A fiatal rendőrtiszt falfehér arccal lépett ki az orvosi rendelőből. A vérvizsgálatok után kialakított diagnózis, és annak várható következményei, megdöbbentették, és addig soha nem érzett lelkiállapotba taszították. Alvajáróként botorkált el a padig, valósággal leroskadt az őt elkísérő felesége mellé. Kegyetlen ridegséggel kiáltottak és visszhangzottak fülében a szemorvos utolsó, csendes együttérzéssel mondott szavai: „Mindent meg fogunk tenni, hogy ez ne következzen be, de sajnos nem zárható ki, hogy igyekezetünk ellenére látása jelentősen romlani fog, szürke hályog keletkezhet, ami idővel vakságot okozhat.”
Székely Imre már sokszor hallotta, hogy a legtöbb embernek a halála előtti pillanatokban lepereg élete filmje. Sosem gondolkodott el mélyebben ennek valószínűségén, kételkedett is benne, hiszen honnan lehetne ezt pontosan tudni. Most úgy érezte, minden bizonnyal igaz a feltételezés, mert ahogy szeme világával együtt minden veszni látszott, ő is újra átélte élete főbb mozzanatait. Azt kutatta, elkerülhető lett volna-e ez a tragédia, vagy az események sorsszerűen követték egymást a mai napig.
Látta munkás szüleit, akik nehéz körülmények között nevelték négy gyereküket, és látta magát is gyerekként, aki megtanulni, tudni, látni és elérni akart olyan dolgokat, amelyek a családban még senkinek sem sikerültek. Megállhatott volna technikusi végzettségénél, hiszen már annak megszerzésével elérte célját. Ha ezt teszi, ki tudja hogyan alakul sorsa. Bizonyára megbecsült szakembere lenne a város nemzetközi hírű gépgyárának, és most békében, egészségesen élhetne. Lehetett volna pilóta, ha az utolsó orvosi vizsgálat is sikerül, és akkor ma a fellegekben járna, a földi problémákat csak hírből ismerné. Választhatta volna a határőrséget, ahol sorkatonai szolgálatát töltötte. A rendőrség mellett döntött, mert ott a továbbtanulás ígéretével várták. A Rendőrtiszti Főiskola számára nemcsak diplomát, szakmai tudást, emberi tartást adott, hanem annak elvégzése már olyan elkötelezettséget és elszántságot is, ahonnan nem volt visszaút.
Imre az orvosi rendelő padján ülve, keserűségében is büszkén gondolt vissza avatására, majd nyomozótiszti pályájának megkezdésére. Honnan gondolhatta volna, hogy akkor lépett rá arra az útra, amelynek most talán a végére ért! Jól emlékezett arra a bűncselekményre, amelyben a sértettet, egy idős asszonyt ismeretlen személyek súlyosan bántalmaztak. Az illegális italkimérést működtető nőt sokan látogatták, a nyomozóknak nem volt könnyű dolga. Alapos házkutatást tartottak az elhanyagolt lakásban, ahol a nő macskáival élt együtt. A gondozatlan állatok, a legváratlanabb helyen is ott lévő szőr, ürülék és vizeletnyom gyomorfordító szagokat árasztott, de a feladatot végre kellett hajtani. Minden bizonnyal ott kapta el azt az állatokról emberekre terjedő fertőzést, amelyet az orvosok most egyértelműen toxoplasmosisként azonosítottak. Kezdetben még keveset törődött homályosodó látásával, alvatlanságra, fáradtságra gondolt, amely állandó kísérője munkájának. Később belátta, a probléma orvosi kezelést igényel. A különböző gyógyszerek hatására a tünetek csökkentek, többször csaknem panaszmentes időszakok következtek, de aztán újra ás újra visszatért a betegség, amiről pár perccel ezelőtt tudta meg, hogy a teljes vakság bekövetkezésének veszélyét hordozza. Helyzetét reménytelennek ítélte, hiszen gyakori betegállománya miatt már így is felmerült egészségügyi okokból történő leszereltetése. Veszni látta jogi tanulmányainak folytatását, amelyet munka mellett végzett. A bűnügyi szakma és az egyetem követelményeinek összehangolása egészségesen is csak keveseknek sikerül, ebben az állapotban pedig megoldhatatlannak látszott. Egyik kérdés a másik után zakatolt agyában. Hogyan dolgozhat, és hogyan tanulhat, ha szemét kímélni, és folyamatosan kezeltetni kell? Mi lesz, ha tényleg megvakul, és mennyi idő van még addig? Mi lesz a családjával, akiket el kell tartania?
Feleségére nézett, barátaira, munkatársaira gondolt és a segíteni akaró orvosokra. Úgy érezte nincs egyedül, nem fogja feladni a harcot! Ereje lassan visszatért, felállt a padról és elindultak a kijárat felé. Az utcára kilépve már szilárdan hitte és tudta: küzdeni fog, ahogy eddig is tette mindenért, amit elért.
Az egyetem folyosóján öten várakoztak Szalmássy professzor irodájánál. Négy férfi izgatottan beszélgetett az ajtó előtt, egy hölgy pedig tőlük távolabb, az ablakon át nézett a semmibe. Ordított róla a feszültség, az idegesség. A férfiak egymás szavába vágva tárgyalták esélyeiket. Szalmássy korrekt és rendkívül szigorú tanár hírében állott, aki magasra emeli a mércét. Az aznapi vizsgázók közül eddig csak egy távozott elégedetten, hárman ismételni kényszerülnek. Az ajtó váratlanul kinyílt, és hihetetlen jelenet játszódott le. A professzor kikísérte a sötétített szemüveget viselő vizsgázót, Székely Imrét, és vele együtt az ablaknál álló hölgyhöz lépett. Kezet nyújtott, gratulált, majd visszatért irodájába, és mintha mi sem történt volna, behívta a következő jelöltet. A kint maradt három férfi értetlenül nézett egymásra. Olyanról sem hallottak még, hogy a nagynevű tanár úr kikísérjen valakit a vizsga után, de hogy a hozzátartozójának is gratuláljon, az már teljes képtelenségnek tűnt. Pedig valóban ez történt! A kollokviumon Imre a professzor minden kérdésére határozott és megfelelő választ adott. Csak akkor bizonytalanodott el, amikor Szalmássy, a szemkontaktust lehetetlenné tevő sötétített szemüveget kifogásolta, és annak okáról érdeklődött. Kénytelen volt elmondani évek óta tartó betegségét, amely gyakran gátolja munkájában, a tanulásban, a mindennapi életében. Nem ez volt az első olyan vizsgája, és valószínű nem is az utolsó, amely olyan időszakra esik, amikor szemét mindentől kímélnie kell. Ilyenkor felesége segíti a felkészülésben. Magnóra olvassa a tételeket, a tankönyvek kijelölt részeit, amit ő naponta többször meghallgat, memorizál. Esténként visszamondja Klárinak a megtanultakat, aki a jegyzeteket, könyveket figyelve fáradhatatlanul olvassa fel újra és újra a kimaradt részeket. Ilyenről a nagy tapasztalatú professzor sem hallott, ezért érezte úgy, hogy Klári is megérdemli az elismerést, a bíztatást a feltétlen folytatásra. A kollokvium igazi sikerélményt adott mindkettőjüknek. Nagyon jókor, mert egy reményteli év után ismét úgy tűnt a kezelések mégsem hozták meg a várt eredményt. Imre egyre gyakrabban gondolt arra, hogy a látó emberek milyen gyönyörű és csodálatos világban élnek azokhoz képest, akiknek mindez nem adataik meg. Mennyi mindentől fosztja meg őket a sors, ami a többieknek természetes, pedig percenként kellene átélniük a csodát. Őt már megérintette, és itt leng körülötte a veszély, amely gyökerestől változtathatja meg életét. Tudta, a tanulást semmiképpen sem hagyja abba, mert a jogi diploma megszerzése biztosíthatja a család megélhetését, ha hivatásától búcsúznia kell. Pedig szépen alakult pályafutása, és milyen komoly tervei voltak! Fiatal kora és betegsége ellenére osztályvezető-helyettes a rendőrkapitányságon. Munkáját elismerik, kollégái szeretik, de vajon meddig lesz türelme vezetőinek a teljes gyógyulást kivárni? Szorongva gondolt az újabb orvosi vizsgálatra, amelyre négy nappal az utolsó szigorlat letétele után kell mennie.
Balázs professzor, a nemzetközi hírnévnek örvendő szemészorvos, a beteget és a leleteket látva a mielőbbi műtét mellett döntött. Nem akarta megijeszteni Imrét. Őszintén beszélt a beavatkozás fontosságáról, de nem bocsátkozott részletekbe, mert tudta, hogy a szem fertőző gócoktól történő megszabadításának mozzanatait a legerősebb idegzetű betegek is kétségbeesve hallgatnák. A jobb szembe beépítendő lencséről könnyedén magyarázott, mintha egy egyszerű rutin feladat lenne. Lehet, hogy ez neki tényleg az volt, mert a műtét kiválóan sikerült. Székely Imre egészségesen hagyta el a kórházat, képzeletbeli tarsolyában azzal a professzori ígérettel, hogy legalább harminc évig nem lehet gondja a szemével. Három keserves, aggodalommal és szorongásokkal telt évet hagyott maga mögött. Úgy érezte, nem lehet olyan akadály az életben, amelyet ezután ne tudna legyőzni. Szemének meggyógyulása, a látás biztonsága, visszaadta régi önbizalmát és lelkesedését. Már nem a problémák megoldásával, a veszélyek elkerülésével foglalkozott, hanem új terveket készíthetett, új célokat tűzhetett ki maga elé. Ismét kinyílt a világ, és annak határtalansága igazi örömet, boldogságot okozott számára. Tudta, köszönettel tartozik az orvosoknak és munkatársainak, de leginkább családja, elsősorban felesége iránt érzett végtelen hálát. Segítségük nélkül nagyon nehezen, talán egyáltalán nem sikerült volna ez a győzelem. Legjobban azzal mondhat köszönetet mindenkinek – gondolta –, ha keményen és eredményesen dolgozik, mert ezzel bizonyíthatja be leginkább, hogy méltó volt a bizalomra, a támogatásra, a türelemre.
Valamivel több, mint egy év telt el Imre gyógyulása, és újbóli munkába állása óta. Ez alatt a megyei rendőrfőkapitány folyamatos tájékoztatást kért a hihetetlen energiával és szép sikerekkel dolgozó Székely századosról. Elismeréssel és megelégedéssel hallgatta a róla szóló jelentéseket. Nemcsak becsülte, de tisztelte is azt a hitet, kitartást, küzdeni tudást és szorgalmat, ami beosztottját jellemezte. Helyetteseivel egyetértésben úgy döntött, hogy Székely Imrét rendőrkapitánnyá nevezi ki, mert szakmai és emberi tulajdonságai alapján megérett erre a magas beosztásra. Imre nem tudhatta, hogy miért kell megjelennie közvetlen főnökével együtt a főkapitány irodájában. Lelkiismerete rendben volt, hibát nem követett el az utóbbi hónapokban. Az áthelyezés lehetősége felmerült benne, amin azonban nem akart gondolkodni, mert szerette jelenlegi beosztását és munkáját. Nem örült volna egy ilyen fordulatnak, de egy főkapitány döntésének ellentmondani nem szerencsés megoldás az álmoskönyvek szerint. A tábornok és helyettese barátságosan fogadták, kávéval, üdítővel kínálták őket. Imrétől részletes tájékoztatást kértek gyógyulásáról, munkájáról, további terveiről. Az egyre oldottabb hangulatban a főkapitány elérkezettnek látta az időt, a kapitányságvezetői beosztás felajánlására. Székely századossal nagyot fordult a szoba, meglepetésében lélegzete is elakadt. Hirtelen azt sem tudta, hogy jól hallotta-e az imént elhangzottakat, vagy félreértett valamit. A többiek komoly, várakozásteljes arcát látva már nem lehetett kétsége aziránt, hogy rendőrkapitány lehet, ha vállalja a felkérést. Valószínű csak néhány másodpercbe telt, amíg újra átélte azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek a műtét előtt foglalkoztatták. Fogadalmat tett önmagának: ha a műtét sikerül, ha újra látni fog, ha a szeme semmiben sem gátolja, akkor a rendőri hivatás csúcsait fogja ostromolni, és meghódítani. Elérkezett a pillanat, amelyben elindulhatott a csúcsok felé! Imrének nem kellett sokat töprengenie. Őszinte örömmel köszönte meg a bizalmat és elfogadta a felajánlást. Az ezt követő események, már csak formaságot jelentettek. Osztályvezető-helyettesként ment be a főkapitányi irodába, és kapitányságvezetőként jött ki onnan. Mindenki elégedetten mosolygott, de ő volt az egyetlen, aki a szó legszebb és legtisztább értelmében más szemmel látta a világot!
Szóljon hozzá!