

– Ja. Womit kann ich Ihnen dienen?

Diskuráltunk erről, diskuráltunk arról, végül megkértem, értékelje a tudásom, mert felvételizni szeretnék a román állami cirkuszba.

– Gern. Lassen Sie mich zuschauen![3]

Megnézett, értékelt:

– Vortreffliche Nummern, eine schöne und präzise Durchführung. Wenn die Aufnahme von mir abhängen würde, würde ich Sie gleich in den Zirkus aufnehmen[4].

Hej, de hatalmas kő esett le a szívemről! Tudtam, éreztem, és ezt nem is akármilyen tornász, hanem egy hivatásos akrobata állítja. Mellesleg újra gazdagabb lettem egy élménnyel. Ha közönség előtt még sohasem léptem is fel a cirkuszban, de így, vagy úgy, előbb illuzionistaként, most akrobataként mégis csak felléptem, más szóval ez az álmom is teljesült.

Nem sokkal ezután egy román artistapár produkálta magát a vásártéren. Persze velük is elfecserésztem, még edzettem is a férfival.

– Nincs szükségük véletlenül artistára? – kérdeztem tőle románul. – Én szívesen csatlakoznék magukhoz.

– Maga? Hozzánk? – nézett össze a nőjével.

– Én. Van néhány remek számom, amivel, meg vagyok győződve, egész szépen színesedne a repertoárjuk. Bemutassam, vagy megegyezhetünk e nélkül is?

– Provizórikusan vagy állandó jelleggel?

– Egyelőre provizórikusan, aztán attól függ, hogy leszünk megelégedve egymással.

A fiatalember elgondolkozott.

– Mărioară?

Az bólintott.

– Részünkről semmi akadálya. Hozza el a rekvizitumát, iratait, effélét, de még ma, mert holnap továbbmegyünk. Szülők, menyasszony?

– Nem téma.

– Megegyeztünk – nyújtott kezet a cirkuszista. – De azt tudja, ugye, hogy ilyen kis cirkuszban, mint a miénk, nincs kisegítő személyzet, tehát nekünk, magunknak kell fel- és leszerelnünk a sátrat, cipelnünk, javítanunk a rekvizitumot, árulnunk a jegyet stb.

– Tudom, illetve… Nem, anyagmozgatónak nem szerződök – visszakoztam büszkén.

Pedig kis társulatok esetén tényleg az volt az úzus, hogy az artista egy személyben rakodó és artista, igazgató és alkalmazott, ekvilibrista és oroszlánidomár.

Miután ez a tervem is ilyen szépen meghiúsult, megkérdeztem magamtól: van-e ennek az intenzív tréningnek továbbra is értelme? Csak edzek, edzek, de kinek? Se közönség, se taps, se fizetés, se munkahely… Üres padsorok előtt szaltózom.

Aztán, hogy, hogy nem, a tömött padsorokra is sor került. Igaz, nem a varietében és nem is a cirkuszban, csak az egyetemi klub egyik szerény termében, de, istenem, az is több a semminél. A helyiségben annyi medikus, színész és bölcsész szorongott, hogy alig tudtam bevergőd­ni az általam kialakított köröndbe.

– Amint a plakátokon is olvastátok, ma este a Pedagógiai Főiskola egyik hallgatója, amúgy a petrozsényi tornászcsapat tagja akrobatikus mutatvánnyal szórakoztat bennünket. A számo­kat Benczédi Sándor, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatójának pantomimja kíséri. Kérem, fogadjátok őket szeretettel – jelentette be a klub igazgatója harsányan.

– Éljen Nagy Pál, a világhírű artista – kiáltotta el magát a közönségben valaki.

Nevetés, fütty. Nem kétséges, ez csak egy „jóakaróm” lehetett. Hirtelen mozdulattal felugrottam az asztalra.

– Kérem a másikat is!

Kaptam még egyet.

– A harmadikat!

A nézők suttogása néma csenddé merevedett. Már nem álltam messze a plafontól.

– A hengert, por favor![5]

Miután ezt is feldobták, kifűztem a cipőmet, méghozzá mindkettőt egyszerre. Taps. A zenekar, ugyanis zenekíséretem is volt, elkezdett játszani. Hagytam egy kis időt Benczédinek a pantomimhoz, majd következtem én azzal, hogy kinyomtam magam erőkézállásba a deszkákon. Már senki sem nevetett, mármint rajtam. Annál inkább Benczédin, így aztán hol jobbra-balra dőltek a kacagástól, hol az én számaimtól állt el bennük a lélegzet. Legveszélyesebb attrakciómnak a két széklábon való egyensúlyozás számított, melynek biztonsági foka nemigen haladta meg a 60%-ot. Ezt kiküszöbölendő éppen lefaraghattam volna a széklábak éleit, de ilyen trükkhöz eddig még sohasem folyamodtam.

– Éljen!

Következett az utolsó, talán kevésbé látványos, de annál nehezebb mutatvány. Ehhez kértem hat önkéntest a teremből, többek közt egy számtan szakos hallgatót.

– Köszönöm, köszönöm. Te hány kiló vagy? – kérdeztem találomra az egyiktől.

– Hatvan.

– Kösz. És melyikőtök a leendő matektanci?

– Én – jelentkezett egy tar fejű tanárjelölt; akkor a kopasz fej volt a sikk a vásárhelyi egyetemeken.

– Megjegyeznéd? Eddig hatvan. Légy szíves, tartsd észbe a többi számot is, végül add össze az egészet. Menni fog?

– Remélem.

– Köszönöm. Ennyi – köszöntem meg a válaszokat az ötödik szám után. – Most te következel: mennyi az ennyi, tanár úr!

– 260 kg.

– In Ordnung! – mondtam németül szokás szerint elsütve egy-egy frissen tanult idegen szót. – Rendben! Végezetül megkérnék valakit, üljön a nyakamba, egyik kapaszkodjék a hátamra, a másik a mellemre, az utolsó kettő pedig a bal, illetve jobb oldalamra felhúzott lábakkal.

Így is tettek, mire én körülhordoztam őket a teremben.

– Vivát! – zúgott fel a tapsvihar, a zenekar tust húzott.

Ezután napokig rólam beszélt az egyetemi ifjúság, medikusok, színészek, zenészek, mindenki engem magasztalt. Kivéve Maját, aki meg sem nézte az előadást.

 (folytatjuk)