November 7-én tartották kiállításmegnyitóval egybekötve a Lirart szerkesztőségének gondozásában megjelentetett Evokáció minikönyvsorozat harmadik kötetének bemutatóját. Az eseménynek az Újbudai Kulturális Intézet Gazdagréti Közösségi Házban működő „a Rét” galéria adott helyet. A szerkesztőség megalakulásáról, tevékenységéről Vázsonyi Juditot, a minikönyv kiadóját kérdeztem.
Vázsonyi Judit: A Lirart közösségének alapját egy művészeti honlap és közössége adta, mely néhány éven át működő internetes közösség volt. Sajnos 2011-ben a főszerkesztője ezt – főként anyagi okok miatt – kénytelen volt megszüntetni, a közösség így hellyel-közzel szétszéledt, de néhányan úgy gondoltuk, szeretnénk folytatni az itt megkezdett munkát. A képekhez írt szöveges illusztráció ötlete is a Lirart előtti időből származik. Az Evokációk minikönyv első kötetének anyaga tulajdonképpen a 2011-ig Túlpart néven futott művészeti portál munkáiból való válogatás. Valamiféle búcsúajándékként készült el, anélkül, hogy körvonalazódott volna a folytatás mikéntje, a minikönyv címében – Evokációk 1. – már jelöltük a szándékot. Levelezőlista, Facebook csoport is alakult, ahol valamelyest folytatódott a műhelymunka, amelyet még a Túlpart honlapján kezdtünk meg. Az induló csapatból mai napig aktív résztvevők: Ábrahám Béla, Lőrincz Mária Magdolna, B. Láng Ernesztin, Tóth Márta festőművészek, illetve Péter Béla, Sima István, Simon Ilona költők. Az eddig háromrészes minikönyv-sorozat története során persze jöttek új, szintén aktív művészemberek, akik nem csupán szereplői a könyveknek, hanem cselekvő részesei a szerkesztői, illetve szervezési munkáknak. Közülük említeném Jávorka Csabát és Zsidákovics Mihályt. Segítőket találtunk még Fecske Csaba József Attila-díjas költő és Tari Eszter festőművész, DLA fokozatú egyetemi oktató, illetve az ő édesapja, Tari József minikönyvgyűjtő személyében is, aki természetesen mindig örül egy-egy újabb relikviának. Mostanra az együtt munkálkodásunk ennek a mini művészeti album sorozatnak a létrehozására fókuszál, legtöbbünknek elkötelezettsége van más közösségek, művészeti portálok felé, így a Lirart honlapját kizárólag a pályázat lebonyolítására vesszük igénybe, a kapcsolatot e-mailben, közösségi oldalon, és természetesen élőben tartjuk, és igyekszünk ápolni.
Most jelent meg Kegyednek Fecske Csaba költő ajánlásával egy nagyon tetszetős, kívül-belül tartalmas vers és próza egyben kötete, Könny és virág címen. Nagyon mély nőiség jellemzi, de ezt hogyan látja az alkotó, mi mondanivalójának végső kicsengése? Hányadik kötete a mostani?
Gyakran hallani, olvasni, hogy ma a szeretet hiányától szenved a világ, én magam úgy gondolom, hogy a szeretet felismerésének hiányától szenved, hiszen a szeretet ott van minden lélegzetvételünkben az elsőtől az utolsóig, valójában megtart életünk minden pillanatában, miközben mi gyakran elnézünk, elmegyünk mellette. Csak remélni merem, hogy ez az üzenet a könyv tartalmi, érzelmi töltéséből indulva az olvasókat is megindítja, illetve eljut hozzájuk. A könyv idén jelent meg, második saját könyvem, 2009-ben az Adlibrum kiadásában megjelent Anya imái volt az első.
Milyen irodalmi-képzőművészeti csoportosulásokkal tart kapcsolatot, hiszen a minikönyv-pályázat már rengeteg festményt kínált az irodalmároknak, hogy ihletet merítsenek belőlük.
Több irodalmi, művészeti portálnak is tagja vagyok, bevallom, mára leginkább inaktív tagja, olvasok, nézelődök, de ritkán kommentelek, és publikálni sem szoktam, pályázatokra is csak nagyon ritkán küldök alkotást. Pillanatnyilag jobban motivál a másokra való – remélhetőleg értő – figyelés, a minikönyvek létrehozásának különböző munkafázisai során más más személyekkel való együttműködés, kapcsolatteremtés, és mások kapcsolatainak segítése, ami néha sok párbeszédet igényel, máskor kimerül egy mosolyban, vagy gesztusban. Megtehetném persze ugyanezt egy alkotó portálhoz kapcsolódva is, de tapasztalatom alapján ezeken a helyeken gyakran elsikkad az őszinte szó egymás elvtelen dicsérgetései közepette. A minikönyv pályázatokra pedig sokan jelentkeznek, és a pályázat ideje alatt minden pályázóval egyenként is tartok kapcsolatot, függetlenül a végső eredménytől. De Ferencnek ezt tudnia kell, hisz két versével ő is bekerült az Evokációk 3. kötetébe.
Úgy tudom, hogy Komárom-Esztergom megyében elkezdte szervezni az Irodalmi Rádió jövendőbeli működését. Mit állít előtérbe ez a munkája? Fiatal, kezdő költők, írók, vagy már befutott irodalmárok megszólaltatását? Mellékesen megjegyzem, ez a megye a tehetségek temetője – ahogy egy alkotótársam véleményezi a helyzetet. Így hát elkel ez a bekapcsolódás az országos vérkeringésbe művészetileg.
Valójában még nem kezdtem el ezt a munkát, csak megkaptam rá a lehetőséget, és remélem, hogy tudok majd élni vele. Nincs semmilyen koncepcióm, hiszen először a kapcsolatokat kell kialakítanom, és ez fogja meghatározni a munka módját, menetét. Az Irodalmi Rádió az a közösség, aminek még tagja vagyok, ebben a közösségben nem a versengés az elsődleges, tehetségtől, kiforrottságtól függetlenül bárki szót, és figyelmet kaphat – igaz ennek okán sok egyébként értékes alkotó számára akarva-akaratlan csak ugródeszka volt. És ahogy azt egy internetes mémben – keringő történetben – az indiánok vallják, nem az a fontos, mire képes egy ember, hanem az, hogy az emberek együtt mire képesek. A tagság méretei mára már annyira kiterjedtek,úgy számban, mint távolságokban, hogy a vezetőség terhei feladatai megnőttek, kisebb csoportokra, megyei szervezetekre bontva látják biztosítottnak a zökkenőmentesebb kapcsolattartást, a pályázataik lebonyolításában, irodalmi estek szervezésében, egyéb programokban elfogadtak segítőnek engem is.
Végül írjon pár sort magánéletéről, ha nem indiszkrét a kérés, hiszen a művek mögött ott az érző lény is, aki nagyobb nyomatékot ad a közösségi létünk megnyilvánulásainak.
A magánéletemben nincsen semmilyen különlegesség, ami azt jelenti, éppúgy tele van különlegességekkel, mint bárki másé. Családom, társam, gyerekeim fontos részei az életemnek, nem kerültek el a veszteségek, a konfliktusok, de a meghitt örömök, szép pillanatok sem. Sok éven át éltünk a „te gyereked, én gyerekem, mi gyerekünk” jellegzetesen zajos, konfliktusos, ugyanakkor izgalmas és gyakran végletekig mulatságos miliőjében, mára már csak közös gyermekeink élnek velünk otthon, a konfliktusok mégsem mentek el a kapcsolatunkba hozott, mostanra felnőtté vált és külön családot alapított gyerekeinkkel. Érdeklődésben, irányultságban, vérmérsékletben, és gyakran elvekben is különbözőek vagyunk a gyerekeim édesapjával, de a terv az, hogy kitartunk, hisz már több mint 20 éve azt tesszük.
Köszönöm az interjút!
Szóljon hozzá!