Hommage à Lantos Ferenc – Geometrikus tendenciák a kortárs magyar képzőművészetben

Mintegy negyven, a jelenkori magyar művészet generációit – a pályájukat a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedeiben indító nagy öregeket, a későbbi időszakokban fellépett, mai középnemzedéket és a fiatal korosztályt – képviselő alkotók munkáit sorakoztatja fel a SZÍN – FORMA – TÉR című, a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedben rendezett kiállítás.

A kiállítók névsorát átfutva azonnal feltételezhető, hogy a tárlat címébe foglalt SZÍN és a TÉR között jelölt FORMA a képi és a plasztikai jelenségek együttes megjelölője: a festők és a grafikusok mellett a kiállítók legnépesebb csapataként a szobrászok és a szobrászati indíttatással dolgozó üvegművészek regisztrálhatók. A síkba komponált és a térbe illesztett munkák a XX. századi művészet konstruktív-geometrikus szemlélettel jellemezhető azon hagyományához kapcsolódnak, amelynek alapjait modern szellemű alkotásaikkal Kassák Lajos és Moholy-Nagy László vetették meg, s amelyet aztán néhány magányosan dolgozó mester mellett a Budapesti Műhely és a Pécsi Műhely alkotóinak, és a Csiky Tibor szobrászművész munkássága és szervező tevékenysége áramkörében kialakult műhely művészeinek működése révén bontakozott ki, majd erősödött meg.

Konstrukció, szerkezet, struktúra, geometrikus absztrakció, redukció, minimalizmus, jelszerűség, emblematikus sűrítés, tiszta, már-már egzakt komponálás – talán e jelzőkkel és jellemzőkkel írható le legérzékletesebben az a művészetünkben napjainkig oly erőteljesen jelenvaló áramlat, amelynek alkotóit és alkotásait a kifejezés fogalmisága, az anyagalkalmazás újszerűsége és sokszínűsége, és a technikai kivitelezés különössége, sokszor egyedisége jellemez és fűz viszonylagos egységbe.

A kivétel nélkül az elvonatkoztatás, legtöbbször a geometrikus absztrakció birodalmában kalandozó, a sík- és térgeometrikus elemek – négyzet, téglalap, háromszög, kör, kocka, hasáb, henger, gömb stb. – hangsúlyaira és variációira alapozott művek körében fontos felhívnunk a figyelmet a kemény és a lágy, a szikár és az oldott kifejezés egymástól elváló kifejezésére: zárt rendszerek és megnyíló struktúrák jelennek meg egymás mellett, az éteri szintézis és a költői vallomás feleselget egymással. De a gazdag, erőteljes műveket felvonultató együttes stilisztikai egysége, szemléleti összhangja nem vonható kétségbe.

Lóska Lajos: Az újgeometria körül

Szín-Forma-Tér címmel nyílik koraősszel kiállítás Pécsett a Zsolnay Negyedben a tiszteletet parancsoló méretű M21 Galériában. A cím mindenekelőtt a sokszínűséget demonstrálja, arra utal, hogy a műfajok mindegyike – szobor, festmény, grafika – jelen van a kollekcióban. Az anyagon végigtekintve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a hazai geometrikus törekvések múltját és jelenét bemutató összefoglaló tárlatról van szó.

Az újkonstruktivista stílus a 60-as évek végén, a 70-es évek legelején bontakozott ki, és egy jó évtizedig, az új festészet felbukkanásáig a magyar képzőművészet talán legmarkánsabb, de mindenképpen legelterjedtebb irányzatának tekinthető. Sőt ahogy a felvonultatott anyag is bizonyítja, napjaink művészetének is meghatározó szegmensét képezi. Azért használtam fentebb az „újkonstruktivista” jelzőt a geometrikus helyett, mert a stílus születése idején a művészek újkonstruktivistáknak mondták magukat, így állítottak ki külföldön, illetve gyakran hivatkoztak a kassáki hagyományokra. Kassák munkásságához való kapcsolódásukkal igyekeztek magukat legitimálni az elmúlt rendszer gyanakvó – tűrő, tiltó − kultúrpolitikájával szemben. Az igazság természetesen az, hogy a 20. század eleji klasszikus konstruktivizmus inkább csak szellemi támasz volt számukra, mintsem konkrét kiindulási alap. Ihletet és példát a festőknek és a grafikusoknak mindenekelőtt a hard edge jelentett, míg a szobrászoknak a minimal art. Az irányzatot a kezdetek kezdetén Csiky Tibor szobrai, Bak Imre és Nádler István síkkonstruktivista festményei képviselték, valamint az 1974-ben Fajó János vezetésével alakult Budapesti Műhely szitanyomatai. A szobrászok közül szólnunk kell még Bohus Zoltán, Paizs László, Gulyás Gyula tevékenységéről.

Ha visszapillantunk a geometrikus vonulat történetére, elsőként az 1980 őszén az Óbuda Galériában megrendezett Tendenciák 1970-1980 kiállítás-sorozat harmadik darabját, a Geometrikus és strukturális törekvések című összefoglaló tárlatot és a néhány évvel később induló, szinte az egész évtizedet átfogó Meditáció kiállításokat kell megemlíteni. Ahogy lapozgattam a harmincöt esztendeje készült, mára már ugyancsak megsárgult, olcsó papírra nyomtatott Geometrikus és strukturális törekvések című katalógust, azonnal feltűnt, hogy az akkor kiállítók közül a jelen bemutatón többen is szerepelnek: Bohus Zoltán, Deim Pál, Fajó János, Haraszty István, Mengyán András, Segesdi György.

Legcélszerűbb tehát az időrendet követve azokkal kezdeni, akik munkáikkal maguk is hozzájárultak az akkor új kifejezésmód megszületéséhez és kiteljesedéséhez, és akik közül legtöbben napjainkig hű maradtak az irányzathoz. Ők az új évezred első évtizedében és pár évvel ezelőtt készült alkotásaikat hozták el a kiállításra. Így tett Bohus Zoltán, aki a 70-es évek közepén acélplasztikákkal indult, majd rövidesen műfajt váltott és áttért a hidegen megmunkált, ragasztott és csiszolt, áttetsző, többnyire hasáb alakú üvegplasztikákra, melyeknek lényegét a kompozíció belsejében megjelenő − sokszor ritmikusan ismétlődő, derengő, sejtelmes − formák adják (Titokkristály, 2010).

Az elsősorban szeriális műveiről ismert Mengyán András In memoriam Kazimir Malevics (2015) című alkotása a kollekció egyik legújabb darabja. Az alumínium lemezen a fekete négyzetek előtt különböző színes (piros, sárga, kék, zöld) hálóból készült, térbe forduló testekre (hengerre, gömbre, kúpra) hasonlító alakzatok tűnnek fel. A fekete négyzetek előtti hálóból szőtt gömbfelületet, az S-szerűen meghajló, görbülő teret szemléltető forma azt jelzi, hogy a művész igyekszik túllépni az euklideszi geometrián, a derékszögeken és az egyeneseken, az olyan megdönthetetlennek hitt axiómákon, hogy a háromszög szögeinek összege mindig konstans, a világmindenségben az egyenesek örökké párhuzamosan futnak egymás mellett stb.

Fajó János viszont hű maradt most is − ahogy eddigi pályáján mindig − a klasszikus geometrikus motívumokhoz, mint ahogy ezt az egymáson kicsit eltolt, két félkörből álló képe is bizonyítja (Két félkör, 2007). Ugyanez a monotóniába soha nem torkolló következetesség elmondható Deim Pál vörös színű festményéről, a Kinyílt térről, (2006) is. Ezen a perspektivikusan megörökített terem közepén egy, a teret megnyitó fehér és több piros bábu áll szorosan egymás mellett. Balogh László vásznán (Alea iacta est, 2013) egy világoskék téglalappal határolt szürkéskék mezőben kék négyzet csúszik lefelé a sötétkék lejtőn. A sorsdöntő lépés megtörtént, a motívum elindult és kitudja hol áll meg?

Az irányzat hazai megszületése idején, a hetvenes években még Svájcban és Párizsban élő Konok Tamás 1983-ban Zürichben szerepelt a Geometrische Abstraktion című kiállításon többek között olyan alkotókkal, mint Albers, Herbin és Picabia. Nem véletlen tehát, hogy hazatelepülése után a vékony vonalakkal szabdalt geometrikus képeit a honi geometrikus művészethez sorolták. A bemutatón látható Vörös akcentus című vászna a geometrikus absztrakció oldottabb válfajának szép példája.

Haraszty István mobiljai anyaguk és alakjuk révén hasonló formavilágúak, ugyanakkor mondanivalójuk társadalomkritikus. Emlékezzünk csak az olyan klasszikus mozgó szobraira, mint a Fügemagozó vagy a Stemplire várva. A most megtekinthető Helyezkedők I (2007) című elektromos mobil tanmesét szemléltet mozgó golyókkal. A posztamensnek is tekinthető lapos hengeren bronzgyűrűben egy nagy acél golyó köré sok-sok apró csoportosul. Vagy azért, hogy a nagy megvédje őket, vagy esetleg azért, hogy jó pozícióba kerüljenek mellette. Ám a következő pillanatban szétszóródnak, szétlökdösik egymást, és a tülekedés, a helyezkedés újból kezdődik a főnök golyó körül. És ez így folytatódik a végtelenségig, illetve addig, amíg a mobilt ki nem kapcsolják.

A kiállítás német szárnyát Lux Antal és Ingo Glass képviseli. A festő, grafikus Lux most hengerekből összeállított fényes kisplasztikával érkezett. A geometrikus szobrászat könnyedebb, játékosabb válfaját művelő Ingo Glass téglalap alakú lemezből vágott ki körformát, melyet merőlegesen ráfordított a lyukas lemezre, majd az egészet lefestette pirosra (Alapformák, 2002).

A Zsolnay Negyedben látható plasztikák jelentős részét a Csiky-iskolához, a szobrász baráti köréhez köthető művészek – Budahelyi Tibor, Heritesz Gábor, Ézsiás István, Nagámi, Nemes Ferenc – készítették. Nagámi Függő tér (2014) című rozsdás és csiszolt krómacélból összeállított minimal felé hajló plasztikája az anyag és a forma szépségét, szigorúságát demonstrálja. Friedrich Ferenc Nagy bagatellje viszont dinamikus, neogeós megfagyott villám. Budahelyi Tibor megtört kúp, kicsit elvonatkoztatva három- illetve hatszög torkú „acélbőségszaru” kettőse a kollekció talán legkonstruktívabb, egyszerre elvont és anyagszerű monumentuma (Ívelt háromszög és hatszög, 2000).

Közel negyven résztvevő két-két művel van jelen a tárlaton, ebből következik, hogy helyszűke miatt mindenkit nem tudok bemutatni. Néhányukat azonban meg kell említeni. Így Hérics Nándor festményét és Sz. Varga Ágnes érzékeny szénrajzát, melyen két trapézforma tereli a fényt. Egyszerre látványos és rafinált továbbá Botos Péter színes üveg háromszög kompozíciója, melyet egy, az átfogóba applikált téglalap tesz érdekessé, groteszkké. Sőt a sort még folytathatnám Trombitás Tamással, Kelle Antal Artformerrel, valamint a kiállítók nesztorával, Nemcsics Antallal. De nem feledkezhetünk meg a néhány éve pályára került fiatalok, Nagy Barbara és Halmi-Horváth István műveiről sem.

A felvonultatott anyagot szemlélve (kurátorok: Nagámi és Serényi H. Zsigmond) megállapíthatjuk, hogy a geometrikus törekvések közelmúltját is dokumentáló kiállítás mindenekelőtt a jelenre koncentrál. Arról számol be nagyon helyesen, hogy hova fejlődött, milyenné vált napjainkra az irányzat. És az elénk táruló kép hízelgő: az irányzat gazdagabbá, sokrétűbbé, életképesebbé vált, többek között annak köszönhetően, hogy magába olvasztotta, saját képére formálta a strukturális-, a szeriális kifejezésmódok, a minimal art, a neogeó és némiképpen a koncept art neki megfelelő eredményeit.

Megosztás

Tweet