A jó fotó új, autonóm és morálisan is helytálló alkotás

2014. november 25-én nyílt meg a II. Mecsek Szalon fotókiállítás, a Mecseki Fotóklub tagjainak alkotásaiból. A Pécsett, a Szent István tér 17. szám alatt működő Halász Rezső Galériában január 30-ig megtekinthető tárlatot Patartics Zorán Ybl-díjas építész nyitotta meg. Az alábbiakban a megnyitó beszéd szövegét közöljük.

 

Hogy hasonló érdeklődésű emberek közösséget alkotnak, önmagában érték. Ha az ebben rejlő lehetőségeket képesek kihasználni, a csoport és az egyének egyaránt profitálhatnak belőle. Mi sem nyilvánvalóbb ennél – nálunk mégsem ez a természetes. Az általam részben megismert német oktatási (ott: valóban nevelési) rendszerben az első számú cél, hogy a kisiskolás a közösség hatékony, együttműködő tagjává váljon, s mikor már kamaszodik, képes legyen önálló véleményt formálni, közölni és alakítani. Németországi élményeim egyetlen mondatba tudom sűríteni: amijük van, azt nem kapták, hanem csinálták.

Egy kutatás visszatérően vizsgálja az EU tagállamaiban a cselekvő, a szenvedő és a tiltakozó attitűd arányát. A németek tipikusan cselekvők, mi a görögökkel a legszenvedőbbek listáját vezetjük. Itt nem a másik magyar narkotikumról, a nyafogásról van szó, hanem hogy a cselekvők alakítják, a szenvedők elszenvedik a történéseket. Velünk a dolgok megtörténnek. A macska fel van mászva a fára. Nem felmászott, hanem fel van mászva.

…

A képek készülnek, vagy készítik őket? És a jó képek sikerülnek? Milyen érdekes, a sikeres eredményhez vezető utat nem tudom kivenni a szenvedő szerkezetből… Nincs cselekvő párja. Hogy kellene mondani azt, hogy sikerül, de nem csak úgy magától, hanem mert aki készíti a képet, az tudja, hogyan kell csinálni? Akkor most, hogy van ez a fotózással, és főként a jó fotókkal? Azok cselekvés vagy történés eredményei?

…

Még a digitális fényképezés előtt, egyszer Klein Rudolftól hallottam vagy tán olvastam (már nem tudom) egy történetet. Japánban tartott előadást a Monarchia századfordulós építészetéről. A japán turisták már ekkoriban csípőből tüzeltek kicsi és nagy filmes gépeikkel, amint kitették lábukat a buszból, mi pedig nevettünk rajtuk, meg persze irigykedtünk, mert sosem volt elég filmünk. Klein japán hallgatósága az előadást lényegében átaludta. A szavak egyirányú áramlása nem keltette fel az érdeklődésüket. Aztán a végén, amikor beszélgetni lehetett, előkerültek a képek, az építészeti albumok. A felébredt japánok maguk fogalmazták meg azokat az összefüggéseket, amiket az előadó ugyan elmondott, ám közben ők szunyókáltak. A képekből szereztek információkat, és azok között rögtön összefüggéseket találtak. Más kultúra ez, ahol az írástudónak a mi ábécénknél lényegesen bonyolultabb képi világot kell dekódolnia.

…

Ki tudja megmondani, naponta hány százmillió, vagy tán milliárd kép születik meg ma a digitális univerzum kóddzsungelében? Mennyit lehet befogadni? Melyiket volt érdemes elexponálni, és miért? Egyáltalán hogyan nézünk, fogyasztunk képeket?

Hányan látják a különbséget jó és rossz kép között? És miért látja meg valaki ugyanabban a térben és időben annak a képnek a lehetőségét, ahol és amikor én nem? Többet lát? Esetleg mást? Képesség- vagy tudásbeli különbség ez? Vagyis: kapta, vagy megdolgozott érte?

Bevallom, magam is fotózgatok néha, de kiállítást ezekből a képekből rendezni nem volna érdemes. Viszont építészként folyamatosan perlekedek a képekkel, mikor a munkáim fotózni kell. Nem tudom feloldani a képpé konvertálás, a leképezés veszteségét és olykor annak hamisságát: a tér síkra zsugorodik. Eltűnik egy dimenzió, vele az érzékelés számos csatornája. A tér gazdagabb világ, a kép már csak egy nagyon szűk értelmezés. Csupán valamit közvetít a valóságról, és annak értékrendje sokkal inkább a fotográfus és a fotózás világának belső rendszerétől meghatározott, mint tárgyától, az építészeti produkciótól.

Ugyanakkor: a fotó megörökít, ábrázol, megmutat, kiemel, szűr, átalakít, értelmez. Hol így, hol úgy. Megítélésem szerint a jó fotó új, autonóm és morálisan is helytálló alkotás. Legalábbis én mindig ezt keresem benne, s így próbálom csökkenteni a befogadni való képek körét. Próbálok a jelentősekre figyelni.

Janáky István „A jelentőség és a szerep” című írásában 28 tételében azt járja körül, hogyan viszonyul egymáshoz e két ’státusz’ (mármint a jelentőség és a szerep) a tárgyak világában. Benne így ír: „A jelentőség nélküli szerepek sokasága egyre önállóbban fejlődik, és fejleszt ki ijesztő térfogatú lomhalmazokat. A jelentőség nélküli tárgyak milliárdjai körülfalaznak bennünket.”[1] A hegyi pásztor még mindent magával vitt, jószerivel magán tudott tartani, ami az életben maradásához kellett. Mindennek jelentősége volt tehát, a jelentéktelen dolgokra – saját érdekében – nem tartott igényt. Mai környezetünk csupa olyan dologgal van tele, melyek nem valós szükségleteket, inkább csak vágyakból fakadó vagy mások által generált igényeket elégítenek ki, miközben a jelentős dolgok nyomtalanul múlnak el. Képeink tömege telefonokban, laptopokon, meg felhőkben gyarapszik. A jelentős képek sokszor közöttük merülnek el, míg végül lerobbant adathordozókon rekednek.

Nem tudom, jó-e, hogy a világban ilyen temérdek kép készül (készül, így szenvedőben). Mi lesz a jelentőség jelentőségével? A minőségnek új kihívásokkal kell szembe néznie, az igazi fotográfiáknak fel kell úszniuk a képóceánok felszínére. Persze, így van ez az én szakmámban is. Van az építészet, meg van az építés. A kettő nem ugyanaz. Én pedig befogadókra vágyom, nem közönségre.

A kiállítás a találkozás egyik lehetősége. Vannak, akik azt mondják, az alkotás nem szorul magyarázatra, az élmény zsigeri alapon keletkezik. Kivételes esetekben nem kétlem ennek igazságát, de alapvetően a másik oldalon állok: befogadóvá válni tanulási folyamat. Ehhez dialógusokra szükség volna. Az alkotóknak is tanulniuk kell a közvetítést és a beavatást, nem lehet szenvedő pózba merevedni, nem elég deklarálni az alkotás önértékét. Nem tudom, Weöres Sándor hogyan gondolkodott erről, de ha látná bronzba öntött önmagát a pécsi Király utcában, ebben alighanem egyet értene velem.

…

Nem látok bele a Mecseki Fotóklub életébe, így nem tudok véleményt alkotni annak értékeiről. Nem tudom, milyen, de láthatóan magát vállaló, és – úgy tűnik – megmutatni vágyó közösség. Adott a lehetősége tehát annak, hogy itt és most a látogatók dialógust kezdeményezzenek az alkotókkal. Hölgyeim és Uraim! A szavak egyirányú áramlása után ébredjenek, s éljenek a lehetőséggel: ne foglalkozzanak a megnyitóval, vessék rájuk magukat!