Doh (1966–1968)
A világ végén és tetején
Amint végeztünk, Maját és engem saját kérésünkre egymás mellé helyeztek. Őt Zálnokra, engem meg egy Doh nevű faluba, pár kilométerre Zálnoktól.
– Miért nem egy helyre? – méltatlankodtam a katedraelosztó bizottság előtt mérgesen. – Hiszen jegyesek vagyunk, itt a jegygyűrűm, nézzék csak! A jövő hónapban esküszünk, és mint férj-feleséget a törvény szerint önöknek egy helyre kell helyezniük bennünket.
– Igen? Akkor várjanak még egy hónapot, utána meglátjuk. Viszont nincs kizárva, hogy addigra minden jobb helyet kiosztunk, így a mostaninál is szerényebb katedrával kell beérniük.
– Köszönöm a biztatást. Egész meg vagyok nyugodva.
– Nézze, Nagy elvtárs! A dolog nem olyan egyszerű, mert a tanügyi rendszernek is megvannak a maga követelményei, amiket tetszik, nem tetszik, mindnyájunknak be kell tartanunk. Itt van mindjárt a falusi iskolák szakemberellátásának kérdése. Tudja, mennyi szakképzetlen pedagógus oktat ma vidéken?
– Nem tudom.
– Az ország teljes tantestületének 70%-a. És maga még azt akarja, hogy egy faluba helyezzük önöket?
Mivel a Dohhoz kötődő emlékeimet igen szemléletesen summázza a Dohos emlékeim című alkotás, eddigi szerkesztési módszeremhez hasonlóan, hadd illusztráljam ezt a fejezetrészt is egy elbeszéléssel.
Dohos emlékek
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu’ profesor[1], ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon[2].
1966. szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.
– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.
– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.
– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.
– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral?
– Hogyhogy ki? A polgármester, iskolaigazgató…
– Azt hiszed? Bárcsak így lenne, de ahogy hallottam, nagyon furcsák errefelé az emberek.
– Miért, mit mondanak?
– Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy… Mindjárt pípet kapok ettől a melegtől! Nincs valami üdítőd, mert az enyémet mind megittam?
– Én is, és itt a világ tetején valahogy még szomjasabb vagyok.
Így beszélgettünk, pihentünk, aztán folytattuk az utunkat, hogy még sötétedés előtt leérjünk a fennsíkról.
– Istennek hála, leértünk! – fújta ki magát Maja a domb alján. – Még egy órai sima gyalogút és bent vagyunk a faluban.
– Még egy óra? Szent Habakkuk, ha ezt előre tudom, inkább otthon maradok!
Porosan, fáradtan gyalogoltunk tovább, míg végre megláttuk a völgykatlanban fekvő községet.
– Bună ziua![3] Volna szíves megmondani, hol lakik az iskolaigazgatójuk? – szólítottam meg egy mezítlábas atyafit románul.
– Nu![4] – mért végig a koma, és faképnél hagyott.
– Ezt meg mi lelte? Halló, fiatalember! – fordultam egy rövidnadrágos, ugyancsak mezítlábas kölyökhöz. – Meg tudnád mondani…?
A gyerek egy nagy hasú, negyven év körüli emberre bökött, aki éppen akkor dőlt ki egy kapuból; haján szalma, vállain itt-ott csirketoll billegett.
– Tovarăşe director![5]
– Maga kicsoda? – csippentette le válláról a szürkésfehér tollakat.
– Vén bakkecske! Ha még egyszer idejössz, kikaparom a szemedet – hallatszott ki a házból egy női hang.
Az igazgató riadtan szedte nyakába a lábait. Elképedve néztünk egymásra.
– Tovarăşe director! Tovarăşe director! – rugaszkodtunk a kiebrudalt direktor után.
– Mi az, mit akarnak?
– Mi, vagyis a… feleségem… Álljon már meg a csudába!
Az igazgató megtorpant.
– Engedje meg, hogy bemutassam a zálnoki iskola újonnan kinevezett romántanárát.
– Holi Mária – mutatkozott be Maja a nagytokájú pedagógusnak.
– Vagy úgy! Manu Gheorghe – csókolt kezet gálánsan a férfi.
– Nagy Pál – nyújtottam én is kezet.
– Már nagyon vártuk a kedves… nejét.
De furcsán néz ránk ez az ürge! Hát még ha sejtené, milyen feleségem nekem Maja!…
– Vettem észre. Köszönjük az értünk küldött kétkerekűt, bricskát, vagy mi errefelé a módi.
– Milyen kétkerekűt? Sajnálom – kapott észbe a kisüstitől illatos kollega. – Nálunk ilyen nincs, pontosabban van, de az csak a párttitkárnak és mérnök úrnak dukál. Mi szimpla pedagógusok már csak gyalog járunk. Önt Dohra helyezték?
– Honnan tudja?
– Én vagyok az igazgató – válaszolta büszkén. – Igaz, hogy nem Dohon, de az édes mindegy. Mi iskolaigazgatók rendszerint informáljuk egymást.
– Megmutatná, hol lakunk? Szeretnénk végre lepihenni.
– Nem tudják, hol laknak? – hűlt el a diri. – Vagyis… Értem. Szerezzek maguknak lakást, ugye?
Na bumm: se kétkerekű, se lakás! Szépen várnak minket itt ezek!
– Keressék meg a sánta Ági lélét[6]. Itt lakik nem messze, úgy 100 méterre tőlünk. Ő ad ki szobákat, sőt, kosztot is. Mondják meg, hogy én küldtem, akkor biztosan nem utasítja vissza magukat. Viszontlátásra! Találkozunk holnap reggel nyolckor az isiben! – biccentett a menyasszonyom felé.
– Viszontlátásra! Köszönjük a segítségét.
– Ez a kötelességem – vigyorgott a diri. – Egyébként ki segítsen, ha már mi, kollegák sem segítünk egymáson?
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!