– Kézcsókom a hölgyeknek! Kedves Urak, köszöntelek benneteket – hamis mosoly rejtőzött mindig a szemüvege mögött. Aztán körbejárt, a nőknek kezet csókolt, a férfiakkal kezet fogott. Ha nem ismerte őket, bemutatkozott. Illendően.
Gondolom, nem árulok el titkot, amikor így emlékezek vissza Ágostra. Talpig úriember volt. Mindig, mindenre odafigyelt. Sosem kerülte el a figyelmét egyetlen névnap, születésnap. Mindenkit kellő tisztelettel köszöntött fel. És sosem várta el, hogy Őt felköszöntsük. Most jut eszembe, mikor is van Ágost napja? Valaki tudja? Én nem. Talán az Ágoston a névrokona? Lehet. Most Tőle már ezt sem tudhatom meg. Mint minden sok más egyebet. Egy letűnő kor egyik utolsó mohikánja volt. És Ő ezt tudta. Nyomot akart hagyni maga és barátai után. És sikerült. Visszaemlékezései mindig egy letűnt világot elevenítettek fel. Ha a pécsi patrióta szobrát valakiről valaha is meg akarják formázni, én tiszta szívvel őt ajánlom modellnek. Tudom, ez is csak egy olyan álom, mint azok a szép tervek, amikről találkozásaink során többször beszélgettünk. Jobbító szándékát sokszor, sokan elutasították, sőt ami még ennél is rosszabb: semmibe sem vették! Ő ezt tudomásul vette, és továbbra is tette a dolgát. Írt, a rádióban szerepelt, találkozókat, előadásokat szervezett. Aktívan élte le élete utolsó napjait is.
Amikor halálhírét olvastam, egy pillanatra nem akartam elhinni, hogy csak így, minden búcsúzkodás nélkül elment. Ez így nem Úriemberhez méltó. Már most hiányzol Ágost!
Szóljon hozzá!